Wanted, 1997 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 1-2. szám
„Barbie ki volt tiltva ”. Első vizitje után hat ás fál évvel Suzanne Vega lámát Budapestre látogat. 1997. március elsején a Vörösmarty Művelődési Ház színháztermében lép fel. Időközben történt vele egy s más: megjelentette karrierje hat legizgalmasabb lemezét, férjhez ment, született egy kislánya, és követői közel legalább féltucatnyian világhírűek lettek. Az amerikai gitáros-énekesnők 37 éves nagyasszonya a No Cheap Thrill crmet viselő torna egy korábbi állomásán, a kanadai Vancouverben fogadta a Wanted emberét, aki először gyerekkoráról, zenei Indíttatásá- Ikról kérdezte. - Nem igazán zenei, inkább politikus környezetben telt a gyermekkorom. A szüleim rendszeresen részt vettek különféle aktivista megmozdulásokban, polgárjogi felvonulásokon. A család barátai mind Bob Dylan és Joan Baez rajongói voltak, a szüleim inkább a dzsesszt szerették, így nekünk, gyerekeknek is bőven kijutott mindebből, mindig szólt a zene körülöttünk. Apám író volt, regényeket és novellákat írt, de néha-néha egy-egy dalt is a saját maga és a mi szórakoztatásunkra. Tizenévesen táncot tanultam, táncosnő akartam lenni. Nem volt különösebb ok a környezetemben arra, hogy zenész legyek, talán csak a véremben... Örökbefogadott gyerekként nőttem fel, a vér szerinti apám jól zongorázott. Sőt, az ő édesanyja dobos, az apja pedig trombitás volt egy zenekarban, még a harmincas években. - NEW YORKBAN NEVELKEDTÉL, ÉS MÉG MOST IS OTT ÉLSZ. HOGYAN VISELED? - Ha együtt nősz fel valamivel, nagyon jól megismered, és közel kerül hozzád. Nagyon szeretem New Yorkot, és most a lányomat látom felnőni benne. New York tényleg nagyon csúnya is tud lenni, de nem fogunk elköltözni. Sokat járunk vidékre... Azért vannak New Yorkban helyek, amiket nagyon meg lehet szeretni. A játszóterek terén elég sok tapasztalatom van. Rengeteget változtak. Emlékszem, amikor én gyerek voltam, minden játék vasból készült. Vasból volt a hinta, a mászóka, körben a kerítés. A földön pedig beton. Ha leeszél, lett egy nagy lyuk a térdeden, de észre sem vetted. Ma a jobb játszótereket fából csinálják, a földre gumiszőnyeget fektetnek, a fém mászókákat leszerelik. Számomra van valami melankolikus szépség a régi hintákban, mert olyan egyszerűek és szigorúak voltak. Egy borongós napon, amikor minden szürke és hideg, van valami nagyon költői ezekben a rideg fém játszóterekben. - ÚGY TŰNIK, AZ ILYEN NAPOK NAGYON INSPIRÁLNAK. - Fiatalkoromban gyakran volt részem ebben a hangulatban. Ha elmentem sétálni egy szürke, esős napon, az többet mondott nekem, mintha száz ágra sütött volna a nap. - NEMCSAK A DALAID. DE A LEMEZBORÍTÓK FOTÓI IS ILYEN HANGULATOT ÁRASZTANAK. PÉLDÁUL AZ, AHOL EGY KERÍTÉS ELŐTT ÁLLSZ... - Azon a környéken élek, az a kerítés közvetlenül az ajtónk előtt található, a folyóparton. Ez New York egy régi ipari negyede, ahol persze sok csúnyaság is akad: villanydrótok, kábelek, üvegcserepek... A kislányom, Ruby egyénisége tökéletes ellentéte az enyémnek: imádja a napocskát, a pázsitot, nem sokat törődik azokkal a bizonyos csúnyaságokkal. Nagyon határozott ízlése van, tudja, hogy mit szeret és mit nem. Sokkal nyitottabb és felszabadultabb, mint én. Nincs benne semmi melankólia, nem szégyenlős, sőt inkább tüzes természetű. - ITT VAN MOST IS VELED? - Igen, bármelyik pillanatban megjöhet. A dada, aki vigyáz rá, elvitte egy szigetre, ahol sok játszótér van. - HOGY VISELI RUBY A TURNÉZÁST? - Meglepően jót. Tetszik neki a zene. Aggódtam, hogy esetleg megijed a körülötte nyüzsgő rengeteg embertől, de egész jól kijön a technikusokkal meg a roadokkal. Együtt videóznak, rajzfilmeket néznek. Ruby civilizáltabbá tett mindenkit, a fiúk csöndesebbek, nincs az az őrült pörgős hangulat, mint régen. Sokkal nyugodtabban, olajozottabban megy minden. - ÉRZŐDIK EGY BIZONYOS EURÓPAI LÁTÁSMÓD A MŰVÉSZETEDBEN. EZ HONNAN JÖN? - Talán abban keresendő a magyarázat, hogy sokat olvastam gyermekkoromban, olyan könyveket, mint az Alice Csodaországban. Elég tiszta elképzelésem volt arról, hogy mi a jó és kitől vagy honnan jön. A nevelőapám Puerto Ricóból való, és ő egy alternatív látásmódra nevelt minket, amiért nagyon hálás vagyok neki. Az ellenkultúra híve volt, gyűlölt minden tipikusan amerikai mamutcéget, utálta Walt Disneyt meg a Miki egeret. Ócska szimbólumoknak tartotta őket, és nem engedte, hogy játsszunk velük, vagy sírjunk értük. Barbie és társai ki voltak tiltva a házunkból. Ugyanakkor az írás, az olvasás és a művészfilmek nagy szerepet játszottak az életünkben. Én mindig megpróbáltam megragadni azt, ami számomra érdekes volt, belecsíptem ebbe is, abba is. Apám például sok egzisztencialista irodalmat olvasott, és velem is megbeszélte azokat a dolgokat, amelyek őt izgatták Albert Camus, Jean-Paul Sartre és a többiek műveiben. Akkoriban, a hatvanas években kezdett ez a fajta irodalom divatba jönni. Ezek az ideák és képek, amelyekkel együtt nőttem fel, később is velem maradtak. - UGYANAZOKBÓL A KIS FOLKKLUBOKBÓL INDULT A KARRIERED, AHOL BOB DYLAN IS KEZDTE... - Bob Dylan iskolás korom óta óriási hős volt számomra. Először nem is akartam felmenni a színpadra, nem éreztem magam elég jónak, nem hittem, hogy én is játszhatok ugyanazon a helyen, ahol ő naggyá lett. Nagyon aggódtam, ideges voltam a szerepléstől. Ami Dylant illeti, én sohasem tartottam tradicionális folkénekesnek abban az értelemben, ahogy Woody Guthrie-t vagy Pete Seegert. AZ ÁTTÖRÉST HOZÓ MÁSODIK NAGYLEMEZED, AZ 1987-ES SOLITUDE STANDING PRODUCERE AZ A LENNY KAYE VOLT, AKI PATTI SMITH ZENESZERZŐJEKÉNT ÉS GITÁROSAKÉNT SZERZETT NEVET MAGÁNAK. A HETVENES ÉVEK NEW YORK-I ART-PUNK KÖRNYEZETE MILYEN HATÁSSAL VOLT RÁD? - Minden barátom benne volt abban a bizonyos art-punk környezetben, koncertekre jártak, Patti Smith-t hallgattak, de engem akkoriban leginkább Leonard Cohen érdekelt, illetve az előző évtized folkzenéje. Iskolatársaim, barátaim mindig a szememre vetették, hogy tíz évvel le vagyok maradva, még mindig Bob Dylant imádtam, pedig már rég ideje lett volna továbblépnem. Az ő szemükben én mindig is egy kicsit csodabogár voltam, az időm nagy részét magányomban, a szobámba visszahú ztat február