Wanted, 1997 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10. szám

- Az egyik kollégám a telkemre kötötte, hogy kér­dezzem meg: ki vigyáz a macskádra, amikor turnézol? - Ó, régebben tényleg volt egy macsekom, úgy hívták, Kató, de több mint egy éve lelépett, úgyhogy ennyi a házikedvencem története (elmosolyodik). - Amikor utoljára, hét évvel ezelőtt Budapesten beszélgettünk, említetted, hogy milyen nagyra tartod Bruce Lee-t Ki az a harcos, aki rajta kívül kiérdemelte a tiszteleted? - Muhammad Ali. - Még mindig annyira lenyűgöz a japán szamurá­jok életszemlélete? - Igen, leginkább a klasszikus sza­­muráj-erkölcskódex érdekelt, a három­négyszáz évvel ezelőtt élt harcosok mo­rálja, amely egészen hihetetlen. Szinte embertelenül rideg, fegyelmezett és erős, őszintén megmondom, néha kéte­lyeim támadnak, hogy valójában volt-e köztük egy is, aki képes volt betartani az önmagukra rótt szabályokat. De ak­kor is: ez egy csodálatos koncepció, és bizonyos elemei megszívlelendők a mai ember számára is. - Tudom, hogy egy időben sokat tanulmányoz­­ tad Friedrich Nietzsche munkáit. Mit tudtál hasznosí­tani belőlük? - Valóban, szinte mindegyik könyvét elolvastam, bár utoljára elég régen volt a kezemben Nietzsche-kötet. Gondolatainak egy részét nem értettem, valamivel több volt az, amit igen, de nem értettem vele egyet, és körülbelül húsz-harminc száza­léka volt az, amit megértettem és egyet is értettem vele. Azt hiszem, Nietzsche ki­tűnően értett ahhoz, hogyan lehet egy többszintű eszmerendszert egyetlen ki­kristályosodott állítássá egyszerűsíteni. Például: vannak bizonyos kultúrák vagy vallások, amelyek az álomvilágra épülnek, így az ausztrál őslakosságé, az aboriginá­­loké. Nietzsche ezt az egészet egy mon­dattal elintézte: az álmok olyan gondola­tok, amelyek alvás közben lepik el az em­ber fejét. Ennyi.­­ ezzel egy mondattal el­intézett valamit, amelyből egy egész nép kultúrája táplálkozik. Ilyen könnyen (han­gosan csettint az ujjával) átlépett valamin, amiben esetleg sokkal több rejtőzhet. Másrészt, amikor Nietzsche azt mondja, „a győztes nem hagyatkozik a véletlenre” - hát, erről szól az amerikai milliomosok története, erről szól Donald Trump, Bill Gates vagy Muhammad Ali története. „A győztes nem hagyatkozik a véletlenre”, ez egy mondat, de számomra sokat mond. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy teljes erő­vel csináld, amit csinálsz! Légy kitartó! Ke­ményen küzdj! Tudd, hogy csak akkor éred el, amit akarsz, ha fel vagy rá ké­szülve, hogy ezért mindenről képes leszel lemondani. S akkor nincs szükséged ar­ra, hogy „reménykedj” abban, hogy cél­ba érsz, mert célba érsz. Ilyesmiket tanul­tam Nietzschétől. Úgy gondolom, hogy Nietzschét akkor jó olvasni, amikor az em­ber tizennyolc-húsz éves. Amikor az em­ber annyi idős, mint te vagy én, akkor esetleg csak mosolyoghat rajta, de fiata­labb korában úgy vélheti: „Hú, apukám, ez, igen, cool...” - Erőt adhat az embernek. - Pontosan. S később, az életben már magadból meríthetsz erőt, a saját gondolataidból. - Korábban mindig igen bizalmatlannak és szigorúnak tűntél. Ahogy most így beszélgetünk, hirtelen olyan benyomásom támadt, hogy mintha en­gedtél volna ebből. - Bizonyos értelemben igen. Sok emberben megbí­zom. Az ügynökségemben. A zenekaromban. Szeretem ezeket az arcokat, de azt is tudom, hogy az ember min­dig azt teszi, ami számára előnyös, az ember először mindig magára gondol, mielőtt mások életét jobbítaná. Úgyhogy ezt szem előtt tartva, nem támasztok teljesít­hetetlen igényeket mások elé. Nem várom el, hogy va­laki elkapjon, ha kiesek az ablakon. Ha lezuhanok és összetöröm a fejem a kövön, nem nézek föl dühösen, hogy, hé, faszok, hol a fenében voltatok?! Hanem azt mondom magamnak, jobban kellett volna vigyáznod! Szóval bízom az emberekben, de ugyanakkor tisztában vagyok az emberi teljesítőképesség határaival. - Mintha nem követelnél olyan sokat másoktól, - így van. Korábban sokkal többet követeltem, de valami eltörött itt, belül. Látom, hogy az emberek mi­lyen középszerű célokat tűznek ki maguk elé, hogy túl­nyomó részük mennyire silány, hogy mennyire átlagos zenét hallgat, mennyire átlagos filmeket néz, hogy meny­nyire nem fogékonyak az igazán értékes dolgok iránt. Emiatt néha elmegy a kedvem attól, hogy bármit is csi­náljak, és arra gondolok, hogy talán jobb volna állást vállalni valahol. Néha tényleg elkeseredik az ember, ha­bár az is igaz, hogy nyilvánvalóan önmagadért csinálod ezt az egészet. Mondjuk tizennégy hónapig dolgozol egy lemezen, megjelenteted, pár ember azt mondja, ez igen, ez tényleg baromi jó, és aztán látod, hogy az emberek milliói milyen szar zenéket hallgatnak. S akkor felteszed a nagy kérdést: hát ti ennyivel beéritek?! Aztán lassan belenyugszol: nem kell foglalkozni az emberekkel. Tu­dod, ha eljönnél a házamba, látnád, hogy a hajlékom a zsenialitás emlékhelye. Nem a saját dolgaim láthatók ott, hanem John Coltrane, Jimi Hendrix fényképe a falon, és az összes felvételük. Meg Duke Ellington zenéje, Henry Miller könyvei: Istenekkel veszem magam körül. Zsenia­litással. Remélem, ragad az ő zsenialitásukból egy pa­rányi rám is. Az ő társaságukban, ilyen elvonultságban védekezem a középszerűség ellen. Amikor már nem bí­rom tovább, akkor beteszek egy kis Sun Rát, vagy Count Basie-t, ők mindent tudtak. - Gondolkodtál már azon, hogy mi lett volna, ha más korban születsz? Vagy egyszerűen elfogadod, hogy a XX. század végén élsz és pont? - Elfogadom, de tényleg sokat gondolkodtam ezen. Van egy író barátom, aki amikor fiatal volt, élőben lát­ta ezeket a dzsesszóriásokat; Charlie Parkert, Coltrane­­t, Billie Holidayt, Count Basie-t, Duke Ellingtont, eze­ket mind látta. A szemétláda! Monkot, Mingust... s mind a többit. Hát, néha eltűnődöm, hogy milyen jó lett vol­na akkor élni: láthattam volna Charlie Parkert játszani négy órán át 75 centért, Duke Ellingtont egy dollárért. Ugyanakkor nagyon érdekes ma Amerikában élni. Nem tudom, hogy mi a helyzet itt, Magyarországon, de Ame­rika igen érdekes képet mutat napjainkban. Az érde­kes nem feltétlenül mindig nagyszerű, érdekes lehet néha a sziklaomlás is. Az ember láthatja a polgárjogi mozgalom teljes összeomlásának hatását, az eszmélet­len mérvű bűnözést, az erkölcs hanyatlását, hogy a tör­vényeket senki sem tartja be, hogy egyre több zsaru­ról derül ki, hogy közönséges bűnöző, hogy a maffia lassan teljesen átveszi az irányítást a politikában, hogy mindenki átbaszik mindenkit, és az egész egyetlen ha­talmas pöcegödör. Azok, akik elmondják az igazat, akik türelmesek, előbb-utóbb áldozattá válnak, mert ez a jutalom Amerikában a becsületességért és kedvessé­gért. Ha a kilencvenes években megpróbálsz a helyes úton járni, igen könnyen megszívhatod. Ha így teszel, tudnod kell, hogy kisebbségben vagy, de azért ettől mégis klassz az egész valahol. - Tudom, hogy nagy számítógép-rajongó vagy­ tizennégy Macintosh komputer boldog tulajdonosa. Mit gondolsz az Internetről? gr - Nézd, én nem azok közül va­ló vagyok, akik egész éjjel oda van láncolva a székükhöz, és ezerrel ta­padnak a Hálóra. Kedvelem a számí­tógépet, mert lehetővé teszi, hogy igen sok munkát igen olcsón elvé­gezzek, és ráadásul még jól is mu­tasson. Amióta számítógépem van, nagyon hatékonyan tudom beoszta­ni az időm, és én olyan vagyok, aki kénytelen minden egyes napjának minden egyes óráját precízen, terv­szerűen beosztani. Pontos program alapján élem vándoréletem. ’97 áp­rilisa óta ez a mai a nyolcvanadik koncertünk. Minden nap elutazom valahova. Idén negyedszer vagyok Európában, s idén már kétszer kör­bejártam a világot, Los Angelestől Los Angelesig szinte minden pontját. A számítógép révén mindeközben könnyedén és nagy hatásfokkal tu­dok kommunikálni, az ügyeimet in­tézni és ez boldoggá tesz.­­ Egyszer azt mondtad nekem, hogy az egyik különbség gyerekkori barátod, Ian MacKaye (Fugazi) és közted, hogy ő békepárti, te inkább amolyan har­cosfajta vagy. Mi a másik? - Én sokkal becsvágyóbb vagyok, Ian nem lépett volna föl ezen a fesz­tiválon, mert a belépőjegy többe ke­rül, mint öt dollár (1200 forint , kb. 6 dollár - a szerző), és ő csak ott lép föl, ahol maximum ennyi a beug­ró. Ha a Rolling Stone felhív, hogy szeretnének velem egy interjút, én azt mondom, mondjátok, hogy mikor akarjátok megcsinálni és gyerünk! Ha őt kérdeznék meg, Ian azt mondaná: nektek nem adok interjút, mert az új­ságotokban cigarettát és alkoholt reklámoztok. Szerintem ez fantaszti­kus. Ezzel együtt én azt vallom, ad­jatok helyet a Rolling Stone-ban, alig várom, hogy az emberek képébe vág­jam a mondandómat. Ami közös ben­nünk, hogy mindketten nagyon sze­retjük a zenét, beleadjuk szívünket­­lelkünket. S szeretném azt hinni, hogy mindketten becsületesek va­gyunk; tudom, hogy ő az. - Nem értettem, miért mondtad, hogy Ma­donna ösztönzően hat rád. - Amióta utoljára beszélgettünk, alkalmam nyílott személyesen is talál­kozni Madonnával, mert szeretett vol­na leszerződtetni Maverick nevű lemez­kiadójához. Amolyan kis üzleti megbe­szélés volt ez, semmi komoly. Madon­na túlélő. Egy pompás humorérzékkel megáldott nagyon erős nő. Tudja, mit akar, és olyan elszántsággal harcol ér­te, ami párját ritkítja. Egy olyan nő, akinek iszonyú sok szarsággal kellett megküzdeni a sok seggfejjel tarkított zeneiparban, és ő diadalmaskodott. Er­ről szól a története, ami lenyűgöző tör­ténet. Nagyon szeretem. Nagyszerű ember, és az iránta érzett tiszteletem csak nőtt, amióta találkoztunk. - Hogyan foglalnád össze röviden az életfilo­zófiád? - Nézd meg, hogyan élek, mit csi­nálok, és megkapod a választ. október 123. a/MTIcet

Next