Wanted, 1997 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 8. szám
HENRY ROLLINS MÁR JÓ NÉHÁNYSZOR JÁRT HAZÁNKBAN, egészen pontosan négyszer. 1987-ben, a Siketek Sportcsarnokában, 1988-ban a Vörösmarty Műv. Házban, 1989- ben az Almássy téren, illetve 1991-ben a PeCsában lépett föl. Rollinst nemcsak a rajongók kedvelik, de a fényképészek körében is igen népszerű. Egyikük Zétényi Zoltán az 1989-es antwerpeni Diamond Music Photo Awards nem zetközi fotóversenyen a közel félezer induló közül a jelöltek közé került a Legjobb koncertfotó kategóriában egy, a Rollins-koncerten készült képpel. Zétényi Zoltán: „Fotós pályafutásom egyik csúcspontjának tartom a Henry Rollins-koncerteket, pedig számos nagy sztárt megörökítettem már, így David Bowie-t, Alice Coopert, Al Di Meolát vagy éppen Miles Davist. Rollins a rock gladiátora. Megdöbbentő, amit ez az ember fizikailag a színpadon produkál. Az a teljesítmény, amit lead, egy gépnek is becsületére válna. Bizonyos értelemben Rollinst könnyű fotózni, hiszen igen látványos figura, egy szál klottgatyában, tetőtől talpig kitetoválva, dagadó izmokkal, verejtékben úszva, teljes erőbedobással fel és alá rohangál a színpadon, ezerféle lehetőséget ad a fotósnak. Aki mozog, azt izgalmas fényképezni, aki megáll, és szorongva belekapaszkodik a mikrofonba, azt unalmas. Ami igazán megfogott még Rollinsban, hogy a koncert előtt a rivaldafénytől távol is alkalmam volt vele találkoznom. Rollins egy minden sztárallűrtől mentes, végtelenül fény ember benyomását keltette bennem.” (Rollinsról bővebben a Wanted májusi számában a 30-33. oldalon olvashattok.) Lejegyezte: lévay fotó: zétényi AZ ANGOL KLUBKULTÚRA ALIG HOGY RAVE-BE ÉRT, AMIKOR ‘88-BAN egy este az elálló, ámde vájt fülű discrockos eclecticus, Giles Peterson elkurjantotta magát: „Ha van acid, akkor amit most hallotok, az acid jazz!” Ez a légből kapott definíció rajta maradt a kilencvenes évek brit retrofunk zenekarain, és egy kiadó is kinőtt belőle: a Peterson és Eddie Pillar által létrehozott Acid jazz, melynek első kiadványa a Galliano kislemeze, a Frederick Lies Still volt. A csapat magja, Rob Gallagher énekes-rapper-szövegíró, Valerie Etienne énekesnő és Spry ütős válogatott zenészekkel kiegészítve 1991-ben jelentette meg In Pursuit Of The 13th Note című első albumát Giles Peterson új kiadójánál, az Acid jazz-istálló diszkómázba mártott funkmuzsikája helyett a jövő hangjait fürkésző Talkin’ Loudnál. Az akkoriban burjánzásnak indult szociális érzékenységű angol rap-vonal (a korai Stereo Mc’s, Marxman...) mentalitását a fekete gyökerekkel és a fehér rock dinamikájával összemosó zenekar ’92-es lemezével (A Joyful Noise Unto The Creator) a Hangosan Beszélő globálzenei törzsek élére állt, és azóta is folyamatosan fejleszti hangzását. A hangsúlyosan politikus The Plot Thickens két évvel később fineszes hangszerelésű, erős dalaival - köztük az első sláger, a Long Time Gone, vagy az ökovandalizmust elítélő Twyford Down - megalapozta a csapat világhírét. A Galliano történetének figyelemreméltó mellékszála volt az A Thicker Plot címen kiadott remix-lemez. Az elmúlt két évben új zenészekkel gazdagodott a csapat Nemo Jones gitáros és a K-Creative nevű jazz-house formáció egykori billentyűs és vibrafon-virtuóza Ski Oakenfull személyében. A szimplán 4-es számmal ellátott album zseniálisan ötvözi a Galliano feszes soul-funkját az évek során rájuk rakódott groove-mutációkkal: a Freefall bekattant drum’n’bass, a Some Came apokaliptikus dub, a Roofing Tiles jazz-folk, a Thunderhead szellős jazz-techno, míg a Best Days Of Our Livesban a Red Snapperrel dzsemmelnek forráspontig. A lehengerlően rockos Ease Your Mind mellett a Crosby, Stills, Nash Young hangulatát idéző Funny How és Western Front képviselik a hagyományos dalformát a Galliano pályafutásának legkevésbé felszabadult, de legorganikusabb lemezén. Funky földijeink a Szigeten is bemutatják, hogyan kell legyet dögleszteni Gallianomódra; aki lemarad róluk, az szerezze be a július végén megjelenő Live At The Liquid Room koncertlemezt. Ez parancs! Bill