Wanted, 1997 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 8. szám

HENRY ROLLINS MÁR JÓ NÉHÁNYSZOR JÁRT HAZÁNKBAN, egészen pontosan négyszer. 1987-ben, a Siketek Sport­­csarnokában, 1988-ban a Vörösmarty Műv. Házban, 1989- ben az Almássy téren, illetve 1991-ben a PeCsában lépett föl. Rollinst nemcsak a rajongók kedvelik, de a fényképé­szek körében is igen népszerű. Egyikük Zétényi Zoltán az 1989-es antwerpeni Diamond Music Photo Awards nem­ zetközi fotóversenyen a közel félezer induló közül a jelöl­tek közé került a Legjobb koncertfotó kategóriában egy, a Rollins-koncerten készült képpel. Zétényi Zoltán: „Fotós pályafutásom egyik csúcspont­jának tartom a Henry Rollins-koncerteket, pedig számos nagy sztárt megörökítettem már, így David Bowie-t, Alice Coopert, Al Di Meolát vagy éppen Miles Davist. Rollins a rock gladiátora. Megdöbbentő, amit ez az ember fizikai­lag a színpadon produkál. Az a teljesítmény, amit lead, egy gépnek is becsületére válna. Bizo­nyos értelemben Rollinst könnyű fotóz­ni, hiszen igen látványos figura, egy szál klottgatyában, tetőtől talpig kiteto­válva, dagadó izmokkal, verejtékben úszva, teljes erőbedobással fel és alá rohangál a színpadon, ezerféle lehető­séget ad a fotósnak. Aki mozog, azt iz­galmas fényképezni, aki megáll, és szo­rongva belekapaszkodik a mikrofonba, azt unalmas. Ami igazán megfogott még Rollinsban, hogy a koncert előtt a rivaldafénytől távol is alkalmam volt vele találkoznom. Rollins egy minden sztárallűrtől mentes, végtelenül fény ember benyomását keltette bennem.” (Rollinsról bőveb­ben a Wanted májusi számában a 30-33. oldalon olvashattok.) Lejegyezte: lévay fotó: zétényi AZ ANGOL KLUBKULTÚRA ALIG HOGY RAVE-BE ÉRT, AMIKOR ‘88-BAN egy este az elálló, ámde vájt fülű discrockos eclecticus, Giles Peterson elkur­jantotta magát: „Ha van acid, akkor amit most hallotok, az acid jazz!” Ez a légből kapott definíció rajta maradt a kilencvenes évek brit retrofunk zenekarain, és egy kiadó is kinőtt belőle: a Peterson és Eddie Pillar által létrehozott Acid jazz, melynek első kiadványa a Galliano kislemeze, a Frederick Lies Still volt. A csapat magja, Rob Gallagher énekes-rapper-szövegíró, Valerie Etienne énekesnő és Spry ütős válogatott zenészekkel kiegészítve 1991-ben jelen­tette meg In Pursuit Of The 13th Note című első albumát Giles Peterson új kiadójánál, az Acid jazz-istálló diszkómázba mártott funkmuzsikája helyett a jövő hangjait fürkésző Talkin’ Loudnál. Az akkoriban burjánzásnak indult szociális érzékenységű angol rap-vonal (a korai Stereo Mc’s, Marxman...) mentalitását a fekete gyökerekkel és a fehér rock dinamikájával összemosó zenekar ’92-es lemezével (A Joyful Noise Unto The Creator) a Hangosan Beszélő globálzenei törzsek élére állt, és azóta is folyamatosan fejleszti hangzását. A hangsúlyosan politikus The Plot Thickens két évvel később fineszes hangszerelésű, erős dalaival - köztük az első sláger, a Long Time Gone, vagy az ökovandalizmust elítélő Twyford Down - megalapozta a csa­pat világhírét. A Galliano történetének figyelemreméltó mellékszála volt az A Thicker Plot címen kiadott remix-lemez. Az elmúlt két évben új zenészekkel gazdagodott a csapat Nemo Jones gitáros és a K-Creative nevű jazz-house formáció egykori billentyűs és vibrafon-virtuóza Ski Oakenfull személyében. A szimplán 4-es számmal ellátott album zseniálisan ötvözi a Galliano feszes soul-funkját az évek során rájuk rakódott groove-mutációkkal: a Freefall bekattant drum’n’bass, a Some Came apokaliptikus dub, a Roofing Tiles jazz-folk, a Thunderhead szellős jazz-techno, míg a Best Days Of Our Lives­­ban a Red Snapperrel dzsemmelnek forráspontig. A lehengerlően rockos Ease Your Mind mellett a Crosby, Stills, Nash Young hangulatát idéző Funny How és Western Front képviselik a hagyományos dalformát a Galliano pálya­futásának legkevésbé felszabadult, de legorganikusabb lemezén. Funky földijeink a Szigeten is bemutatják, hogyan kell legyet dögleszteni Galliano­­módra; aki lemarad róluk, az szerezze be a július végén megjelenő Live At The Liquid Room koncertlemezt. Ez parancs! Bill

Next