Wanted, 1998 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 5. szám
mára mindazt, amit egy gyerek ilyen esetekben átél. Természetesen önvédelem is van emögött, az a képessége az embernek, hogy távol tartja magától a legszörnyűbb dolgokat. Nem feltétlenül közönyről van itt szó, hanem a védekezésnek egy formájáról. De addig biztosan nem fog történni semmi, amíg az újságokban azt olvasom, hogy Új hús a XY bárban. Utána hat mondatban következik egy sztoricska arról, hogy egy vállalkozó körülnézett Budapest belvárosában, hogy fiatal lányokat szedjen össze a bárjába. De mikor egy iskola mellett próbálkozott a toborzással, lebukott, és most egy rendőrségi fogdában bent tartják néhány napig. Persze lehet úgy is gondolni egy nőre, mint új húsra, és ha valaki ezt a cikket olvassa, akkor biztosan nem a saját lánya jut eszébe, de nem is egy tizenegy-két éves iskoláslány. Egy ilyen cikk olvastán senki nem gondol ennek a problémának a mélységére. Wanted: - És arra sem, hogy ez az eset egy a több ezerből, melyek nagy része nem is végződik rendőrségi fogdában. CsÁ: - Nem beszélve arról, hogy nagyon fontos lenne feltárni azt, hogy mi történik Magyarországon, de ez még semmi ahhoz képest, ami a többi volt szocialista országban mehet. Attól, hogy esetleg nálunk valami elindulna, attól még a minket körülvevő országokban nem történne semmi. Pont ezért forgatnám a filmemet 11 európai országban. Két évvel ezelőtt találkoztam két svéd nővel, ők voltak azok, akik először járták körbe Közép- és Kelet-Európát azzal a megbízással, hogy információkat gyűjtsenek ezekben az országokbana gyermekek ellen elkövetett szexuális erőszakról, a gyermekprostitúcióról. A minimálisnál is kevesebb adatot tudtak összegyűjteni. De a legfontosabb tanulsága a kutatásoknak az volt - és emiatt kezdtem bele én is ebbe a munkába -, hogy ezekben az országokban semmilyen összefogott tudás nincs erről a problémáról. Vannak olyan helyek is, ahol még a létét is tagadják. Más országokban pedig ugyanúgy szétszabdalódik az ilyen ügyekkel való foglalkozás, mint nálunk. Ha a rendőrségen valaki feljelentést tesz, akkor ha találnak bizonyítékot, akkor talán bíróságra kerül az ügy. De az ilyen esetek nagy része nemhogy a bíróságig, de még a rendőrségig sem jut el. A töredékük sem kerül felszínre, de ha felszínre is kerül, csak egy tört részüket lehet bizonyítani. Ha egyáltalán bizonyítják, az ezirányú szándékok sem mindig egyértelműek. Egy gyerek szavával szemben - ha nincsen mellette a közvélemény vagy egy erős szülő, aki képviseli az érdekeit -, ott állnak mondjuk egy határszéli panzió tulajdonosának és vendégeinek szavai, nem beszélve az anyagi érdekeikről és lehetőségeikről. Vaskos érvek egy olyan ember mellett, aki gyermekeket futtat, hogy kiszolgálja a vendégei igényeit. Wanted: - Hogyan kerülnek ezekbe a panziókba a gyerekek? CsÁ: - Ez országonként változik. Romániában és még néhány keleteurópai országban a szülőktől vásárolnak fel gyermekeket. Nálunk Magyarországon inkább elrabolni szokták a 13-14 év körüli gyerekeket, az iskola környékén, vagy szórakozóhelyeken elkábítják, vagy egyszerűen csak elcsalják őket. Ezután megerőszakolják, megverik, kényszer alatt prostituálják őket, majd amikor már teljesen kiszolgáltatottá és megalázottá tették, összetörték őket, akkor eladják, így ez a 14 év körüli gyerek a legolcsóbb pénzkereseti eszközzé válik, mint eszközt használják, és maximum enni adnak neki cserébe. Aki pedig megvásárol egy ily módon tönkretett gyereket, még igazolva is látja további tetteit, hiszen ő fizetett az áruért, a befektetésének pedig meg kell térülnie. Wanted: - Hogyha ezek nyílt titkok, akkor mégis csak történnie kellene valaminek! CsÁ: - A film elkészítésével párhuzamosan, s ahhoz kapcsolódóan kezdeményeztem, hogy azok az állami szervek, non-profit szervezetek, akik ilyen ügyekkel foglalkoznak, vagy kapcsolatba hozhatóak találkozzunk, üljünk össze, és gondolkodjunk a megoldási lehetőségeken. Létre is jött egy-két ilyen találkozó, de ezek nem fejlődtek tovább, mivel az ügy mögé nem rendeltetett pénz, és nem rendeltetett komoly állami szándék sem. Én azt gondolom, hogy a megoldás az lehetne, ha végre valaki perdöntő bizonyítékokat tenne le az asztalra - amelyek egyébként vannak is -, összefoglalva bennük mindazt amit eddig tudunk. Ezt persze meg lehetne tenni hagyományos kutatási módszerekkel is, harminc-negyven ember végig vizsgálja az országokat, és statisztikákat állítanak össze. Ezek nyilván nagyon fontosak, és nagyon hasznosak lennének, ám ezek a kutatás végén is csak statisztikai adatok maradnak. Egy statisztikai nyilvántartásba pedig senkitől sem várható el, hogy beleélje magát. Wanted: - Ezért lenne szükség egy dokumentumfilmre... Cs. Á.: - Igen, illetve nagyon jó lenne, ha valaki mondjuk írna is az ilyen esetekről. Akár regényt, akár riportkötetet, de mivel én nem vagyok író, én a magam részéről azt tudom megtenni, amit az általam képviselt műfaj megmutatni képes. Le akarom nyeletni a békát, tessék szembe nézni ezzel a problémával, hiszen létezik és bármelyikünk gyerekét fenyegetheti a veszély. Hiszen mindenki csak annyira foglalkozik az ügyekkel amennyi azokból rátartozik. Vannak ugyan törvények, de ezeket nincs aki betartassa, illetve a betartásukat figyelemmel kísérné. Ez persze nemcsak Magyarországon van így, ugyanez a helyzet Európa más országaiban is, és az Egyesült Államokban is így volt. Csak az a különbség, hogy például az USA-ban sokkal erősebb a civil szféra, mint nálunk. Nyugat-Európában pedig, főként a belga botrányok óta, sokkal nagyobb erőkkel fordulnak szembe az ilyen jelenségekkel, és pénzt is áldoznak a problémáik megoldására. Pénz pedig nálunk is van. Van például 600 milliónk egy ostoba vízlépcső megépítésére, de nincs 10 vagy 100 milliónk egy ilyen probléma orvoslására. A hangsúlyok nálunk, ebből is jól látszik, hogy mennyire máshol vannak. Wanted: - Ebből az is következik, hogy az ön filmje nem csupán a gyermekek ellen elkövetett erőszakos cselekményeket, mint jelenséget mutatná be, hanem az ország illetve az egész régió tehetetlenségét, érdektelenségét is? CsÁ: - Az egy viszonylag könnyen megtehető dolog, hogy a törvényekbe beépítünk gátló tényezőket. Például, hogy gyerekeket felhasználó pornográf filmeknek már a tartása is bűncselekmény, de ez, mint mondtam, tényleg kevés! Ennél egy sokkal bonyolultabb és összetettebb kérdésről van szó. Fel kell világosítani az egész társadalmat, a szülőket, a gyerekeket, a politikusokat és még a szakembereket is. Ennek csak egy része lenne az én filmem, de emellett az általam kitalált program másik része az lenne, hogy oktató, felvilágosító filmeket készítenénk a különböző rétegek számára, az elkészült film felhasználásával. A legtöbb szülő, pedagógus még mindig a cukros bácsitól óvja a gyermekét, a legtöbb, amit mondani tudnak, az annyi, hogy ne állj szóba idegenekkel. De miután a legtöbb szölő sem tudja, hogy a cukros bácsikat mi mozgatja, addig biztosan nem gondolnak arra, hogy az ő gyerekükkel is bármi megtörténhet. A 18-20 év körüli korosztálynak pedig azon túl, hogy tudatosítani kell bennük, hogy ők is áldozatul eshetnek, azt az üzenetet is el kellene juttatnunk, ami a leendő szülőknek szól. Ehhez tehát széleskörű szakértői összefogásra van szükség, amelyben az én kez,deményezésem az, hogy a dokumentumfilm forgatása közben feltárt esetek mentén, és a rengeteg szakismeret mentén, ami összességében a világban már felhalmozódott, legyen egy program, ami tudásként, élményként mindezt át tudja adni. Én ezért ezt a filmet mindenképpen meg akarom csinálni. De ehhez az is hozzátartozik, hogy nemsokára kénytelen leszek a lakásunkat egy olcsóbban fenntarthatom cserélni, hogy a gáz, a villany és a telefonszámlák kifizetése gondot okoz. És csak bízhatok abban, hogy a családom és a gyerekeim értik az elszántságomat. De amíg Magyarországon csak egyetlen olyan műsor létezik a televíziókban, mint a Csellengők, ami nagyon fontos és nagyon jó kezdeményezés, és amíg még megengedhetem magunknak, addig nem adom fel. M . 11 ner Dóra fotó: Lukács Dávid u/* Vd&l