Wanted, 1998 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 4. szám

SZOT Üdülő Hangulat ???? A nyolcvanas évek magyar undergro­­undja köszön vissza, szövegben és zené­ben (szaxofon!) egyaránt, bár ez az ifjú szentendrei zenekar nem versenyezhet eleganciában a Kézi-Chopinnal, bulihan­gulatban eFf Zámbóékkal, avantgardiz­­musban a Kontrollal vagy a MillFAVval. Vagy hogy egy friss példát mondjunk, összefogottságban a Quimbyvel. A harsá­nyan elővezetett, filozofálgató szövegek pedig sokszor közhelyekkel oktatnak. A kazetta B oldalára került 1996-­as fel­vételek jobban sikerültek, a dzsessz­­rokkos megoldások jobban álltak/mentek nekik, még a József Attila-megzenésítés ingoványos talaján is talpon tudnak maradni (sőt, épp a Minden, ami téged meghatároz a legjobb számuk). Jimi Hendrix South Saturn Delta Experience Hendrix/BMG Rettegek ezektől az utólag kiadott, újra­­maszterelt, kiadatlan stb. felvételektől. Általában reszlit kapunk, különösen Jimi Hendrixnél fordult ez elő korábban. Viszont amióta a Hendrix-család megszerezte Jimi szalagjait, sorra dobják piacra a meglepően ízlésesen, technikai túlzások mentesen nem eső újramaszterizált Hendrix-sorleme­­zeket. A South Saturn Delta már nem sor­lemez, viszont egy korrektül összeváloga­tott reszli, adalékok a meglehetősen rövid életműhöz. Tizenöt eddig még nem hallott felvétel, demó, illetve posztumusz lemezen kiadott munka, így Here He Comes címmel és új szöveggel halljuk a B.B.King-féle Rock Me Babyt, a Little Wing instrumen­tális verzióját, a lemez címadó száma pedig egy dzsesszszel kacérkodó, fúvósokkal megspékelt betét. Jimi persze nosztalgikus felhangokat gerjeszt a rajongói szívekben, hallgatása nem kötelező, de végre nem ciki. -fülöp- Party Over Here 98 Válogatás Warner Kicsit merész dolog március elején az egész évet belerakni egy válogatás címébe, főleg, ha olyan tavalyi slágerek is szép számban találhatók rajta, mint a No Dig­­gity a Blackstreet-től, vagy a Cold Rock A Party a hírhedt MC Lyte-tól. Az egész CD ez a stílus egyébként, r&b-vel bevágott hip­­hopslágerek: Lost Boyz, En Vogue, Missy Elliott, Heavy D meg ilyenek. Nem is lenne gáz, ha nem írnák rá, hogy continous music mixed by dj. Doo-wop. Mert bár a zene folyamatos, nem kell valami eget rengető mixtől tartani. Mármint akkor, ha a hiphopmixet úgy értelmezzük, hogy a dj szkreccsel, meg elindítja ugyan­azt a számot két lemezen, és így játszik visszhangot, meg ugyanazt a groove-ot játsza két lemezről sokáig, mindig vissza­tekerve az egyiket, míg a másik szól. Ahogy azt szokták is. A Doo-wop csávó­­ egy-két kivételtől eltekintve - megvárja a szám végét, ritmusra belehúz, aztán az utolsó be­ütésre elengedi a következő darab első ütemét. Csak annyit mondanék, hogy bizo­nyos cégek ennél ezerrel komolyabb mix­­kazikat küldenek promóciós céllal szer­kesztőségünkbe. Azaz megint ti olvasók szívtok, ahogy azt már megszokhattátok. Beeeee. Does Time Affect Memory? Ez a francia-svájci-osztrák-magyar kopro­dukcióban készült válogatás két CD-t tar­talmaz, és őrület, minimális üresjárattal. Önbecsapás volna zenei stílusokról beszél­ni, mivel annyiféle hangulatot és témát ra­gad meg és vezet elő a közel harminc elő­adó. Viszont mindegyiknek stílusa, önálló karaktere van, mindannyian a rockzene határait kaparásszák, és ezek az erények túllendítik a produkciót a rossz értelemben vett eklektika mezsgyéjéről. Pezseg az élet a lemezen - mintha a kilencvenes évek legelejét írnánk, mintha a fanzine-moz­­galom virágzásának idején kaptam volna ezt a lemezt, de külföldön ez a földalatti zenei élet nem szunnyadt évek óta tartó téli álomba, mint nálunk, hanem továbbra is szült az újabbnál újabb, műfaji, hang­szerelési korlátoktól mentes produkciókat. Éppen ezért fokozottan személyre szabott, kinek mi marad emlékezetes, a filmzenei elemeket bevető Scrooge, a free-s Splatter Trio, avagy az effekthatásokkal operáló Phased 4. Mindenesetre nyilvánvaló, hogy az egy számmal szereplő Trottel nem lóg ki ebből a nagyon erős mezőnyből. -fülöp-Terry Callier timePeace Verve/PolyGram Kedvenc mai dalszerző-előadóim közül sokan - például Beth Orton vagy Ben Harper - kedvenc lemezükként hivatkoznak az 1964-ben született The New Folk Sound Of Terry Callier című korongra. Befolyásos rajongói, Eddie Pillar (Acid Jazz) és Gilles Peterson (Talkin’ Loud) az utóbbi években visszaédesgették a komputerprogramozó­ként tengődő chicagói férfiút a zeneiparba (amellyel addig csak kellemetlen tapaszta­latai voltak), így születhetett meg a time­Peace, Callier első új lemeze 17 év kiha­gyás után. Micsoda elpocsékolt idő egy olyan dalszerző-énekes esetében, aki egy ilyen csodálatos, bibliai képekkel teli, a bárány és az oroszlán, a galamb és a sólyom összeférhetőségét hirdető, víz­csobogással részekre osztott konceptal­­bumot képes alkotni, melyen hol profe­tikus, hol soulosan gyöngéd fekete bari­tonját és akusztikus gitárjátékát finom dzsesszes textúrák ölelik! Örök darab, -dzs-Smash Mouth Fush Yu Mang Jó lesz odafigyelni Jack Valentini hang­mérnök-producerre, az 1997-es év leg­nagyobb amerikai rockslágerei közül kettő is fűződik a nevéhez: a Semi-Charmed Life (Third Eye Blind) és a Walkin’ On The Sun (Smash Mouth). Az utóbbi első hallásra még a Stereo MC’s repertoárjába is bed­rene, de ez ne tévesszen meg senkit: az 1994 óta ügyködő, San José-i illetőségű, négytagú Smash Mouth egy vérbeli kalifor­niai ska-punk party-banda, amely nem habozik zenéjét latin, bubblegum-, funk- és surf-motívumokkal dúsítani. Az Alex Cox kultfilmjét, a Repo Mant idéző borító mögé rejtőző, címében a „Fuck you, man!” be­szólást a Sebhelyesarcú (Al Pacino) min­tájára torzító debütalbum ideális bulilemez fergeteges zenei baromkodás és ordibálás röhejes szövegek a párkapcsolatokról (el­hagyott a nőm, leszbi lett a csajom, két­ségbeesett ismerkedés záróra felé, stb.) a hangerő miatt panaszkodó szomszé­dokról (Pofa be szomszéd, vagy a fejét baszom szét!), a maffiáról, a generációs szakadékról vagy a „csellengőkről” (ez spe­ciel nem vicces). A végére egy War-feldol­­gozás a hetvenes évekből, az is telitalál. -dzsó-The Bluetones Return To The Last Chance Saloon PolyGram Az a haverom, aki két éve, az Expecting To Fly című debütalbum idején (Wanted, 1996/6) a legjobb új zenekarként emlegette a londonmelléki Bluetonest, most fanyalog, hogy a kvartett visszatérő lemeze túl beates lett. Nekem meg épp mostanában kezd be­jönni: az albumok közti kislemez, a Marb­lehead Johnson egyszerűen ellenállhatat­lan volt, az aktuális Solomon Bites The Worm is majd’ kicsattan. A címében és borítódizájnjában a vadnyugatra kacsintó új albumon több a vicces beat-fordulat, kevesebb a Stone Roses-emlék (azért így is akad elég, főleg Mark Morriss éne­kében). Határozottan élvezetesebb, mint, mondjuk, a Seahorses, de azért még min­dig középmezőny. vályi Intrrxopro BrnS

Next