Wanted, 1997 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 1-2. szám

Míg 1995 a szenzációs ‘94-es britpopesztendő újrázásának bizonyult, ad­dig 1996 a vákuum éve volt: az első­ vonal (Oasis, Blur, Pulp, Supergrass, Elastica­­ no meg a Radiohead, ami, ugye, nem britpop) látványosan al­bummentes maradt, az év egyik legjobb rocklemezével megújult Suede-et kivéve. Az Oasis viszont hirtelen globális sztár lett. A második vonal fényesen bizonyított: pályafutása eddigi legerősebb le­mezével jelentkezett a Shed Seven és az Auteurs, a Boo Radleys pedig a popkitérő után visszatért a kísérletezősdihez. Nagyon befutott a Paul Weller modiskoláját jelessel végző Ocean Colour Scene, a kötelező nyári slágerét letudó Dodgy, az újonnan érkezettek közül pedig a pszichedelikus hindipoppal hadováló Kyla Shaker. A legjobb debütáló albumokat a walesi bárdolatlanok alkotta, zűrrockos Super Furry Animals és a liverpooli pszichogyilkos Space jegyezte, illetve a 15 hónap alatt öt (!) nagylemeznyi dalkupacot pottyantó Bono-hangú nótáfa, Stephen Jones perfekt popzenekara, a Baby Bird. Az elsőlemezesek táborából említést érde­mel még a gitármángorló Ash tinitrió, a sztennózizpótló Bluetones, a neodark Puressence, a bumfordi Bennet, a szetvómetrón riffelgető Heavy Stereo és 60 Ft Dolls, a csaj­­vezérletűek közül a csingilingi Catatonia és az ábrándos­­Goya Dress.­­ A néhány éve már pályán lévők közül a legtutibb poprockot prezentáló Terrorvision, a mérges Skunk Anansie és a trióvá fo­gyott Manic Street Preachers brillírozott, a monotonkoktélt keverő Stereo­lab, a filmzenélő Tindersticks, a koncertekre koncentráló Levellers, az uncsimuncsi Sleeper, a mostanság izgalmassá váló Catherine Wheel és a nagyikedvenc Beautiful South hozta a formáját, P­J Harvey pedig hajdani mentora, John Parish zenéjére lúdbőröztetett. A „nagy öregek” közül a druidealista Julian Cope és a gyilokdalnok Nick Cave vitte el a pálmát. Tim Booth, a James énekese a filmzeneszerző Angelo Badalamentivel és a Suede-renegát Bernard Butlerrel készített míves pople­mezt, Marianne Faithfull a néhai Kurt Weill szongjaiból állított össze kon­certprogramot, Sting és John Cale viszont igencsak alulmúlták múltjukat. A kult­ikus Ian Astbury Holy Barbarians néven szervezett új rockzenekart, visz­­szatért két protest-dalnok, Billy Bragg és Tom Robinson, a pénzszagra élet­re kelt az originál Sex Pistols, a Cure négy év nyűglődés után végre össze­hozott egy lomha albumot, az Electronic pedig hat év szünet után egy cikiset. A szépfiúérs homokvárába beletapostak a lányok: a csinipunk Shampoo duó nőhatalmi kampányához betársultak a Spájzos Csajok is. A Spice Girls dominapopja mellett az esztrád-érzés volt a másik uralkodó jelenség, mely­ben a Divine Comedy pszeudogiccs művésztripje kísértetiesen összecsen­gett a klasszikusokat nyálvak­ezésítő Mike Flowers Pops zenei vicceivel. A gyászrovatba a szigeti veszedelem után gyorsan feloszló Stone Roses, az egotripper fertőzte, de szétválása előtt még egy stramm albumot felve­vő Ride, illetve a besztoflemezzel kifújó Fine Young Cannibals került be át­vitt értelemben, konkrétan pedig a Lush dobosa (öngyilkosság) és a Charlatans billentyűse (autóbaleset). A szuperszapora brit tánczenei színtér ‘96-ban emészthetetlenül nagy falattá dagadt még a megrögzött teknomádok számára is. Félelmetes meny­­nyiségű új tánclemez került forgalomba, és az eredendően underground zsá­­nerre sorban csaptak le a profitra éhes mamutlemezcégek. A kommersz vo­nalon tavaly is a dallamos-bulizós house (handbag) dominált, ebből a brancs­­ból toronymagasan kiemelkedett a Faithless. A house másik oldalán azért felvillant a kreativitás: egyrészt a hosszú intrókról ismeretes epic house (Sasha, Blue Amazon) másrészt a jazzes alapokra építkező válfaj (Faze Action, Idjut Boys) jelentett üdítőszínfoltot. A house toplistás túlsúlya ellenére az év igazából a Goldbug Led Zep­­feldolgozásával indult, és a műfaji tisztátalanság jegyében folytatódott. A nagy keveredők kavarásait a flúgos kémhatású Chemical Brothers fedezte: ők még Noel Gallagher szívébe is beloop(ol)ták magukat. A zúzósan eklek­tikus brithopnak elkeresztelt stílusban a Monkey Mafia, a Propellerheads és az állatk­a király Lionrock nyújtottak kiemelkedőt. A brithop anyaműfaja, a triphop tavaly vérfrissített: az alapító atyák közül csupán Tricky hozott ki két betegesen borongós lemezt. Egyéni debütáló albummal jelentkezett a Morcheeba, a Sneaker Pimps, a Lamb, az Archive, és a mind közül legkor­csabb Moloko. Az előbbi, női hangon szóló formációkkal ellentétben férfi­hanggal operált második lemezén a triphop-szupergrupp Aloof, és semmi­lyen énekhanggal a tripdzsesszfunk Red Snapper. Nicolette és Neneh Cher­ry is készített egy itt-ott finoman triphopos albumot, sőt a szökőévente si­keres Everything But The Girl is hitvallást meg hangszert váltott, és szomor­kás tánczenéjével végleg befutott. 1996 a Prodigy-kultusz éve is volt, eh­hez csak két falrengetően dögös, műfajteremtő kislemezt kellett produkál­ni, ennyi az egész. A tősgyökeresen brit jungle-színtér hiperkinetikus hóhérai tavaly még fokozottabban gyilkolták a 140 bpm-en nevelkedett stroboszkópokat. Három fő csapás rajzolódott ki: az Alex Reece nevével fémjelzett dzsesszízesítésű drum’n’bass, az LTJ Bukem vezetésével magának utat törő ambientes drum’n’bass, és a Goldie Metalheadz-istállójában kinevelődött producerek baljóslatúan dübörgő dark-core-ja. Külön szigetet alkot az elvont, indusztri­­ális drum’n’bass-remete T. Power. A többszörösen mutáns zenéken kívül a tiszta forrásból táplálkozó mű­fajokban is születtek mesterművek. Itt van mindjárt a - szoros értelemben vett - techno: a négynegyedes formát tavaly másodjára dobta sutba az Underworld és az Orbital. Mellettük főleg a Dávidoké volt a főszerep: Dave Clarke, Dave Angel és David Holmes mind erős anyaggal jelentkeztek. Tem­pós évet zárt a trance-szcéna is (let’s goal), a pszichedelikus acid-őskövület Shamen pedig instrumentális lemezével bizonyította, hogy még mindig ér­demes rá savazni. 1996-ban nem sokat hallattak magukról az ambient elő­adók, igaz mindezért kárpótlás volt a Future Sound Of London félelmetes és gyönyörű lemeze. És a végére egy kis szánsám­: ta­valy sem maradtunk funky-diszkós rá­zás híján, a Jamiroquai, a Freakpower, a Raw Stylus, és az egyre kísérletezőbb Galliano lemezeire lehetett lábmunkáz­­ni, a rettegett zseni Aphex Twin pe­dig egy easy-listening lemezzel sokkolt. Déri Zsolt + Forrai Krisztián

Next