Wanted, 1997 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 11. szám

...például Mike Howlett, a francia földön székelő experimentál-prog-rock Gongból kivált basszista, aki új dalai felvételéhez keresett segéderőket. Andy Summers gitárossal egy partin ismerkedett meg 1977 januárjában, Stinget meg még az előző nyáron lát­ta meg Newcastle-ben, egy Last Exit­­koncerten. Rá mint énekesre volt szük­sége, ám amikor a februári stúdiófel­vétel előtti napon a Howlett által le­kötött dobosnak Magyarországra kel­lett mennie, Sting beajánlotta Stewart­­ot, akit alig két hónapja ismert, de akivel január óta már együtt próbált, Howlett bólintott. Sting és Stewart te­hát a londoni Virtual Earth stúdióban találkozott először Andyvel, és rögtön nekiláttak felvenni Howlett dalait, il­letve egy Visions Of The Night című Sting-szerzeményt, mely így, a későb­biek ismeretében a legelső Police­­felvételnek számít (Sting ebben a dal­ban basszusozott is), és már úgy is szól, mintha az lenne. Ez is csak ar­ról tanúskodik, miféle csodálatos amalgámot alkotott ez a három ze­nész már a legelső pillanattól kezdve. Howlettnek köszönhető Sting, Stewart és Andy első közös koncert­je is a Gong utódzenekarait felvonul­tató május 28-i párizsi fesztiválon. Itt Howlett is, meg Sting is basszusozott és énekelt, s további Sting-szerze­­mények kerültek repertoárra, például a 3 O’clock News, amely már későb­bi Police-számok, a Be My Girl és az O My God motívumait hordozza. Az alkalmi formáció Strontium 90 néven lépett fel, és ugyanezen név alatt, Police Academy címmel jelent meg a napokban az a lemez, mely a törté­nelmi stúdiófelvételek és a párizsi koncert részletei mellett tartalmazza például az Every Little Thing She Does Is Magic című 1981-es Police-sláger öt évvel korábbi, megható szépségű demóját is, melyet Sting egymaga rögzített Howlett lakásán. De ne szaladgáljunk össze-vissza! Addig, amíg kialakult a Police végle­ges felállása, még eltelt egy kis idő. Sting és Stewart Copeland 1977 janu­árjában kezdtek együtt próbálni az utóbbi londoni kéglijében, akkor még a 24 éves korzikai származású egye­temistával, Henri Padovanival, aki nem sokkal azelőtt hosszú hajjal és­­ szakállal érkezett Aix-en-Provence-ból, és kurvára nem tudott gitározni (eb­­­ből az egy szempontból ő volt a for­máció igazi „punkja”). A zenekarnevet Stewart hozta, az első dalokat is:­­ primkó, kétperces kis tomboldák. A­ Fall Out címűt februárban kislemezre is vették, májusban jelent meg két­ezer példányban, Miles Copeland bá­tyó Illegal nevű minicégénél. Közben lement az első Police-turné az énekes­nővé avanzsált New York-i groupie*, Cherry Vanilla előzenekaraként. Padovani annyira rossz volt, hogy jú­liusban bevették a Strofrttum 9-fő epi­zód során olyan jól bevált Andy Summerst, Padovani meg három héttel ké­sőbb kivált. Közben még volt a Mont de Marsan-i punkfesztivál, meg egy fel­vételi kísérlet John Cale-lel, aki végig tökrészeg volt, elhülyéskedte a dolgot, torz gitárt akart és üvöltő Stinget, így az egészből nem lett semmi. Nagyon nem volt pénzük, minden koncertet elvállaltak és minden sessiont, így kerül­tek október végén Münchenbe, ahol Eberhard Schoener, a helyi operát igaz­gató experimentalista komponista szerzeményeit rögzítették szintetizátorok és vonósok társaságában (fél évvel később újabb felvételeket készítettek Német­országban, s a két megjelent anyagból a Police befutása után válogatásle­mezt állított össze Schoener cége, Video Flashback címen). Az 1977-es év szimbolikus jelenettel zárult: Sting szilveszteri buliján Stewart keverte a ze­nét, jó néhány reggae-számot csúsztatva a rockslágerek közé. 1978 januárjában kezdték első nagylemezük felvételeit, és kiemelt figyelmet fordítottak azon dalaikra, ahol a verzékbe reggae-t pofoztak. Ilyen volt a Roxanne, a Can’t Stand Losing You és az egykori Last Exit-számból átalakított So Lonely - az év három legna­gyobb Police-slágere (az első kettőt nem játszotta BBC, mivel az egyik a prostitúcióra reflektál, a másik meg öngyilkosággal fenyegetőzik). Február­ban lezajlott az image-egységesítés: egy jól fizető rágógumireklámhoz be kellett szőkíteniük a hajukat, aztán úgy maradtak. Az októberben megje­lent album, az Outlandos d’Amour az elkövetkező évtized egyik legnagyobb formátumú dalszerzőjét avatta Sting személyében. A lemez fél év alatt száz­ezer példányban kelt el, aztán a Can’t Stand Losing You újrakiadása a 2. helyig kapaszkodott az angol listákon, s a következő, a Reggatta de Blanc albumot beharangozó kislemez, a Message In The Bottle viszont 10.1 lett, akárcsak maga a zenekar, amely ettől fogva mindent millióban számolt. A történetet innen már mindenki ismeri, sorjáztak a világslágerek és a perfekt albumok, Andy a kaleidoszkopikus Zenyatta Mondatta nagylemezre (1980) behozta a gitárszintetizátort, Sting a borúsabb Ghost In The Machine­­re (1981) a szaxofont és a filozófiai témákat, miközben megtartotta frap­páns, közérthető és szellemes stílusát, Stewart pedig, nos, ő egyszerűen maradt a lehető legjobb dobos. Az utolsó sorlemez, a Synchronicity (1983) B-oldala pedig már mintha Sting-szólómunka lett volna: Every Breath You Take, King Of Pain, Wrapped Around Your Fingers, Tea In The Sahara - az a daltípus, ami a későbbiekben a legjobb Sting-albumokat jellemzi. Hát igen, a szólólemezek. Sting az előtérben maradt, lekövethető. Vissza­kúsztak nála a dzsesszes, art-rockos hangulatok: a csúcszenészekkel felvett The Dream Of The Blue Turtles (1985) és az annak turnéját dokumentáló Bring On The Night (1986) remekművek, a ...Nothing Like The Sun (1987) is szu­perigényes, de a The Soul Cages (1991) már a hanyatlás. A Ten Summonners Tale (1993) egységesebb, hangulatosabb, a Mercury Falling (1996) viszont újabb hullámvölgy. Andy Summers először Robert Fripp-pel dolgozott össze, aztán XYZ címmel­­ énekes - poplemezt csinált (1987), kifejezetten jót, az­óta semmi fontos. Stewart Copeland Kongóban és Kamerunban ritmizált, ját­szott Stanely Clarke-kal az Animal Logic nevű együttesben, aztán főleg szin­­tetizátoros kortárs zenéket, illetve színházi és filmzenéket komponált, s ezek­ben is ugyanannyira karakteres és azonnal felismerhető, mint dobjátékában. A Police hivatalosan soha nem jelentette be feloszlását. 1986-ban egy jótékonysági koncerten egyazon színpadra került a három figura, sőt a stú­dióban újra felvették a Don’t Stand So Close To Me-t modernizált válto­zatban. A rajongók izgultak, vajon a kilencvenes években lesz-e ilyen gesz­tus (mondjuk c­'egy''Do­n't Stand So Close To Me ’96 jungle-mix), de nem jött, csak­-etgy­rágolta­­pított-koncertlemez (Live!) egy ’79-es és egy ’83-as fellépésről/Vagyis hogy jött nekünk ez a­ getva I’ll Bel­lissing típus a mi ugye /az Every Breath Yo­u Take az eredeti­­gitárok és­ dobok hangmintáival] Ami­­ a legvisszataszítóbb, az az,hogy Spograkinék ebből a feldolgozásodra teljesen sorosan­­ becsorog néháróva plusz milliója még képes­­volt ezt a hatásvadász szart a saját fájén létéi­éreh szentesíteni­­ a szeptember 4-i MIM Video Awardspor^k on ez gá­bo­rossál alakult fejjfis ott állt mereven, söltönyben7j|PPuff paddgyeT meg a szájáfej^spelkóhíssal együtt elm­í­lékezett egy felfújt halottra és/Wa­­lázta saját dalát (Kapaszkodjatok meg: a^vadiúj The Very Best of^ n Sting & the Police amre/albu- Lm 0­h Puff. Da­d­dy kevert­e(új­ra-& /-weeing Ons the MdeU­I!) ) / \j Déri Zsolt Minden hónap utolsó péntekén 6.45-kor Wanted-játék koncertjegyekért/ lemezekért/ pólókért/ Wanted-ajándék­­csomagokért/ miegymásért. A következő fejtörő: 1997. október 31. Továbbá: hangos Wanted-lemezkritikák minden második kedden 7.39 és 7.45 között a Kultúrtégla blokkban. Reggeli Csúcs, Petőfi Rádió

Next