Wanted, 1997 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám
A JAMES - AZAZ JAKAB - NEVET VISELŐ EGYÜTTESRE A KILENCVENES ÉVEK HAJNALÁN, A STONE ROSES A HAPPY MONDAYS ÉS TÁRSAIK FÉMJELEZTE MANCHESTERI POPROBBANÁS IDEJÉN FIGYELT FEL A NAGY VILÁG, NOHA A ZENEKAR MÉG 1983-BAN, A SMITHSSZEL EGY IDŐBEN INDULT. GYAKORTA KONCERTEZTEK EGYÜTT, SŐT A KORTÁRS FELDOLGOZÁSOKAT SZINTE SOHASEM JÁTSZÓ SMITHS REPERTOÁRJÁBAN MÉG KÉSŐBB IS SOKÁIG SZEREPELT A WHAT’S THE WORLD CÍMŰ SAMES-DAL._____________________ Talán nem volt még egy popzenekar a nyolcvanas években, amelyik ennyi különböző kiadónál jelentetett meg lemezeket, mint a James. Első két kislemezük, a fent említett dalt is tartalmazó 1984-es Jimone EP és a következő évben kijött James II még a helyi Factory társaságnál (lásd még: Joy Division, New Order, The Fall) látott napvilágot. Ezután szerződtek a Lire céghez, amely Smithsepigont akart belőlük kreálni, amit ők persze nem hagytak. Első nagylemezük produceréül Lenny Kaye-t kapták, de az 1986-os Stutter nyögvenyelősen született. A korai Jamest sok frusztráció és finom őrület jellemzi, a hangzás még kiforratlan, kicsit iskolás, feszes és ideges, a dobjáték a kelleténél sűrűbb, egzaltáltabb. A tisztaság, az őszinteség, az intelligencia, az akusztikus hangszerek iránti vonzódás, a zenei virgoncsággal kontrasztot alkotó borús szövegvilág, illetve a lelkes énekstílus azonban már ekkor a kritikusok és a kisközönség egyik kedvencévé tette a kvartettet. A második nagylemez, az elsőnél fogyaszthatóbb, néhol kifejezetten slágeres Strip-Mine már 1987 tavaszán készen állt a megjelenésre, ám a kiadó másfél éven át szabotált. Mire végre napvilágot látott, a James életében lezárult egy szakasz: a drogos és alkoholos tivornyáktól eljutottak a vegetáriánus és meditatív életmódig, egyre agresszívebbé és összeférhetetlenné váló dobosuk. Gavan Whelan, az egyetlen húsevő távozott a zenekarból. A megmaradt alaptagok, a nagykapitalista családból elkanászodott énekes-szövegíró Tim Booth, a gitáros Larry Gott és a basszista Jim Glennie a Smiths-lemezekkel nevet szerzett Rough Trade minicég támogatásával, de saját - pontosabban kölcsön - pénzből kiadtak egy koncertlemezt (One Man Clapping), majd felvettek egy új dobost, egy hegedűs-gitárost, egy billentyűst és egy trombitást. A nemcsak felállásában, de hangzásában is újjászületett James előtt a Manchester-őrület hirtelen megnyitotta a kapukat: szerződést kötöttek a Fontana nevű PolyGram-alkiadóval, amely 1990 nyarán megjelentette Gold Mother című albumukat, és újra kiadta a Rough Trade-nél már kijött Come Home és Sit Down című kislemezeiket, amelyek ezúttal óriási sikert arattak. A Sit Down amellett, hogy e legelszántabb öngyilkosjelöltet is el tudná tántorítani szándékától, a rocktörténelem egyik legaddiktívabb refrénét is tartalmazza: az is előfordult, hogy a közönség perceken át énekelgette a saját szórakoztatására, mg a zenekar vissza nem tért ráadást játszani. A Gold Mother egy művészileg nagykorúvá vált zenekart mutatott, nyugodtabb, teltebb hangzást, sodró slágereket és törékeny balladákat. Az akkoriban apává lett Tim Booth a kortárs mezőny legemberibb, legmelegebb tónusú énekhangján tárgyalta a lélekbizonytalanságot, a brit képmutatást, a nagypolitika visszásságait, az intézményes vallás bigottságát, a szülés misztikus és profán oldalát, a Walking The Ghost című dalban pedig megidézte példaképét, Patti Smitht. A negyedik soralbum, a címében az együttes közösség voltát hangsúlyozó 1992-es Seven stadiontöltő zenekarrá tette a Jamest, amin a tagok lepődtek meg legjobban. A dolog szépséghibája csak az volt, hogy a Seven - bár vitathatatlanul slágeres - túlpolírozott produkció. A kritika aggódni kezdett, hogy a James a Simple Mindshoz és a U2-hoz hasonló dinoszauruszok között végzi majd. A megnyugtató váltás egy amerikai turnén történt, ahol a James Neil Young előzenekaraként játszott, a nagy rockveterán személyes meghívottjaként. A trombitás (a Spaceheads nevű kísérleti duója révén Magyarországon is ismert Andy Diagram) távoztával időközben hattagúra fogyott James ezen alkalmakra akusztikussá hangszerelte repertoárját, és fergeteges sikert aratott Young éltesebb amerikai közönsége körében, amely az előző évben még kifütyülte az akkori előzenekar, a Sonic Youth produkcióját. Tim Booth és csapata a turné finom, bensőséges hangulatát mentette át Laid című 1993-as albumára, amelynek produceréül Brian Eno jelentkezett. A korongról persze a slágerek sem hiányoznak: a Sit Downhoz hasonlóan terapikus hatású Say Something, az amerikai főiskolai rációk abszolút favoritjává váló Laid, illetve az egyetlen mániákus gitárakkordra épülő Sometimes, amelyet Eno produceri karrierje összegzéseként értékel. A Laid felvételeivel párhuzamosan a James egy experimentális dupla albumot is rögzített Brian Enóval, amely nem hagyományos dalokat, hanem inkább dallamfüzéreket tartalmaz. Az 1994-ben megjelentetett Wah Wah borzóján Eno is társszerzőként szerepel. 1995-ben Tim Booth egy időre szabadságolta magát, és közös lemezt komponált a filmzeneszer ző Angelo Badalamentivel (Booth and The Bad Angel, lásd: Wanted 1996/9). Az alaptag Larry Gott kilépett a Jamesből, és ezzel átalakult a zenekar belső struktúrája és zeneszerzői metódusa: a Wah Wah idején megízlelt örömzenei szabadság véglegesült. Az új gitárossal kiegészült James így komponálta és vette fel a napokban megjelenő Whiplash című albumát, melynek producere Stephen Hague (New Order, Pet Shop Boys, Dubstar) volt, de Brian Eno is ott ólálkodott a stúdióban. A végeredmény ismét egy komoly, szerény, okos, művészileg feddhetetlen, a személyességet a technika elé helyező zenekart mutat. A látványosan vesztébe rohanó, pénz szentségtelenítette világról szarkasztikus tudósítást palackpostázó Whiplash a James eddigi legburjánzóbb, legszervesebb poplemeze, melyen a hagyományos dalformát a Wah Wah atmoszféra-kísérletei közben szerzett zenei tapasztalatok birtokában dúsították - a természeti környezet pusztulását kommentáló Greenpeace című számba stílszerűen egy kis jungle is becsúszott. Déri Zsolt - Nótári Péter