Wanted, 1997 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 1-2. szám
Kilián basszusgitáros mindig fényes pupillája tágul az öltözőben: vigyorog, annyi minden jó történik velük most, mondja, a Korai Örömmel, a Katona József színházas koncert, aztán a lemez, jó cikkek, és most ez a buli, az Almássyn, kétezer ember, tánc, pörgés, ahogy tervezték, meg van hatódva. Öt éve, ’92-ben láttam őket először a Fikában (azóta is az a törzshely, csak már nem nagyon fér be a közönség), voltunk akkor vagy harmincan, Vécsi Tibivel, az általános drukkerrel, minden létező magyar zenekar rajongójával mentem megnézni, mit csinálnak a kis-Kiliánék. (A nagy-Kiliánt ismertük a punkból, az öccsről annyit lehetett tudni, hogy szintén punkoskodott.) Volt ez az ellenszenves, túlmagyarázós név, Korai Öröm (nem bírom megszeretni azóta se), sok ember a színpadon, dobos, perkások, gitáros-furulyás-trombitás, basszusgitáros, diavetítés, monoton baszszusmenetek, az ütősök őrült tekerése. Nem volt rossz. De jó se. Fél éve léteztek akkor. Szépen tudtam követni, hogyan izmosodik a zenekar. Hogyan alakulnak a számok, hogyan fejlődnek, hogyan kerül a helyére minden építőkocka, hogyan jönnek új dolgok, új hangok, hangszerek, emberek. (Vécsi Tibi, az általános drukker is oda került, bele, megafonkezelőnek, kongaütögetőnek és vezértáncosnak.) És azt is lehetett látni, ahogy telnek a helyek, ahogy sűrűsödnek az emberek a Korai Öröm körül. Mondhatnám, hogy a Korai okosan használta ki az acid, a techno meg a többi progresszív danceműfaj népszerűségét (koncertek után mindig party, tánc reggelig), de nem, ez nem ilyen üzleti húzás, vagy mittudomén, hanem rokonság, kapcsolódó életforma, buliszeretet. A Korai Öröm zenéje valahol a pszichedelikus punkrock, az etno és a modern tánczenék kereszteződésében áll. Legelőször az acidos, rave-es pörgés volt érezhető, most már a drum’n’bass és a triphop is. Mostanában már teltház van, akármerre járnak Budapesten (mert vidéken azért még előfordul zakó, nem ismerik a korait, a médiában alig-alig jelennek meg). Karácsonyra kijött a harmadik albumuk. Sűrű, kitűnően szól, majdnem olyan dinamikusan, mint egy jobb koncert. A Korai Örömnél minden a helyére került. Mert ez itt a legfontosabb szerintem: az öszszepasszítás, az építkezés. Ez a zenekar nem virtuózokból áll, sőt vannak alulképzettek és amatőrök is, de nem ez a lényeg. A lényeg, hogy minden hangnak megtalálják a helyét. Hogy saját hangzást tudtak létrehozni, saját zenei világot, amelyben mindig eligazodnak, holtbiztosan. Az improvizatívnak tűnő lüktetés-tekerés nagyon szívós munka eredménye, pontos konstrukció. Roppant egyszerű alapötleteket (például ott az a basszustéma, amit már ’92-ben is hallottam és azóta is felbukkan különböző számaikban) díszítgetnek addig, amíg el nem ér valami számszerű formát, és aztán már nyomják is koncerteken, közben folyton alakítgatják, lemezre megint másképpen kerül, a következő lemezre megint másképpen. A tíz hangszeres tag apránként hordja össze a nagy, tömör hanghalmazt, amiben van brutális ritmus egy nagy csomó ütőstől, reszelős gitár, basszus, hidegrázós szinti, aztán furulya, trombita, didgeridoo, dorombének és még mindenféle, ami éppen kézreesik. A Kő lemezén nem sorol számcímeket, nem jelöli, hogy nem egybefüggő anyagról van szó. Pedig általában négy-öt perces darabokat csinálnak, ennyiben tarva a hagyományos rockformát. A hosszabb számok ellapul nak, vontatottá, kínossá válnak. Nagyon szimpatikus és kivételes, ahogy a Korai Öröm létezik. Igazi kollektíva, brigád. Nincs sztár, mindenki teszi a dolgát. (Még egy dolog, ami inkább a technoprodukciókkal, illetve a Test Deptféle zenei rohamcsapatokkal rokonítja a korait.) Az egyszerű gesztus, hogy a lemezborítóra zenearr tagként kerül föl fénytechnikus, videomixer, diavetítős, hanem annak a deklarálása, hogy itt a fény, a dia, az egész látvány, pontosan ugyanolyan fontos, mint a zene. Ez így produkció. Van már elég zenekar unott arcokkal és színes lámpákkal, a koraisok ezt nem valami menedzserképshowbizniszes fejtágításon tanulták meg, hamalguktól. Tudják, mi kell a jó bulihoz. Olyat akarnak a csinálni, ami nekik bejön. Atmoszférát. Audiovizut. És tapasztalt bulistákak, abból a bizonyos belvárosi nomád törzsből, amely rasszjegye a beszűkült pupilla, a széles mosoly és a fényes tekintet. csapat egyik tagja sem bazírozik ilyen sztárságra, mélyebb dolgokban kalkulálja bulikban. Mindenki dolgozik, van színész, tanár, lótifuti, mindenféle köztük, fillérekből rakják össze a dolgaikat. Egyikük sem milliomos, nem azért futja lézerre, fézerre, megfelelő stúdióidőre. Hanem haverságok, trükkök, és mindent feláldozás. Ként állítjuk őket a Wanted-olvasók elé. Apadon tehát vonagló alakok, félmeztelen perkások tekernek, mint állat, gitáros Vécsi Tibi, az általános drukker pedig indiántáncát járja, a belvárosi nomád Lézer, intelligens lámpák, digitális tengerben tempózó cyberdelfinek, gorillák, zsivadászó pigmeusok, barlangfalra rajzolt ufonauták. A fények nem a zenekarra irányulnak, hanem kirajzolják a pszichedelikus teret, amelyben zajlik a rituálé. Zajlik a Korai Öröm. És ha valamiért hálásak lehetünk, akkor ez az, hogy ebben a Korai Öröm-térben, a táncban, kétezer ember közt úgy tűnik, mintha ilyen volna ez a város, mintha lélegezne, mozdulna, mintha történnének benne szép és értelmes dolgok, mint ez itt mi, mint na Hal vagyunk? Melyik városban? Milyen rituálé ez, honnan való? Kétezer ember tolong bent, a színpadon vonagló alakok, lézerek, intelligens lámpák, füst, és hiába vigyáznak éber smasszerek, a közönségből is füstöl a fűillat, hangszét■ áradás, eksztatikus ritmus, félelmetes hangok, egy nemlétező nép népzenéje kavarog, a belvá rosi nomád törzseké, tánc- Karai Öröm + + + Emil BlIJarskl - billentyűs hang szerek + Csányi Viktor - dob + Jácsik János - ütőhangszerek + IMádasdi Zsolt - ütőhangszerek + Takács Péter - gitár, ének, furulya, trombita + Kilián Zoltán - basszusgitár + Paizs Miklós - doromb, didgeridoo, khommel, ének + Vajdai Vilmos - didgeridoo, ütősök * Vécsi Tibor - ének, ütősök + + Szűcs László - fények + Varga Tibor - videomix + Bannyai Zoltán - diavetítés + Völgyi Gábor - diavetítés Uj Péter -profil