Wanted, 1998 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 5. szám

rt ! Karma komák Az amerikai hiphop kultúra brit földön a nyolcvanas évek közepén, kezdett meghonosodni; akkor még a Bris­tolban tevékenykedő Wild Bunch­posse („Original Chief Rockers”) egy volt a rapet kultiváló, kikerics módjára szaporodó kis sejtek közül, de az elsők között fogott össze graffitisokat, dj.-ket és rappereket, hogy - mint később kikiáltották - „megzenésítsék a művészetet”. A 1986 Vad Banda egy 1986-os kislemez, a The Look Of Love megjelenése után nem sokkal szétszéledt, mert néhányan, köztük Nelle Hooper, aki a csoportosulás zenei részét fel­ügyelte, kiszálltak, és megcsinálták ugyanazt kom­­merszben; ez lett a Soul II Soul. A kreatív magot kitevő Robert Del Naja (3D, a graffitis), Andrew Vowels (Mushroom, a dj.) és Grant Marshall (Daddy G, a rapper) ekkor Massive Attack néven egyhangúlag sound systembe tömörültek; a jamaikai hatás a system mellett a soundban is kiütközött, a hiphop ütemek dub és reggae elemekkel fertőződtek, fokozatosan kovácsolva azt a rugalmas hangvázat, amelyre a menet közben hozzájuk csapódó kollaborátorok felhordhatták, amijük van. Shara Nelson (Prince féltestvére) szívhez sonló hangját, Horace Andy, a reggae-csalogány jajveszékelő énekbeszédét, a jó útra tért bristoli piti gengszter, Tricky Kid (csak a rend kedvéért: Adrian Thaws) pattanásig feszült rappelését. A Mas­ 1990 Live Attack 1990-ben készítette első kislemezét, a teljes gárdát felvonultató Daydreaming szedált dubja az angol techno/house/rave színtér felpörgése idején elképesztően oda nem illőnek hatott (azóta persze tudjuk, hogy a zenék gyorsulása-lassulása ciklikus). Az 1991-ben megjelent Blue Lines sem lett az E-generáció kedvenc lemeze, igaz nem is nekik készült. A Brit Awardsra felterjesztett album pro­duceri feladatait Johnny Dollar és Booga Bear vállalták magukra (a duó dolgozott Neneh Cherryvel is, aki akkoriban ugyanúgy a Massive Attack sleppjéhez tartozott, mint producere-férje Cameron McVey, Howie B. Goldie, akkor még a graffiti vonalról, de ott seremórált körülöttük Geoff Barrow, még jóval a Portisheaden innen), és sikerült a csupasz, mégis kifinomult, vontatott, ugyanakkor elementáris dalokat addig csiszolniuk, amíg a keverőpultjukon a Blue Lines egy klubszinten is működő, de inkább az otthoni zenére maszturbálóknál többszörös furgazmust kiváltó, clubban megfürösztött pop mesterművé kerekedett. A kifinomult technológia varázs­latai, Shara Nelson és Horace Andy fájdalmas-filozofikus éneke, illetve a modern városi életet kárhoztató szövegek (sőt, nyugodtan mondható, liricizmus) modern klasszi­kussá avatták a lemezt, amely egy fenséges kislemez­sorozatot (Safe­­From Harm, Unfinished Sympathy, Be Thankful For What You’ve Got) szült, amelyek Paul Oakenfold Perfecto remixeinek köszönhetően a sziget­­ország klubjaiba is beszivárogtak, sőt a vonósokkal hip­notizáló Unfinished Sympathy utat talált a kereskedelmi rádiókhoz, ami azóta sem fordult elő velük. (Mindhárom dalhoz Baillie Walsh készített trendteremtő klipet: olyan kamera­mozgást használt, amivel kiiktatta a vágásokat) Ezidőtájt zajlott az Öböl-háború, amelynek befejeztéig a társaság - tám­lám, a politikai korrektség úttörői - szimplán a Massive nevet viselte, nehogy rájuk fogják, háborús uszítok. Ennyi. Lazán fittyet hánytak a feléjük irányuló koncentrált figye­lemre, és a popbiznisz kiskátéját is sutba vágták (ha a lemezed sikeres, ne késlekedj a következővel! stb.), ami 1992 azóta is így van. 1992-ben azért megjelent egy EP, amely két vadonatúj számot - Home Of The Whale, Any Love - tartalmazott, igaz ez már a következő rész előzetese. A brancs ugyanis ismét fellazult és átalakult: először Shara Nelson dobbantott, szólókarrier reményében; eddig néhány csendben kiadott míves soullemezre futotta, pedig mennyivel több feszül ebben a hangban! Közben Mushroom házi stúdió­jában már formálódtak a következő lemez dalai, melyek „összedrótozásában” Marius De Vries és Nick Warren [azóta Way Out West] segédkeztek. A produceri felügyelet a „hazatalált" Nelle Hooper kezébe került, aki hozta magával Craig Armst­­rongot, az ambiciózus orkesztrátort. A Massive Attack hadsora a Shut Up And Dance ragga-rave formáció furcsán nyávogó hangú vokalistájával, Nico­­lette-tel, és a feltámadásra váró Everything But The Girl énekesnőjével, Tracey Thornnal vált tel­jessé. Az 1994-ben materializálódó Protection album egy újabb aurális szexkaland. A futurisz­tikus hiphop és mélyenszántó dlub mellett house beütésű alapokhoz tapasztott laza, némileg oldot­tabb zeneszövetet egyrészt marihuánafüst, más­részt melankólia járja át. A Sly/Protection/Kar­­macoma kislemez-triumvirátus elsősorban klipjei révén fa Ragyogás című film rémálom hoteljét idéző kulisszák között játszódó Karmacomát Jonathan Glazer jegyzi, hizlalta a Massive-kultuszt. Közben két fontos dolog is tör­tént: egyrészt megjelent az első Portishead lemez, amivel kezdetét vette a „bristoli hangzás" hisztéria, másrészt Tricky egója egyre kevésbé tűrte a Mas­sive Attack kommunális szellemét, „Az éli Szö­vegeim, azt csinálok velük, amit akarok!" felkiáltással fogta verbális cókmókját, és önállósította magát. Annyi baj legyen, egy beteg aggyal kevesebb! A Massive megmaradt kontin­gense 95-ben egész aktív kedvében volt: The Hunter Gets Captured By The Game címmel írtak egy dalt a Batman Mindörökké soundtrackjéhez, Tracey Thorn énekével, átdolgozták az I Want You című Marvin Gaye-dalt, ezúttal Madonna énekével, a boszniai gyerekek javára sebtében összedobott HELP lemezhez pedig a Karmacoma tablás-bluesos verzióját [Fake The Aroma] adományozták. Szintén ebben az évben vágta a falhoz a Massive-hívőket a visszhangkamrák eszement mesterének, Mad Pro­­­ fessornak (Neil Fraser) megdubbentő Protec­ tion remixlemeze; a végeredményt nehéz lenne a No Protection akció comics borítójánál tökélete­sebben kifejezni. 1996 a turnézás jegyében telt. A Massive Attack megint sound systemként funk­cionált, felpakolták a Roland dobgépeiket, Horace Andyt, és sessionzenészekkel kiegészülve felléptek a legnagyobb európai fesztiválokon, majd Ameri­kában. Tavaly létrehozták Melankolik (hogy miért?) névre keresztelt saját kiadójukat, de a harmadik lemezzel nem kapkodtak. Ez alkalommal már türelmesen vártunk. Úgy alakult, hogy egy évvel tovább, mint a Protectionre Már a Risingson kislemez klausztrofóbiás dob­­örvénye sejteni engedte, hogy a Mezzanine szo­rongást keltő, visszafojtott feszültségtől vib­ráló lemez. A hangtér szokatlanul szűkös; a dalok, melyekben az állandó partner Horace Andy mellett Sarah Jay és a Cocteau Twinses Liz Frazer énekel hideg gyönyörűséggel, jószerivel csak lassan magába daráló minimál reggea ütemekkel^jís .­p -, vészjóslóan előbukkanó indie/goth gitárrtyázással operálnak. Persze az is lehet, hogy félrehallok, de ebben a pillanatban nehéz többet írnom az albumról, még nem nyeltem le, masszív étek ez. 4 R A Y 1996 május wanted 1994

Next