Wanted, 1997 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 3. szám

A JAMES - AZAZ JAKAB - NEVET VISELŐ EGYÜTTESRE A KILENCVENES ÉVEK HAJNALÁN, A STONE ROSES A HAPPY MONDAYS ÉS TÁRSAIK FÉMJELEZTE MANCHESTERI POPROBBANÁS IDEJÉN FIGYELT FEL A NAGY VILÁG, NOHA A ZENEKAR MÉG 1983-BAN, A SMITHSSZEL EGY IDŐBEN INDULT. GYAKORTA KONCERTEZ­TEK EGYÜTT, SŐT A KORTÁRS FELDOLGOZÁSOKAT SZINTE SOHASEM JÁTSZÓ SMITHS REPERTOÁRJÁBAN MÉG KÉSŐBB IS SOKÁIG SZEREPELT A WHAT’S THE WORLD CÍMŰ SAMES-DAL._____________________ Talán nem volt még egy popze­nekar a nyolcvanas években, amelyik ennyi különböző kiadónál jelentetett meg lemezeket, mint a James. Első két kislemezük, a fent említett dalt is tartalmazó 1984-es Jimone EP és a következő évben kijött James II még a helyi Factory társaságnál (lásd még: Joy Division, New Order, The Fall) látott napvilágot. Ezután szer­ződtek a Lire céghez, amely Smiths­­epigont akart belőlük kreálni, amit ők persze nem hagytak. Első nagyleme­zük produceréül Lenny Kaye-t kapták, de az 1986-os Stutter nyögvenyelő­sen született. A korai Jamest sok frusztráció és finom őrület jellemzi, a hangzás még kiforratlan, kicsit iskolás, feszes és ideges, a dobjáték a kelleténél sű­rűbb, egzaltáltabb. A tisztaság, az őszinteség, az intelligencia, az akusz­tikus hangszerek iránti vonzódás, a zenei virgoncsággal kontrasztot alko­tó borús szövegvilág, illetve a lelkes énekstílus azonban már ekkor a kri­tikusok és a kisközönség egyik ked­vencévé tette a kvartettet. A máso­dik nagylemez, az elsőnél fogyaszt­­hatóbb, néhol kifejezetten slágeres Strip-Mine már 1987 tavaszán készen állt a megje­lenésre, ám a kiadó másfél éven át szabotált. Mire végre napvilágot látott, a James életében lezárult egy szakasz: a drogos és alkoholos tivornyáktól el­jutottak a vegetáriánus és meditatív életmódig, egy­re agresszívebbé és összeférhetetlenné váló dobo­­suk. Gavan Whelan, az egyetlen húsevő távozott a zenekarból. A megmaradt alaptagok, a nagykapitalista családból elkanászodott énekes-szövegíró Tim Booth, a gitáros Larry Gott és a basszista Jim Glennie a Smiths-lemezekkel nevet szerzett Rough Trade minicég támogatásával, de saját - pontosabban kölcsön - pénzből kiadtak egy koncertlemezt (One Man Clapping), majd felvettek egy új dobost, egy hegedűs-gitárost, egy billentyűst és egy trombitást. A nemcsak felállásában, de hangzásában is újjászületett James előtt a Manchester-őrület hirtelen megnyitotta a kapukat: szerződést kötöttek a Fontana nevű PolyGram-alkiadóval, amely 1990 nyarán megjelentette Gold Mother című albumukat, és újra kiadta a Rough Trade-nél már kijött Come Home és Sit Down című kislemezeiket, ame­lyek ezúttal óriási sikert arattak. A Sit Down amellett, hogy e legelszántabb öngyilkosjelöltet is el tudná tántorí­tani szándékától, a rocktörténelem egyik legaddiktívabb refrénét is tartalmazza: az is előfordult, hogy a közönség perceken át énekelgette a saját szórakoztatására, mg a zenekar vissza nem tért ráadást játszani. A Gold Mother egy művészileg nagykorúvá vált zenekart mutatott, nyugodtabb, teltebb hangzást, sodró slá­gereket és törékeny balladákat. Az akkoriban apává lett Tim Booth a kortárs mezőny legemberibb, legmelegebb tónusú énekhangján tárgyalta a lélekbizonytalanságot, a brit képmutatást, a nagypolitika visszásságait, az intéz­ményes vallás bigottságát, a szülés misztikus és profán oldalát, a Walking The Ghost című dalban pedig megidéz­te példaképét, Patti Smitht. A negyedik soralbum, a címében az együttes közösség voltát hangsúlyozó 1992-es Seven stadiontöltő zene­karrá tette a Jamest, amin a tagok lepődtek meg legjobban. A dolog szépséghibája csak az volt, hogy a Seven - bár vitathatatlanul slágeres - túlpolírozott produkció. A kritika aggódni kezdett, hogy a James a Simple Mindshoz és a U2-hoz hasonló dinoszauruszok között végzi majd. A megnyugtató váltás egy amerikai turnén történt, ahol a James Neil Young előzenekaraként játszott, a nagy rockveterán személyes meghívottjaként. A trombitás (a Spaceheads nevű kísérleti duója révén Magyarországon is ismert Andy Diagram) távoztával időközben hattagúra fogyott James ezen alkalmakra akusztikussá hangszerelte re­pertoárját, és fergeteges sikert aratott Young éltesebb amerikai közönsége körében, amely az előző évben még kifütyülte az akkori előzenekar, a Sonic Youth produkcióját. Tim Booth és csapata a turné finom, bensőséges hangulatát mentette át Laid című 1993-as albumára, amely­nek produceréül Brian Eno jelentkezett. A korongról persze a slágerek sem hiányoznak: a Sit Downhoz hasonló­an terapikus hatású Say Something, az amerikai főiskolai rációk abszolút favoritjává váló Laid, illetve az egyet­len mániákus gitárakkordra épülő Sometimes, amelyet Eno produceri karrierje összegzéseként értékel. A Laid felvételeivel párhuzamosan a James egy experimentális dupla albumot is rögzített Brian Enóval, amely nem hagyományos dalokat, hanem inkább dallamfüzéreket tartalmaz. Az 1994-ben megjelentetett Wah Wah bor­zóján Eno is társszerzőként szerepel. 1995-ben Tim Booth egy időre szabadságolta magát, és közös lemezt komponált a filmzeneszer­­ ző Angelo Badalamentivel (Booth and The Bad Angel, lásd: Wanted 1996/9). Az alaptag Larry Gott kilépett a Jamesből, és ezzel átalakult a zenekar belső struktúrája és zeneszerzői metódusa: a Wah Wah idején megízlelt örömzenei szabadság végle­gesült. Az új gitárossal kiegészült James így kom­ponálta és vette fel a napokban megjelenő Whiplash című albumát, melynek producere Stephen Hague (New Order, Pet Shop Boys, Dubstar) volt, de Brian Eno is ott ólálkodott a stú­dióban. A végeredmény ismét egy komoly, sze­rény, okos, művészileg feddhetetlen, a személyes­séget a technika elé helyező zenekart mutat. A látványosan vesztébe rohanó, pénz szentségtele­­nítette világról szarkasztikus tudósítást palackpos­tázó Whiplash a James eddigi legburjánzóbb, leg­szervesebb poplemeze, melyen a hagyományos dalformát a Wah Wah atmoszféra-kísérletei köz­ben szerzett zenei tapasztalatok birtokában dúsí­tották - a természeti környezet pusztulását kom­mentáló Greenpeace című számba stílszerűen egy kis jungle is becsúszott. Déri Zsolt - Nótári Péter

Next