Wanted, 1997 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 12. szám
u/*jt?utmária! [Saul DraOf Dungeness Ezt a nevet és rangot DEREK JARMAN homoszexuális posztmodern művész adományozta önmagának halálos betegen, folyamatos testi leépülése közben írt Chroma, a színek könyve című művében. Dungeness dél-angliai város a tenger mellett, egy atomerőmű és egyéb civilizációs kellékekkel terhelt és fertőzött tájon, amelynek szomszédságában Jarman telket vásárolt, mikor megtudta, hogy AIDS-es, s ahol a fövenyen gyom-, gyógy-, haszon-, és dísznövényekből, valamint a parton gyűjtött tenger rágta fa-, vas- és mindenféle más hulladékokból. (Lásd Tillmann ). A. írását a Filmvilág ‘96 júniusi számában!) S a Chromában ezzel kapcsolatban ezt írja Jarman: „Minden kert mögött ott a Paradicsom, és néhány kert valódi Paradicsom. Az enyém is ezek közé tartozik." Vajon mivégre Jarman provokatív és blaszfémiának tetsző névadási gesztusa és komor abszurditásban játszó kertművészetéről s annak tárgyáról írt sorai? A Másság kitaszítottságában a művészi eszményei miatt is a periférián létező művész a halál küszöbén még egy botrányos-ironikus húzással odacsap annak a kultúrkörnek, amely maga is haldoklik, s amely soha nem fogadta be őt? Vagy a halál árnyékában az örök kárhozattól rettegő eretnek szörnyű megtérése, amelyben mégsem tudja megtagadni önmagát? Valószínűleg mindkét lehetőség implicit ott motoszkál Jarman gesztusaiban, de ő sokkal erősebben kötődött a kereszténységhez, s bonyolultabb viszonyban álltak egymással, minthogy ilyen egyszerű legyen a magyarázat. Sokkal inkább valószínű, hogy egy folyamatos őszinteségi rohamban s a bűntudat marcangolásában leélt, s folytonosan a megváltás lehetőségeit kereső élet végén, egy önmagán túlmutató iszonyú kór fojtogatásában Halálos(!) komolysággal megelőlegezte magának a bűnbocsánatot, az üdvözülést és a mennybemenetelt. Mert úgy gondolta - s ez leginkább filmjeiből kiolvasható -, hogy mindezek csak miszticizált földi kategóriák. Az igazi és valóságos megváltás, a lelki és szellemi, sőt fizikai értelemben vett örök (kvázi isteni) békébe érkezés a halál aktusával, illetve a halálban nyerhető el, aminek esélye kimaradt a kanonizációból. Jarman megkísérelt olyan halált halni, amilyet Wittgensteinnek ajándékozott filmjében. Otthonra találót, hazaérkezőt Ebben a gondolatok leglényegére csupaszított szomorú és tiszta alkotásban az önnön létével egy életen át viaskodó, s eszményei állandó kudarcba fulladásával szembesülni kényszerülő filozófus a beteljesülés végtelen nyugalmával fekszik halotti ágyán, majd a gyermeki ártatlanság állapotából vonja meg az életút tanulságát. Ha nem így fejeződött volna be, aggódnunk kellett volna Jarmanért. A film forgatása idején már évek óta kertészkedett és írta a Chromát. Összegezte életét és a halálra készült. S Wittgenstein, mint legtöbb filmjének főhőse (bár eléggé ironikusra sikeredett terminus ez Jarman esetében), önmaga időtlenségébe vetített alteregója. Alig van rajta kívül filmrendező, aki ennyire kiadta volna magát a filmjein keresztül. Talán csak Bergman, Fellini, Huszári, Pasolini és Tarkovszkij. Persze mindegyikük máshogy és másért, és esyikük sem ennyire megszállott és kétségektől mardosott-perzselt szemedéllyel, mint az angol. Figyelemre méltó azonban, hogy mindannyian a krisztusi hit tradícióiban és jelenvalóságában vájkálnak, egy a kultúrákban és már a lényegünkben is mélyen lerakodott réteg, mintegy a génjeink által cipelt üzenet transzcendens kisüléseit vizsgálják, térképezik, illetve a folytatás alternatíváit kutatják. S közülük Jarman az, aki leginkább az evangéliumokbeli szenvedéstörténetből és a keresztény miológiából merít, sőt, utolsó sejtig-zsigerig megmerítkezik bennük. Élete ■ s benne a filmjei zarándokút a vallássá torzított üdvtörténetben, s mint tudjuk, minden keresztény zarándoklat Jézus keresztútját idézi meg. Úgy gondolom, nem profanitás posztmodern passióént értékelni azt az utat, amíg Jarman zaklatott negatív utópikus látomásától - amiben ki is mondatik, hogy „Isten halott” - különböző stációkin keresztül eljut Wittgenstein halálos ágyának békéjéig, majd a kék vászínig. Jarman alapállása már-már kirillovi, a jelenben eleve olyan kollektív létállapotot föltételez, amelynek attribútuma a megváltatlanság, s amez csakis egy-egy új szenvedéstörténet által fölszámolható. Ugyanakkor a hagyományhoz - a legendához és a mítoszhoz, s ezen keresztül a léttörténethez való viszonya is ambivalens, nem hisz a mindenhatóságban, szkeptikus a hit erejét illetően, nála Prospero is azért töri el a pálcáját, mert belátja, hogy csak káoszon uralkodhatna. A Caravaggióban már a műváltás-megtérés élmény kétértelműségét boncolgatja, s miközben fölveti a bűn általi megtisztulás lehetőségét, ironizál annak megdicsőülésén. Aztán az Anglia alkonya történet és idő nélküli vén képein keresztül, amelyben már nem is stilizálta jelenléte, hanem ott van a Imvásznon személyesen minden fertő és bűn érintettjeként és részeseként eljut A kert víziójáig, ami adekvát példa a Jézus és saját maga közt vont párhuzamra. Ez már a kertész Jarman filmje, de még nem a szenté. / Krisztus-történet történetietlentése. Mintha a sztori hazug cafrangjai mögé kutatná az igazat és a valót. Mintha az újraírás által keresné az üdvülést, vagy legalábbis annak lehetőségét. Sőt megkockáztatom, mintha Jézus hibáiban, tökéletlenségében, - horribile dictu - bűnösségében akarn igazolást találni önmagára, az emberre. Aztán már csak a bűntudat, a betegség, a haldoklás s a szenvedések. Ha Jarman a II. Edwarddal búcsúzik, azt hihettük volna, hogy elemésztette magát a kertjében, s nem marad ott több belőle egyetlen alkotóelemnél. Pedig a II. Edward egy katekumen filmje a szentté avatás előtt, a végső elkeseredett készülődés, Jézus Getsemáné kertbeli szenvedéseire hajaz. Nélküle nincs wittgensteini megérkezés. Ha nincs ez az utolsó előtti stáció, talán Jarman nem meri kimondani, hogy az AIDS az ő szenvedései voltak a kereszten, így viszont eljuthatott a boldogtalan filozófusig, a szentté avatásig, addig, hogy a hagyomány részévé tegye a halál apoteózisát. Szárnyas Gábor