Wanted, 1997 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 9. szám

AUGUSZTUS 14-ÉN, a szigeti koncert előtt két órával saj­tótájékoztató a Honvéd üdülőben. Kinnrekedt fotó­sok, odabenn hat videoka­mera, kéttucat újságíró és egy harmincas kinézetű sző­ke fazon napszemüvegben, fülbevalóval, kis szakállká­­val, vakító fogsorú vigyorral, az ötvenéves DAVID BOWIE. A sajtó képviselői illemtudó­­an jelentkeznek, Bowie igaz­ságosan választ közülük. La­punk öt fős stábbal képvi­selteti magát, így a húsz perc folyamán fel tudunk tenni annyi kérdést, ameny­­nyiből a végére éppenhogy összerakható egy saját Wanted-interjú.­ ­ 1. Outside című 1995-ös albu­modat egy tervezett trilógia első­ ré­szeként emlegeted. Mesélnél a kö­vetkező­ két részről? - Ha a kronológiáját tekintjük, a következő rész a XVII. századba visz vissza, harmadik pedig előre a na­gyon közeli jövőbe, a XXI. századba. Van egy idővihar, amikor a különbö­ző korszakok bizonyos pillanatokban összeütköznek. Van tehát egyrészt ez az örökké jelen lévő időhelyzet, az egész végén pedig valamiféle pogány energia felszabadulása és kiáramlása. - A trilógia további részeit is ugyanazokkal a zenészekkel fogod felvenni, akikkel az elsőt? - Óh igen, természetesen. - Mesélnél William Burroughshoz fűződő kapcsolatodról? - Burroughs a mentorom volt, óriási hatással volt az alkotói létemre. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy jól ismerhettem őt a hetve­nes-nyolcvanas években. A változó világhoz való hozzáállása, illetve a dol­gokról alkotott felfogása megvilágosító erővel hatott. Azt hiszem, részévé lett annak a modern, huszadik századi irodalmi tradíciónak, ami valahol Beckett idején kezdődött. Valószínűleg Brian Gysin (első generációs beat­­költő, performer, egy időben Burroughs szeretője - a szerk.) ismertette meg vele a cut-up technikát (valamely szöveg elemeire bontása, majd azok va­riálása és az ebben rejlő jelentésvariációk kutatása - a szerk.), amit aztán ő a maga módján átadott nekem. Igazi kiváltság volt őt ismerni. - Mikor láttad utoljára? - 1987-ben találkoztunk utoljára, de később is sokat beszéltünk telefo­non. Amikor a hetvenes évek legvégén, illetve a nyolcvanas években New Yorkban laktam, akkor elég gyakran találkoztunk. A Bovery sugárúton, egy lepusztult környéken élt egy használaton kívüli YMCA (Keresztény Ifjak Egye­sülete - a szerk.) szálláson, egy olyan teremben, amely tele volt WC-csé­­székkel, de amelynek nem voltak ablakai. Ez egy mindenen túli, „poszt-min­den” létezési mód volt. (nevet) - Nem érzed úgy magad néha, mint egy menekült, olyasvalaki, aki pró­bál megszökni, elszakadni a gyökereitől? - Nem, az olyan hetvenes évekbeli dolog! Inkább egyre keményebben próbálok visszatérni oda, ahonnan jöttem. Ez már egy tipikus kilencvenes évekbeli magatartás. - Mit válaszolnál azoknak, akik azt vetik a szemedre, hogy te, aki hosz­­szú időn át megelőzted a korodat és divatot teremtettél zenében és atti­tűdben egyaránt, most megelégedsz azzal, hogy követed az aktuális diva­tot, és már meglévő stílusokat - például jungle-t - elegyítesz a zenédbe? - Azt hiszem, mindig is ezt csináltam! A kezdet kezdetétől a „hibridi­­zálás” volt a munkáim kiinduló­pontja. Akárcsak Brian Eno, én is imádom azt az elgondolást, hogy olyan elemeket kombináljak, amelyek nem termé­szetes „hálótársai” egymásnak. Ezt követtem, amikor megpróbáltam össze­hozni a rhythm and bluest az angol varietével, vagy a szintetikus rockot a dance-elemekkel. Ez mindig is egy olyan szisztéma volt, amit végtelenül le­nyűgözőnek találtam, és a nagy része annak, amit ma csinálok, ugyanezt a bizonyos elgondolást követi. - Hogyan vélekednek rólad az igazi jungle-fejek? - Akiket ismerek, azok nagyon bírnak, azt hiszem. Nem is tudom, ta­lán telefonálnod kellene nekik, hogy megkérdezd őket (nevet). Goldie a következő albumára kért tőlem egy számot, azt alig egy-két hete fejez­tem be. Azt hiszem, jól kijövünk egymással. A sajtótájékoztató vége kisebbfajta zűrzavarba fullad. A Z+ TV szőke ci­cája megpróbálja rávenni Bowie-t, hogy papagáj módjára mondja azt „ma­gyarul”, hogy „Helló, Zé...”, mire a fürge Albert Dzsordzsi közbekiabál, hogy legyen a mondat inkább „Helló Exkluzív!”. A zéplusszos lányka ma kiegyezne „Helló, Magyarországá­ban is, mire a mellettem ülő Forrai kolléga poénból bekiabálja, hogy „Hallo Spaceboy” (egy tavalyelőtti Bowie-dalcím - a szerk.). David Bowie felénk fordul, és kér tőlünk két egyszerű magyar szót, amit megismé­telhet. Kórusban vágjuk rá: space­­boy (Dzsordzsi közben még egyszer próbálkozik az ,,Exkluzív!”-val). Bowie visszafordul a lányok felé, és vigyorogva rikkantja: spaceboy! Az­tán köszöni és vége. Déri Zsolt (köszönet Szőnyei Tamásnak, Forrai Krisztiánnak, Najmányi Lászlónak és Szkárosi Endrének) (Következő számunkban nemcsak azt tudjátok meg, hogy és mit ivott Para-Kovács Imre Lemmyvel, hanem interjút, koncertbeszámolót, háttérinfót is olvashattok.G­ urantrd szzeptember

Next