Wanted, 1997 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 12. szám

Az első találkozás KT: Nem tudom, hány éves lehettem, talán tizenhat, amikor az Al­­mássy téren voltam egy koncerten, ahol a Cég nevű zenekar játszott... NP: 1983-tól ‘87-ig élt a Cég. KT: ...ott álltam a közönség között, és egy ember berepült egy kötélen. Ez volt Novák Péter. Ez azért fogott meg, mert láttam, hogy milyen gátlástalanul fiatal az egész zenekar, én pedig még a nevemet is alig mertem kimondani. Emlékszem egy számra is, valami szemétről szólt, emlékek, ilyesmi... NP: Az az igazság, hogy már gon­doltam arra, hogy össze kéne talál­kozni rendesen, csak mi mindig rémes körülmények között jöttünk össze. Egyszer például az EFOTT-on játszot­tunk, részegen lógtál a mikrobusz oldalán, én meg bent szorongtam, és egyáltalán nem tudtunk egymással kommunikálni. Az az igazság, hogy nem egy kommunikálós fajta a rock­zenész. KT: Ha az egyikünk fellép, akkor a másikunk is épp játszik, tehát egy­más koncertjére nagyon ritkán tudunk elmenni, ha meg együtt lépünk fel egy fesztiválon, akkor a legkézenfekvőbb kérdés, hogy hányas húrt használsz. Ez egy idő után kurva fárasztó, de az alatt a rövid idő alatt miről beszél­hetsz? Vagy pedig röhögsz egyfoly­tában, és aztán elmentek inni valamit. NP: Ott van a Lovasi, akit négy éve ismerek, és akivel igazából egy­szer nem tudtam elmenni beszélgetni, pedig azt gondolom, hogy az nekem fontos lenne. KT: Mi az Andrással meg­beszéltük, hogy horgászunk majd együtt, de sajnos még nem jött össze. NP: Ez egy szövőgyári munka. Be­ülsz a buszba, utazol, színpadi beállás, iszol két sört, lenyomod a bulit, és elmész a következő helyre. Ez iga­zából nem az emberi kapcsolatok vég­telen tárháza. Eladni a produkciót KT: Sokan kritizálják a vagány színpadi előadásmódodat. Ez talán abból fakad, hogy Magyarországon nincs ilyen, és azt mondják rád, hogy ripacskodsz. Én azt szoktam mondani rá, hogy figyelj, ha nem érezné így jól magát, akkor nem csinálná. Ennyire beizgulsz koncert előtt? NP: Van ennek egy ösztönös része nyilvánvalóan, ez a muzsika engem mozgat és ebből létrejön egyfajta mozgás. Az más kérdés, hogy ez egy idő után némiképp tudatossá vált, és egyre inkább afelé halad. Ha egy vers­sor végén felkiáltójel van, úgy lehet hatásosan előadni, ha létrejön egy dramatizált formája. Egy rockszín­padon mozdulatokkal lehet valamit kifejezni. A másik az, hogy nem vagyok egy hangszeres zenész, és egész más érzés ott állni iksz mennyi­ségű ember előtt. Volt egyszer a 7 Upnak egy olyan szlogenje, hogy „Annak, aki az, ami”. És mi egy olyan országban élünk, ahol soha senki nem akart az lenni, ami, és ezért egy csomó emberben visszatetszést kelthet, hogy ki ez a csávó. Én minden egyes kon­certre úgy tekintek, mint egy színházi előadásra, amikor háromnegyed hétkor azt mondják a hívóban, hogy második figyelmeztetés. Dddddzsa! Érzem, hogy megy föl az adrenalin, összeáll a gyomrom, és kezdek bemelegíteni. KT: Ami belőled jön, az belőlem nem. Nem tudnám eladni a produkciót. Én akkor éreztem a legjobban magam a gimis zenekarban is, ha hátul leültem a gitárral a füstölgő Regentre, és megpróbáltam takarásban lenni az énekes mögött. Ha középre rakják a kontrollomat, akkor átpakoltatom, hogy három ember legyen elöl, hogy megoszoljék a ránk vetülő figyelem. NP: Annak kéne örülni, hogy ilyen sokszínű ez a paletta. És aki megkeres, hogy nem szereti a zenekart vagy amit én csinálok, akkor mindig iszonya­tosan jóindulatúan azt mondom, hogy figyelj, akkor ne gyere el vagy ne hall­gasd. Annyi lemez van egy lemezboltban még. KT: De mit csinálsz, ha valaki megdob egy koncerten? NP: Akkor megütöm. KT: Látod, én is ezt teszem. Dobtak már meg hógolyóval is. Képes volt egy ember kimenni, gyúrni egy hógolyót! Tulajdonképpen nem kéne oda­figyelni erre, de a feszültség abból fakad, hogy a zenekarok nyolcvan száza­léka nem éri meg az ötödik évet, mert rájönnek, hogy hülyére szívatják, eset­leg szabályszerűen orraverik, kihasználják, kikészítik idegileg őket. Ezért van az, hogy ha valaki földob valamit, akkor a zenészből az összes felgyülemlett basztatás kijön, és hiába harminckilós a frontember, neki fog esni a tettesnek. NP: A leghátborzongatóbb élményem a Szigeten volt... KT: Ezt hallottam! NP: Már hozzászoktam, hogy bedobnak széket, üveget, meg nem tudom, mit, de hogy valaki eljön egy koncertre a Szigeten, ahol a nap huszonnégy órájában rengeteg program van, beáll a negyedik sorba kettő darab paradi­csommal, megvárja az utolsó számot, hogy megdobálja a billentyűst... KT: És pont a _______________________________________________ Dióssyt! NP:... és akkor kérdezték, hogy miért küldtem el a­­ kurva anyjába a­­ közönséget. Azt gondolom, hogy olyan iszonyatosan kevés idő áll rendelkezésünkre az éle­tünkből, összejöhet hetven-nyolcvan év is akár, és ezt mérgezni... Közröhej. KT: Jó szentimentális gondolat volt, de... NP: Az. KT: ...ha bárhova mész a világban, mindenhol furcsa, hogy olyan nyitottak és szeretetteljesek az emberek. Lehet, hogy ebből a kicsinységből fakadóan van itt ez a frusztráltság. A legszomorúbb az, amikor az érdeklődő rétegnél megjelenik a rossz értelemben vett sznobizmus. Olyan ez a föld, amibe babok vannak elvetve, és ha egy zsenge palánta kidugja a fejét, akkor az egyik ápol­­gatja, locsolgatja, de abban a pillanatban megjelenik a másik, aki lehugyálja. NP: A világ sajátos szimbiózisa! Biztos emlékszel még gyermekkorodból arra, hogy amikor a haverod megtanított ultizni, az ikszedik körben mindig kiderült egy újabb szabály, ami az ő javára döntötte el partit, és megint ő vitte el a paklit. Dalszerzés NP: Én nagyon nehezen dolgozom. Ez azért van, mert nagyon nagy rajon­gója vagyok a szépirodalomnak és ez frusztrál. Tudjuk a rockzene dalszöve­geiről, hogy elsősorban funkcionális műfaj. Amikor látod, hogy háromszáz ember énekli a refrénedet, onnantól a szöveg személytelenné válik, és elgon­dolkoztat, hogy mit keresel ebben a történetben. A Gyuri mindig lehoz valami zenei ötletet. Furcsa, de hogy mi legyen a szöveg témája, az mindig megvan elsőre. Innentől kezdve kezdődik egy kevésbé érdekes munka. A nyelv műve­lése, alakítása számomra nagyon fontos dolog. Szeretem, ha egy szöveg pro­­zódiailag stimmel, rímel, van ritmikája. Vannak szavak, amiket napokig cse­rélgetek. Általában színészházi garzonlakásokban szoktam írni titokban. Nálad biztos másképp van, de nálunk mindig a muzsika van először. KT: Á, nem. Mostanában főleg a zenére koncentrálunk, hogy a zene ön­magában is érdekes legyen. Az előző lemezen ez még nem volt jellemző, de azt hagyjuk. Én egy intuitív alkat vagyok, nem tudatos sem a zene, se a szöveg. Prüttyög a gitár, megszületik valami, azt leviszem a próbára, össze­rakjuk, közben én már bemondogatok szavakat, amiről érzem, hogy benne van a számban. Én a legkeményebb útját válaszottam a szövegírásnak. Meg­van a zene, és ledünnyögöm hozzá, hogy a szöveg hány szótagból áll, hol lesz rím, belső rím vagy áthajlás. NP: Amit én csinálok, az totálisan mellőzi azt a fajta szürrealizmust, ami rám vagy a Lovasira jellemző. Nálad egy olyan asszociatív játék jelenik meg a szövegekben, ami baromi nagy szabad­ságot feltételez, amitől átlöki egyik gondolat a másikat. Nálam viszont egy gondolat fut végig. Ezért szeretem jobban az előbb emlí­tett munkatársak szövegeit, mint a sajá­tomét. KT: Amit mondtál rólunk, az valóban így van, de a gondolat helye már előre megvan a számon belül. Rímeket gyártani bármikor, öt perc alatt is lehet a söröskupakról is akár, verset felező nyolcasokban, jambikus lej­téssel. Ez nem kunszt. Nekem a legfonto­sabb feladat az volt a most készült lemezen, hogy oldjam meg azt, hogy a zene meg a szöveg úgy klappoljon, hogy szinte hiá­nyozzék a másiknak, ha nincs ott. Hogy annál az akkordnál pont az a szó legyen be­mondva. És ezt általában én be is mondom már akkor, amikor még szöveg sincs. Furcsa módon van olyan, hogy kész a zene és a szöveg, és utólag jövök rá egy olyan jelen­tésre, ami lehet, hogy hülyeség, meg bele­beszélem. Ilyen volt most az egyik számunk, aminek két-három többletjelentéssel írtam a szövegét, de most rájöttem, hogy van egy homoszexuális töltése is. És arra tényleg nem gondoltam, és ez nekem is meglepő volt. Játék a betűkkel. NP: Miért indult az egész angolul? KT: Tök egyszerű módon lett angol, és tök egyszerű módon lett magyar. Ezt minden­ki túldimenzionálja, mondanak olyanokat, hogy a kiadó akarta, hogy magyarul énekel­jünk, amikor már fél évvel szerződés előtt kész volt az anyag. Abban az időben, amikor a gimnáziumban elkezdtünk zenélni, akkor feldolgozásokat játszottunk angolul, aztán amikor a Líviusz másfél év után visszajött New Yorkból, természetesnek tűnt, meg egzotikus is volt. Aztán egyre fontosabbá vált, hogy értse a közönség, meg hogy hiteles legyen, mert akkor nincs baj, ha elhiszem a szöveget. Aztán azt mondtam, hogy gye­rekek, ha elmegyünk, folytassuk így, de ha itthon maradunk, szeretnék magyarul éne­kelni. Annak ellenére, hogy soha nem éne­keltem magyarul, és nem tudtam, hogy képes vagyok-e magyar szöveget írni. Ez nagyjából kiderült, hogy még nem tudtam pontosan, mi a helye egy magyar szövegnek. Ez tök látszik a Majomtangón, amelyik néhol túl bonyolult... NP: (Nevetés.) Igaz! KT: Hát ez azért van, mert egyszerűen elindult az agyam és nem vettem számításba, hogy a zenével együtt a negyedét sem fogják megérteni. A kiejtésemet is kifogásolják, az affektálást, amit ti is kritizáltatok. Egyrészt tényleg véletlen affektálok, máskor pedig direkt, amit remélem, ki lehet hallani. NP: Én meg csak affektálni tudok, tök­mindegy, hogy mit szeretnék. KT: Abszolút a tanulóidőszakom a ma­gyarul éneklés és írás. Általában gyorsan szoktam tanulni, remélem a tizenötödik nagy­lemez már egész jó lesz. folytatás a túloldalon . Dobtak már meg hógolyóval is. Képes volt egy ember kimenni, gyúrni egy hógolyót! drcrmbrr­u/-interjú !

Next