Wanted, 1998 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 4. szám
SZOT Üdülő Hangulat ???? A nyolcvanas évek magyar undergroundja köszön vissza, szövegben és zenében (szaxofon!) egyaránt, bár ez az ifjú szentendrei zenekar nem versenyezhet eleganciában a Kézi-Chopinnal, bulihangulatban eFf Zámbóékkal, avantgardizmusban a Kontrollal vagy a MillFAVval. Vagy hogy egy friss példát mondjunk, összefogottságban a Quimbyvel. A harsányan elővezetett, filozofálgató szövegek pedig sokszor közhelyekkel oktatnak. A kazetta B oldalára került 1996-as felvételek jobban sikerültek, a dzsesszrokkos megoldások jobban álltak/mentek nekik, még a József Attila-megzenésítés ingoványos talaján is talpon tudnak maradni (sőt, épp a Minden, ami téged meghatároz a legjobb számuk). Jimi Hendrix South Saturn Delta Experience Hendrix/BMG Rettegek ezektől az utólag kiadott, újramaszterelt, kiadatlan stb. felvételektől. Általában reszlit kapunk, különösen Jimi Hendrixnél fordult ez elő korábban. Viszont amióta a Hendrix-család megszerezte Jimi szalagjait, sorra dobják piacra a meglepően ízlésesen, technikai túlzások mentesen nem eső újramaszterizált Hendrix-sorlemezeket. A South Saturn Delta már nem sorlemez, viszont egy korrektül összeválogatott reszli, adalékok a meglehetősen rövid életműhöz. Tizenöt eddig még nem hallott felvétel, demó, illetve posztumusz lemezen kiadott munka, így Here He Comes címmel és új szöveggel halljuk a B.B.King-féle Rock Me Babyt, a Little Wing instrumentális verzióját, a lemez címadó száma pedig egy dzsesszszel kacérkodó, fúvósokkal megspékelt betét. Jimi persze nosztalgikus felhangokat gerjeszt a rajongói szívekben, hallgatása nem kötelező, de végre nem ciki. -fülöp- Party Over Here 98 Válogatás Warner Kicsit merész dolog március elején az egész évet belerakni egy válogatás címébe, főleg, ha olyan tavalyi slágerek is szép számban találhatók rajta, mint a No Diggity a Blackstreet-től, vagy a Cold Rock A Party a hírhedt MC Lyte-tól. Az egész CD ez a stílus egyébként, r&b-vel bevágott hiphopslágerek: Lost Boyz, En Vogue, Missy Elliott, Heavy D meg ilyenek. Nem is lenne gáz, ha nem írnák rá, hogy continous music mixed by dj. Doo-wop. Mert bár a zene folyamatos, nem kell valami eget rengető mixtől tartani. Mármint akkor, ha a hiphopmixet úgy értelmezzük, hogy a dj szkreccsel, meg elindítja ugyanazt a számot két lemezen, és így játszik visszhangot, meg ugyanazt a groove-ot játsza két lemezről sokáig, mindig visszatekerve az egyiket, míg a másik szól. Ahogy azt szokták is. A Doo-wop csávó egy-két kivételtől eltekintve - megvárja a szám végét, ritmusra belehúz, aztán az utolsó beütésre elengedi a következő darab első ütemét. Csak annyit mondanék, hogy bizonyos cégek ennél ezerrel komolyabb mixkazikat küldenek promóciós céllal szerkesztőségünkbe. Azaz megint ti olvasók szívtok, ahogy azt már megszokhattátok. Beeeee. Does Time Affect Memory? Ez a francia-svájci-osztrák-magyar koprodukcióban készült válogatás két CD-t tartalmaz, és őrület, minimális üresjárattal. Önbecsapás volna zenei stílusokról beszélni, mivel annyiféle hangulatot és témát ragad meg és vezet elő a közel harminc előadó. Viszont mindegyiknek stílusa, önálló karaktere van, mindannyian a rockzene határait kaparásszák, és ezek az erények túllendítik a produkciót a rossz értelemben vett eklektika mezsgyéjéről. Pezseg az élet a lemezen - mintha a kilencvenes évek legelejét írnánk, mintha a fanzine-mozgalom virágzásának idején kaptam volna ezt a lemezt, de külföldön ez a földalatti zenei élet nem szunnyadt évek óta tartó téli álomba, mint nálunk, hanem továbbra is szült az újabbnál újabb, műfaji, hangszerelési korlátoktól mentes produkciókat. Éppen ezért fokozottan személyre szabott, kinek mi marad emlékezetes, a filmzenei elemeket bevető Scrooge, a free-s Splatter Trio, avagy az effekthatásokkal operáló Phased 4. Mindenesetre nyilvánvaló, hogy az egy számmal szereplő Trottel nem lóg ki ebből a nagyon erős mezőnyből. -fülöp-Terry Callier timePeace Verve/PolyGram Kedvenc mai dalszerző-előadóim közül sokan - például Beth Orton vagy Ben Harper - kedvenc lemezükként hivatkoznak az 1964-ben született The New Folk Sound Of Terry Callier című korongra. Befolyásos rajongói, Eddie Pillar (Acid Jazz) és Gilles Peterson (Talkin’ Loud) az utóbbi években visszaédesgették a komputerprogramozóként tengődő chicagói férfiút a zeneiparba (amellyel addig csak kellemetlen tapasztalatai voltak), így születhetett meg a timePeace, Callier első új lemeze 17 év kihagyás után. Micsoda elpocsékolt idő egy olyan dalszerző-énekes esetében, aki egy ilyen csodálatos, bibliai képekkel teli, a bárány és az oroszlán, a galamb és a sólyom összeférhetőségét hirdető, vízcsobogással részekre osztott konceptalbumot képes alkotni, melyen hol profetikus, hol soulosan gyöngéd fekete baritonját és akusztikus gitárjátékát finom dzsesszes textúrák ölelik! Örök darab, -dzs-Smash Mouth Fush Yu Mang Jó lesz odafigyelni Jack Valentini hangmérnök-producerre, az 1997-es év legnagyobb amerikai rockslágerei közül kettő is fűződik a nevéhez: a Semi-Charmed Life (Third Eye Blind) és a Walkin’ On The Sun (Smash Mouth). Az utóbbi első hallásra még a Stereo MC’s repertoárjába is bedrene, de ez ne tévesszen meg senkit: az 1994 óta ügyködő, San José-i illetőségű, négytagú Smash Mouth egy vérbeli kaliforniai ska-punk party-banda, amely nem habozik zenéjét latin, bubblegum-, funk- és surf-motívumokkal dúsítani. Az Alex Cox kultfilmjét, a Repo Mant idéző borító mögé rejtőző, címében a „Fuck you, man!” beszólást a Sebhelyesarcú (Al Pacino) mintájára torzító debütalbum ideális bulilemez fergeteges zenei baromkodás és ordibálás röhejes szövegek a párkapcsolatokról (elhagyott a nőm, leszbi lett a csajom, kétségbeesett ismerkedés záróra felé, stb.) a hangerő miatt panaszkodó szomszédokról (Pofa be szomszéd, vagy a fejét baszom szét!), a maffiáról, a generációs szakadékról vagy a „csellengőkről” (ez speciel nem vicces). A végére egy War-feldolgozás a hetvenes évekből, az is telitalál. -dzsó-The Bluetones Return To The Last Chance Saloon PolyGram Az a haverom, aki két éve, az Expecting To Fly című debütalbum idején (Wanted, 1996/6) a legjobb új zenekarként emlegette a londonmelléki Bluetonest, most fanyalog, hogy a kvartett visszatérő lemeze túl beates lett. Nekem meg épp mostanában kezd bejönni: az albumok közti kislemez, a Marblehead Johnson egyszerűen ellenállhatatlan volt, az aktuális Solomon Bites The Worm is majd’ kicsattan. A címében és borítódizájnjában a vadnyugatra kacsintó új albumon több a vicces beat-fordulat, kevesebb a Stone Roses-emlék (azért így is akad elég, főleg Mark Morriss énekében). Határozottan élvezetesebb, mint, mondjuk, a Seahorses, de azért még mindig középmezőny. vályi Intrrxopro BrnS