Wanted, 1997 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 1-2. szám
A Weill-dalokat világgá vivő turné egyik utolsó állomása, a decemberi, budapesti koncert délutánján Marianne Faithfull a Kempinsky különtermében fogadta a sajtó kitüntetettjeit. A népszabadságosok, túl a nekik adott exkluzíven, már nemigen szólaltak meg a diplomáciai méretű kerekasztalnál, csak figyelték, amint a Blikk embere poénos válaszokat próbált kiprovokálni (például hogy ki kíváncsi manapság önre? „Bárki, aki eljön"), a Kurír és a Wanted kontingense meg a Faithfull-élet és a Faithfull-mű egy-egy pontjára kérdezett rá, hogy teljesebb legyen a kép, már amennyire lehet. Itt volt mindjárt az a hollywoodi karriersztoriba kívánkozó epizód, aminek a világ a 20th Century Blues CD-t köszönheti. Közvetlenül azután történt, hogy tavaly márciusban e sorok akkor Narancs-mezt viselő írói kiléptek a bécsi Metropol öltözőjéből, mert lejárt a tíz percük, amit a Faithfull-interjúra kaptak, mikor is az énekesnő elmondta, se kiadója, se lemezszerződése. „Épp azután, hogy maguk elmentek, jött ez az alacsony, kerek emberke, 19. századi zenészruhában, lobogó ingben, bámulatos látvány volt, bejött, bemutatkozott (németes akcentust vesz fel), a nevem Markus Spiegel, elérhető ez a műsor megjelentetésre? Mire mindannyian felkiáltottunk, IGEN! így volt. Akárhogy is, szerződést kötöttünk, és a lemez megjelent.” És hogy kerek legyen a tündérmese, idén júniusban, Bécsben lemezre veszik vele a Hét halálos bűnt is, ami vagy tizenkét éves álma személyes felkérést kapott Dennis Russel Davies karmestertől, aki „saját zenekarának nevezi a bécsi rádió filharmonikusait, nagyon bírom az ilyen totál megalomániás embereket". Önéletrajzában azt írta egyébként, azért mozog annyira otthonosan a Hét halálos bűnben, mert maga is valamennyit elkövette - ami ugyan elég hihetően hangzik, de most nagy szerényen azt mondta erről, „csak vicc, el is szoktam sütni a színpadon”. Előjött még pár hasonló, például a diplomáról, amit Allen Ginsbergtől kapott: „Ez természetesen egy nonszensz. Allen nagyon édes, hogy odaítélte nekem a Poétika Professzora címet. Tudta, hiányzik nekem, hogy nincs rendes iskolám, és úgy gondolta, majd ő ad egy papírt. A világ legjobb élő költője lévén, azt hiszem, meg is teheti. Tehát Allen Ginsberg szerint a Poétika Professzora vagyok, és jár nem is bánom, hogy nem jártam egyetemre.” Ami a költészetet illeti Marianne Faithfull, mint mondta, nagyon magasra helyezi a mércét, Brechtet például igen jó költőnek tartja, noha „nagyon erős benne a didaxis” - ritka az ilyen; ugyanebben az összefüggésben említi még Dantét és Shakespeare-t, „aki a Tudoroknak dolgozott, Brecht meg a kommunistáknak, a maga brilliáns módján. De én nem vagyok ennyire politikus lélek - Brechtben inkább a költőisége érdekel.” Sokkal rosszabb viszont a véleménye Patti Smithről, akinek pedig egy számát (Ghost Dance) fel is dolgozta: „Szörnyen unalmas egy nőszemély, de tudom, hogy mindenki bálványozza, úgyhogy befogom a számat. Bocs. A másik dolog, hogy Patti Smith nagyon nehéz időkön ment keresztül, és ezért őszintén sajnálom. Azt hiszem, érdekes művész, de mint költő, abban már nem vagyok biztos." Bármennyire is Weill-Brecht vonalon haladt az estje, Marianne Faithfull sokáig úgy érezte, a közönség elvárja tőle, hogy előadja élete első és talán egyetlen igazán nagy slágerét, az As Tears Go By-t, 1964-ből, Jagger Richards tollából, „azért is, hogy önmagamat kontextusba helyezzem”. Ez szokott lenni a ráadás. Aztán amikor egy este a közönség, nyilván túl fiatal lévén, nem ismerte fel az első hangokról, arra gondolt, akár el is hagyhatná. Egyébként épp a turné idején mutatták be, és adták ki videón a Rolling Stones Rock and Roll Circus című tévéfilmjét, ami 1968-ban nem került képernyőre, azóta pedig dobozban hevert. Nagyon el lehettek varázsolva annak idején, mert Marianne Faithfull azt mondta, egyáltalán nem emlékszik a forgatásra: „Hogy milyenek voltak a tényleges körülmények, az nem számít. De nemrég én is láttam a filmet és csodálatosnak találtam. Az illúzió csodálatos, és ez a film lényege.” (Dagmar Krause Weill-lemeze a 39. oldalon.) m. I. sz. 1. interjú