Wanted, 1997 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 9. szám

THWeffM szirillapénik brit gitárzenéje - ponorito annak a dark/gótikus/metál konglomerátumon kívül eső része - igencsak érenns Szükséget hagyatt a mai színtérre, ráadásul mintha a korabeli résztvevők is rene­szánszukat élnék: hosszú szünetek után hirtelen új lemezekkel állnak elő. itt az alkalom/ hogy áttekintsük/ miféle együttesek voltak ott a már bemutatott Jilllies (Wanted 1997/3) és Primal Scream (Wanted 1997/7) mellett/ és egy kis örömet szerezzünk azoknak is/ akik számára a Stone Roses volt az utolsó brit gitárzenekar/ amelytől fiatalnak érezték magukat. Echo­n the Bunnymen A liverpooli Nyusziembereket még a new wave, egész pontosan a hetve­nes évek végi „új merseybeat” dob­ja felszínre (a három alapító, a gitá­ros-énekes Ian McCulloch, a gitáros Will Sergeant és a basszista Les Patterson különféle formációk tagja­iként már régóta jelen vannak a he­lyi színtéren), de ők már ízig-vérig a nyolcvanas évek zenekara. Lemezeik karakteresek, a Doors, a Velvet Underground, a hat­vanas évekbeli brit beat és a New York-i art-punk ele­meit olvasztják magukba. Egy dobgép (az ő beceneve Echo) társaságában adott korai koncertjeik után Pete De Freitas dobossal kiegészülve jelentetik meg 1980- ban Crocodiles című első nagylemezüket. A zenekar sötét tónusú, szigorú pszichedéliája, furcsa, effektezett, disszonáns gitárhangokat és feszes ritmusalapokat fel­vonultató zenéje a Heaven Up Here (1981) korongon éri el első csúcsát. Az új hangütéssel próbálkozó Porcupine után egy évvel felvett, s az ott elkezdetteket bevégző, akusz­tikus, sanzonos, vonósokat beépítő Ocean Rain (1984) a Bunnymen pá­lyájának tetőpontja. 1986-ban jelenik meg a nagy felad­ás utolsó, cím nél­küli albuma, mely szélsőséges kriti­kákat kap. McCulloch hamarosan szó­lópályára lép, a többiek új énekes­sel és az időközben motorbalesetben elhunyt De Freitas helyére lépő új dobossal próbálkoznak, de az így rögzített Reverberation (1990) feled­hető album. 1995-ben Sergeant és az addigra két szólólemezen túl lévő McCulloch újra együtt zenél, Electro­­fixion név alatt: lemezük minden ad­digi Bunnymen munkánál rockosabb, ám egészében uncsigyanús. idén ta­vasz óta újra együtt a három alapí­tó, mint Echo & The Bunnymen: a jú­liusban megjelent Evergreen című al­bum, ha nem is hordozza a másfél évtizeddel ezelőt­ti frissességet és izgalmat, de szép munka, főleg a le­mez második felében néhány kiemelkedő dallal, ügyes vonóshangszereléssel, Ian McCulloch szívhez szóló énekével, védjegyszerű, vibráló gitártémákkal, a Nothing Lasts Forever című slágerben Liam Gallagher vokáljával. Az új lemezzel egyidejűleg egy Ballyhoo cí­mű retrospektív album is piacra kerül, a zenekar is­mét turnéra indul, Will Sergeant, a hosszú hajú gitá­ros pedig nyilatkozik a Wantednek. ■ ÉRZEL NOSZTALGIÁT AZ INDULÁSOTOK IDEJE IRÁNT? • Életem legjobb pillanatai voltak. Ez természetes, a mai rave-fejek is ilyesmiket fog­nak majd mondani negyvenévesen. • HOL ÉRZED A BUNNYMEN EDDIGI KREATÍV CSÚCSPONTJÁT? Hé, a dolognak még nincs vége! Most úgy mondanám, hogy egy kreatív fennsíkra kapaszkodtunk vissza az elmúlt tíz év völgyéből. MIT VÁRTATOK, AMIKOR EGY IDŐRE MCCULLOCH NÉLKÜL FOLYTATTÁTOK? Makacs voltam, mindig is idegesített, ha az énekest fontosabbnak tartják, mint a töb­bieket. Végülis hülye ötlet volt folytatni. MI VOLT AZ ELECTRAFIXION SZEREPE? Előkészítette a visszatérésünket. Amikor elkezdtük, azt hittem, a Bunnyment alakít­juk újjá, hiszen ez elől elhárult minden akadály, mikor Mac és én újra beszélő vi­szonyba kerültünk. Mac azoban nem akarta. Lassan aztán mégis átfolyt a dolog a Bunnymenbe, mivel a koncerteken egyre több régi dalt játszottunk, a végére már leg­alább ötöt, ami igen hülye helyzetet teremtett. Bárkivel beszéltünk a közönségből, mindenki a Bunnyment szerette volna inkább hallani. A Bunnymen a legjobb dolog, amit valaha csináltunk. Mac talán azért nem akarta újrakezdeni, mert úgy gondolta, hogy az a kitérő a helyére került énekessel örökre bemocskolta az Echo & the Bunnyment. Egy teljes évembe került, hogy rábeszéljem a dologra. Ahogy összejöt­tünk hárman Mac pincestúdiójában, újra úgy szóltunk, mint régen, mintha tegnap kezdtünk volna. Az új albumnak időtlen hangzást akartunk adni. Mindig is úgy pró­báltunk alkotni, hogy amit csinálunk, tartós legyen, ne avuljon, ne egy adott pillanat­hoz, ne egy aktuális divathoz idomuljon. AZ, HOGY KULTUSZSTÁTUSZBAN MARADTATOK, TUDATOS VÁLASZTÁS VOLT? Ez azért van, mert sok mindenre nem voltunk hajlandóak. Sohasem karrierépítésben gondolkodtunk, inkább azt néztük, éppen mihez van kedvünk. Nem úgy, mint a U2, ők akármire hajlandóak voltak. ÉRDEKES, HOGY MCCULLOCH INTERJÚIBAN IS MINDIG FELMERÜL A U2 NEVE. NEM ÉRZED ÚGY, HOGY A NAGY KORTÁRS ÁRNYÉKA MINDIG OTT LEBEG FELETTETEK? Mac az idegeimre megy ezzel, be kellene fognia a száját, mert az emberek így óhatalanul azt hiszik, hogy valamiféle vetélytársnak tartják a U2-t. Engem nem érde­kel, le sem szarom, mit csinálnak. Inkább olyanokat hallgatok, mint a Verve, a Stereolab, a Spiritualized vagy az új Primal Scream.

Next