Wanted, 1998 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 5. szám

mára mindazt, amit egy gyerek ilyen esetekben átél. Természetesen önvédelem is van emögött, az a képessége az embernek, hogy távol tartja magától a leg­szörnyűbb dolgokat. Nem feltétlenül közönyről van itt szó, hanem a védeke­zésnek egy formájáról. De addig biztosan nem fog történni semmi, amíg az újságokban azt olvasom, hogy Új hús a XY bárban. Utána hat mondatban következik egy sztoricska arról, hogy egy vállalkozó körülnézett Budapest bel­városában, hogy fiatal lányokat szedjen össze a bárjába. De mikor egy iskola mellett próbálkozott a toborzással, lebukott, és most egy rendőrségi fogdában bent tartják néhány napig. Persze lehet úgy is gondolni egy nőre, mint új húsra, és ha valaki ezt a cikket olvassa, akkor biztosan nem a saját lánya jut eszébe, de nem is egy tizenegy-két éves iskoláslány. Egy ilyen cikk olvastán senki nem gondol ennek a problémának a mélységére. Wanted: - És arra sem, hogy ez az eset egy a több ezerből, melyek nagy része nem is végződik rendőrségi fogdában. CsÁ: - Nem beszélve arról, hogy nagyon fontos lenne feltárni azt, hogy mi történik Magyarországon, de ez még semmi ahhoz képest, ami a többi volt szocialista országban mehet. Attól, hogy esetleg nálunk valami elindulna, attól még a minket körülvevő országokban nem történne semmi. Pont ezért forgatnám a filmemet 11 európai országban. Két évvel ezelőtt találkoztam két svéd nővel, ők voltak azok, akik először járták körbe Közép- és Kelet-Európát azzal a megbízással, hogy információkat gyűjtsenek ezekben az országokban­­a gyermekek ellen elkövetett szexuális erőszakról, a gyermekprostitúcióról. A minimálisnál is kevesebb adatot tudtak összegyűjteni. De a legfontosabb tanulsága a kutatásoknak az volt - és emiatt kezdtem bele én is ebbe a mun­kába -, hogy ezekben az országokban semmilyen összefogott tudás nincs erről a problémáról. Vannak olyan helyek is, ahol még a létét is tagadják. Más országokban pedig ugyanúgy szétszabdalódik az ilyen ügyekkel való fog­lalkozás, mint nálunk. Ha a rendőrségen valaki feljelentést tesz, akkor ha találnak bizonyítékot, akkor talán bíróságra kerül az ügy. De az ilyen esetek nagy része nemhogy a bíróságig, de még a rendőrségig sem jut el. A töre­dékük sem kerül felszínre, de ha felszínre is kerül, csak egy tört részüket lehet bizonyítani. Ha egyáltalán bizonyítják, az ezirányú szándékok sem mindig egy­értelműek. Egy gyerek szavával szemben - ha nincsen mellette a közvélemény vagy egy erős szülő, aki képviseli az érdekeit -, ott állnak mondjuk egy határ­széli panzió tulajdonosának és vendégeinek szavai, nem beszélve az anyagi érdekeikről és lehetőségeikről. Vaskos érvek egy olyan ember mellett, aki gyer­mekeket futtat, hogy kiszolgálja a vendégei igényeit. Wanted: - Hogyan kerülnek ezekbe a panziókba a gyerekek? CsÁ: - Ez országonként változik. Romániában és még néhány kelet­európai országban a szülőktől vásárolnak fel gyermekeket. Nálunk Magyar­­országon inkább elrabolni szokták a 13-14 év körüli gyerekeket, az iskola kör­nyékén, vagy szórakozóhelyeken elkábítják, vagy egyszerűen csak elcsalják őket. Ezután megerőszakolják, megverik, kényszer alatt prostituálják őket, majd amikor már teljesen kiszolgáltatottá és megalázottá tették, összetörték őket, akkor eladják, így ez a 14 év körüli gyerek a legolcsóbb pénzkereseti esz­közzé válik, mint eszközt használják, és maximum enni adnak neki cserébe. Aki pedig megvásárol egy ily módon tönkretett gyereket, még igazolva is látja további tetteit, hiszen ő fizetett az áruért, a befektetésének pedig meg kell térülnie. Wanted: - Hogyha ezek nyílt titkok, akkor mégis csak történnie kel­lene valaminek! CsÁ: - A film elkészítésével pár­huzamosan, s ahhoz kapcsolódóan kezdeményeztem, hogy azok az állami szervek, non-profit szervezetek, akik ilyen ügyekkel foglalkoznak, vagy kapcsolatba hozhatóak találkozzunk, üljünk össze, és gondolkodjunk a megoldási lehetőségeken. Létre is jött egy-két ilyen találkozó, de ezek nem fejlődtek­­ tovább, mivel az ügy mögé nem rendeltetett pénz, és nem rendeltetett komoly állami szándék sem. Én azt gondolom, hogy a megoldás az lehetne, ha végre valaki perdöntő bizonyítékokat tenne le az asztalra - amelyek egyébként vannak is -, összefoglalva bennük mindazt amit eddig tudunk. Ezt persze meg lehetne tenni hagyományos kutatási módszerekkel is, harminc-negyven ember végig vizsgálja az országokat, és statisztikákat állítanak össze. Ezek nyilván nagyon fontosak, és nagyon hasznosak lennének, ám ezek a kutatás végén is csak statisztikai adatok maradnak. Egy statisztikai nyilvántartásba pedig senkitől sem várható el, hogy bele­élje magát. Wanted: - Ezért lenne szükség egy dokumentumfilmre... Cs. Á.: - Igen, illetve nagyon jó lenne, ha valaki mondjuk írna is az ilyen ese­­tekről. Akár regényt, akár riportkötetet, de mivel én nem vagyok író, én a magam részéről azt tudom megtenni, amit az általam képviselt műfaj megmutatni képes. Le akarom nyeletni a békát, tessék szembe nézni ezzel a problémával, hiszen létezik­­ és bármelyikünk gyerekét fenyegetheti a veszély. Hiszen mindenki csak annyira fogl­­alkozik az ügyekkel amennyi azokból rátartozik. Vannak ugyan törvények, de ezeket nincs aki betartassa, illetve a betartásukat figyelemmel kísérné. Ez persze nemcsak Magyarországon van így, ugyan­ez a helyzet Európa más országaiban is, és az Egyesült Államokban is így volt. Csak az a különbség, hogy például az USA-ban sokkal erősebb a civil szféra, mint nálunk. Nyugat-Európában pedig, főként a belga botrányok óta, sokkal nagyobb erőkkel fordulnak szembe az ilyen jelenségekkel,­­ és pénzt is áldoznak a problémáik megoldására. Pénz pedig nálunk is van. Van például 600 milliónk egy ostoba vízlépcső megépítésére, de nincs 10 vagy 100 mil­liónk egy ilyen probléma orvoslására. A hangsúlyok nálunk, ebből is jól látszik, hogy mennyire máshol vannak. Wanted: - Ebből az is következik, hogy az ön filmje nem csupán a gyermekek ellen elkövetett erőszakos cselekményeket, mint jelenséget mutatná be, hanem az ország illetve az egész régió tehetetlenségét, érdektelenségét is? CsÁ: - Az egy viszonylag könnyen megtehető dolog, hogy a törvényekbe be­építünk gátló tényezőket. Például, hogy gyerekeket felhasználó pornográf filmeknek már a tartása is bűncselekmény, de ez, mint mondtam, tényleg kevés! Ennél egy sokkal bonyolultabb és összetettebb kérdésről van szó. Fel kell világosítani az egész társadalmat, a szülőket, a gyerekeket, a politikusokat és még a szakembe­reket is. Ennek csak egy része lenne az én filmem, de emellett az általam kitalált program másik része az lenne, hogy oktató, felvilágosító filmeket készítenénk a­ különböző rétegek számára, az elkészült film felhasználásával. A legtöbb szülő, pedagógus még mindig a cukros bácsitól óvja a gyermekét, a legtöbb, amit mon­dani tudnak, az annyi, hogy ne állj szóba idegenekkel. De miután a legtöbb szölő sem tudja, hogy a cukros bácsikat mi mozgatja, addig biztosan nem gondolnak arra, hogy az ő gyerekükkel is bármi megtörténhet. A 18-20 év körüli korosz­tálynak pedig azon túl, hogy tudatosítani kell bennük, hogy ők is áldozatul eshetnek, azt az üzenetet is el kellene juttatnunk, ami a leendő szülőknek szól.­­ Ehhez tehát széleskörű szakértői összefogásra van szükség, amelyben az én kez­,­deményezésem az, hogy a dokumentumfilm forgatása közben feltárt esetek mentén, és a rengeteg szakismeret mentén, ami összességében a világban már felhalmo­zódott, legyen egy program, ami tudás­ként, élményként mindezt át tudja adni. Én ezért ezt a filmet mindenképpen meg akarom csinálni. De ehhez az is hozzátar­tozik, hogy nem­sokára kénytelen leszek a lakásunkat egy olcsóbban fenntarthatom cserélni, hogy a gáz, a villany és a tele­fonszámlák kifizetése gondot okoz. És csak bízhatok abban, hogy a családom és a gyerekeim értik az elszántságomat. De amíg Magyarországon csak egyetlen olyan műsor létezik a televíziókban, mint a Csel­lengők, ami nagyon fontos és nagyon jó kezdeményezés, és amíg még megenged­hetem magunknak, addig nem adom fel. M . 11 n­e­r Dóra fotó: Lukács Dávid u/­* Vd&l

Next