Wanted, 1998 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 8. szám
Nyasgem! », Shane MacGowan 1988 NYARA VÍZVÁLASZTÓ VOLT. Egy hét különbséggel láttam a Pink Floydot egy stadionban, és egy részeg ír zenekart egy Annecy nevű francia alpesi kisvárosban, a városháza hátsó udvarán, két-háromszáz néző - punkok és tisztes családapák, helyi lakosok, turisták és néhány kifejezetten a pogózás kedvéért odavonatozott kőkemény brit rajongó előtt. „Mi úgy tekintjük a koncerttermeket, mintha hatalmas kocsmák lennének” - hirdette az írek plakátja. Amikor otthon meséltem, hogy a részeg ír zenekar jobban tetszett a nagy rockmammutnál, a barátaim hülyének néztek. A részeg ír zenekar akkor volt a csúcson, de ezt akkor még nem tudták. A részeg ír zenekar neve Pogues volt, a vitorlafülű, vérfagyasztóan szuvas fogú, ám imádnivaló frontemberé pedig Shane MacGowan. A kis Shane 1957 karácsonyán született, mikor ír szülei éppen rokonlátogatáson jártak Angliában. Három hónapostól hatéves koráig Íroszágban cseperedett, aztán a papa elfoglaltsága miatt a család végleg átköltözött Angliába. A mama ismert folkénekesnő volt, a papa írói ambíciókat dédelgető hivatalnok, a kis Shane szép dalok és okos könyvek között nőtt fel. 1971-ben látta élete első rockkoncertjét, a Mott The Hoople zenekart, és nemsokára már a prepunk szentháromság - az MC5, a Stooges és a New York Dolls - lemezeinek hódolt. Aztán jött a punk, és Shane már tudta, miért is van a világon. A szigetország egyik legfanatikusabb koncertlátogatója lett, fanzine-t szerkesztett, aztán természetesen saját zenekart alakított, 1977 elején, Nipple Erectors néven. Már itt megmutatkoztak szintetizáló hajlamai: megpróbálta elegyíteni a punk és a vele szemben álló Teddy Boy mozgalom zenei világát. „Punkabilly” - ez volt a jelszó. A Nipple Erectors első kislemeze, a King Of The Bop 1978 júniusában jött ki, aztán további kettő (All The Time In The World, Gabrielle), már The Nips név alatt, a rockabilly helyett már erős Pretty Things-féle rhythym & blues komponenssel, aztán 1979 közepén feloszlottak. (Bops, Babes, Booze & Boover cím alatt 1987-ben gyűjtötték minialbumra nyolc stúdiófelvételüket, melyekről elmondható, hogy kiállták az idő próbáját, ma is hallgathatóbbak a korabeli átlagnál.) Shane 1982-ben aktivizálta magát újra, Spider Stacy nevű pikulás haverjával alkalmi ír folkestet adott, és a dologból - további ivócimborák, és fotó: Déri Zsolt egy Nips-rajongó basszercsaj integrálásával pillanatok alatt hattagú zenekar lett. Nevük, a Pogue Mahone (keltául: Nyald ki a seggem!) az 1983-as független debütkislemez, a Dark Streets Of London megjelenése után Poguesra rövidült, mikor leszerződtek a Stiff céghez. Az 1984-es Red Roses For Me című nagylemez már tökéletes folk-punk keverék, a tradicionális ír dalok mellé tökéletesen illeszkednek Shane saját szerzeményei (vagy fordítva). A következő évben megjelent Rum Sodomy & The Lash (Rum, szodómia és a korbács - a „vér, veríték, könnyek” triászhoz hasonlóan ez is egy churchilli hármasszlogen, a brit tengerészet alappilléreire utal) címet viselő anyag, melynek Elvis Costello volt a producere, még kiérleltebb, még fülbemászóbb, még sikeresebb lett. Amerikai turné jött a U2-val, aztán már egy önálló, amelyen Joe Strummer (ex-Clash) is besegített nekik („Úristen, ez tízszer gyorsabb, mint a punk! Vízhólyagok nőttek az ujjaimon!”). Lemezeikkel és frenetikus koncertjeikkel a korszak legnagyobb zenekarai közé verekedték magukat, de a zenészek képzettségénél is nagyobb adujuk volt Shane dalszerzői képessége, ízes szövegei és előadói karizmája. A csúcs, mint már említettem, 1988, az If I Should From Grace With God című nagylemez a végleges - immár nyolctagú - felállással. Aztán, ahogy előre megérezték, kiestek Isten kegyéből. Az 1990-es Peace 81 Love közepes munka, a Joe Strummer produceri keze alatt készült Hell's Ditch ismét erősebbre sikerült, de a zenekar már kifáradt, az egyre súlyosabb alkoholista Shane összerúgta a port a többiekkel: egyre kifinomultabb zenei irányultságukkal szemben ő inkább ment volna vissza a gyökerek közé, meg a demokráciát is unta már. 1991 végén ki is lépett a Poguesból. A kiadó rémületében két besztoflemezt is megjelentetett (The Best Of The Pogues, The Best Of The Best), mindkettőre jutott egy csomó eddig albumon hozzáférhetetlen gyöngyszem, például Spider Stacy koncertfavoritja, a Honky Tank Women, vagy a Yeah Yeah Yeah Yeah Yeah című retropopdal. A Poguesban ezután Spider próbálta énekesként pótolni Shane-t, a dalszerzőként azonban senki nem tudta, így további két album (Waiting For Herb, Pogue Mahone) után kifulladt a zenekar. Shane MacGowan azonban talpra tudott állni néhány év mélyrepülés után, és új kísérőzenekart hozott létre Popes néven. Velük készítette el The Snake című 1994-es albumát, amely a Pogues-lemezeknél, szimplábbra, rockosabbra sikerült, de nem ábrándította ki rajongótáborát. 1995-ben Londonban, egy ír zenei fesztiválon volt alkalmam megállapítani, hogy Popes sohasem fog a Pogues zenei szintjére emelkedni, de legalább stabil hátteret biztosít Shane vidám munkaterápiájához, melyhez a nagyszakállú Dubliners-öregfiúk is szívesen asszisztálnak néhanap. Shane amúgy is társas lény, a Dubliners mellett énekelt már együtt Nick Cave-vel, a Jesus & Mary Chainnel, Sinéad O'Connorral és a Clannad énekesnőjével is (e két legutóbbi kollaboráció a The Snake album 1995-ös újrakiadására került rá). Az 1995-ös évet egy kislemez zárta, a Claude Francois, Frank Sinatra és Sid Vicious által is halhatatlanná tett My Way odakent feldolgozása. Aztán csönd egészen idén tavaszig, mikor is - független kiadásban - megjelent Shane MacGowan & the Popes új albuma, a Crock Of Gold. Ha a szigorú kritikus szólna belőlem, azt mondanám, hogy úgy hangzik, mintha a próbateremben vették volna fel, ahol a zenekar stabil kétnegyedben bekkeli ki a felvételt, és lustaságból motívumokat csen az Eddie Cochran-féle C'mon Everybody-ból vagy a Me And Bobby McGee-ből. De nem szól belőlem, mert vigyorgok, ahogy meghallom az ember hangját, vigyorgok a szövegeken, vigyorgok, amikor meglátom az első három szám koncepciózus címét, hogyaszongya: Paddy Rolling Stone, Rock'N'Roll Paddy, Paddy Enemy No 1 (a Paddy az írek gúnyneve az angoloknál), és vigyorgok, mert annyira szürreális, mikor a kelta cowboy azt énekli, hogy „Jipijájéé!”, annyira szürreális, mikor Adrian Sherwood On-A Sound stúdiójában átmegy dub-reggae-be, de a kötelező áhítatos „Jah!” kiáltások helyett azt kurjongatja, hogy „Jar! Mighty Mighty Jar!” („Korsó! Ó, hatalmas Korsó!”)BBB :• profil -- rí-:-*--*» rí-?!•:•••••• r -, ff U/ANTÍD AUGUSZTUS ?. ★ 18:00 ★ NAGYSZÍNPAD