Wanted, 1998 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11. szám
49 Pszichedelikus terminálok • Lemezbörze „Nem akarok több Bay City Rollers-lemezborítót látni. Ha még egy a kezembe kerül, tömeggyilkos pszichopataként számolok le a lemeziparral" — fordultam a szomszédos papírládában elvesző Drogkutyához. Az elkeseredésnek ebben a végső fázisában szerencsére segítségemre sietett egy számomra ismeretlen, leginkább nyugalmazott esztergályosnak tűnő életforma: „Bay City Rollers? Ha jól emlékszem, láttam egy párat ott a középső soron." Koszi. Menj haza, mielőtt csomót kötök a könyöködre, jó? Feltehetőleg még azok is megrogynának a lemezbörzéken fékevesztetten fröcskölő pszichedélia nyomása alatt, akik végtelenre nyúló sorozatunkat követve már-már elhitték, hogy a legsúlyosabb terminálokkal szembesülve sem jönnének zavarba. A PeCsa nagytermében évente kétszer-háromszor megrendezett bolondokháza remek alkalom arra, hogy megmártózzunk a valóság általunk egyáltalán nem észlelt dimenzióiban. Itt könnyen összefuthatunk olyan szürreális jelenségekkel, mint például az a negyvennyolc éves családapa, aki megszállottan keresi a szinte teljes kelet-európai heavy metál és glam rock gyűjteményéből hiányzó albán válogatáslemezt. Talán ezek után érthető, hogy ajánlott kipihenten és jól fejlett kötélidegekkel belefogni az egész vasárnapot felölelő vállalkozásba. Én például reggel hétkor hagytam el a PeCsát a Tilos Rádió által szervezett Freestylers-buli utolsó dj.-jeként, majd miután meggyőződtem róla, hogy a bolhapiacozók reménytelenül körbeparkolták a kocsimat, trolival igyekeztem beérni a rádió stúdiójába a műsorom végére. Reggel tízkor résnyire szűkült szemekkel indultam neki lehetetlennek tűnő missziómnak egy kávéval és egy csokis kuglóffal tartva magamat a zombi lét aktívabb oldalán. Felőlem akár éhen is veszhetnek azok, akik a szintetikus gyorsítókat kitalálták, sokkal keményebb anyag az, ami miatt nem tudtam ágyba bújni. Fia a rendőrség egy füst alatt sittre akarná küldeni az ország összes bakelit-függőjét (v.ö.:vinyl-junkie), elég lenne kijönniük a börzére. Már kora reggel olyan tömeg van a fekete aranyat rejtő mikrosütős- és banánosládák körül, hogy az első öt perc könyöklés után majdnem hagyom az egészet a francba. Kétségbe esve bámulom a gyors böngészést akadályozó szakállas dzsessz fejeket, a farmeres progresszív rockereket, a pumacipős metálrajongókat és a Dolly Roll lemezekre vadászó diáklányokat. Sajnos náluk nagyságrendekkel fenyegetőbb tömeget képez az asztalokon sorakozó több tízezer nagylemez, amit ma még át kell nézzek. A kislemezekről eleve lemondok, a terem sarkában árválkodó használt CD standok pedig szóba szerencsére se jöhetnek. A lemezbörzék a bakelit-imádók orgiái, az apró ezüst-korongok csak megtűrt vendégek itt, amiket kizárólag a börzére kíváncsiságból ellátogató kocázók vásárolnak. Odakint - a valós világban lehet, hogy másképp fest a dolog, de idebent nyilvánvaló: a mikrobarázda az űr. PONTOSAN ÖTVEN ÉVVEL EZELŐTT, 1948-BAN JELENT MEG AZ ELSŐ LP (LONG PLAYER), EGY FRANK SINATRANAGYLEMEZ. Az új formátum előnye a korábban uralkodó percenként 78 fordulattal forgó gramofonlemezekhez képest a megnövekedett játékidő mellett - a finomabb elektronikus hangszedők megjelenésének köszönhetően - a nagyobb hangerő, élethűbb hangzás és a hoszabb élettartam. Az ötvenes évek elején kicsit módosítottak a recepten, és megjelentek a sztereó lemezek. A ma legyártott LP-k is az ötven éve kifejlesztett mikrobarázdás technológiával készülnek, és még a legszélsőségesebb audiofilek is megesküsznek rá, hogy jobban szólnak, mint a 1983-as piacradobásuk óta világuralomra jutott CD-k. A dj-kultúra is az analóg hangrögzítésnek köszönhető nagyobb dinamika és kövérebb basszus miatt ragaszkodik a fekete lemezekhez, amellett, hogy kis tételek esetén a fehér papírborítóba csomagolt bakelit előállítása gyorsabb és gazdaságosabb, mint a CD kiadás. Ja, és próbáljatok meg CD-vel szkreccselni. _____________________ Az igazi bakelit-függők fetisiszták. Hiába szól ugyanaz a hangfelvétel kristálytisztán CD-ről, lenézően mosolyognak. Ha máshogy nem férnek hozzá, kényszerűségből kiegyeznek egy német utánnyomásban. De mutass nekik egy recsegős eredeti nyomású példányt kihajtható borítóval: könnybe lábad a szemük, és remegő kézzel simogatják. Ezen kívül azonnal kiszúrják, ha te is rajta vagy a fekete anyagon, gyakran nem is kell külön kérned, ha látják milyen lemezeket választasz, kapásból 10%-al olcsóbban megkapod a cuccot. Aki nem alkuszik, azzal gyakran kifejezetten barátságtalanok, a saját gyűjteményüket vagy valamelyik használtlemez-bolt elfekvő készleteit kínálói eladók. Viszont kisebb ravaszkodással 0 ezer darabja? Hm... Nem tudom. Mondjuk el- viszem mindkettőt ezerötért.") akár 25%-os engedményhez is juthatunk. A börze abszolút pénztárcabarát dolog. A szomszédos országokban és hazánk különböző pontjain üzemelő boltok itt olcsóbban kínálják a lemezeiket, mint otthon — egyrészt a métereken belül fekvő konkurencia miatt, másrészt minél kevesebbet akarnak hazacipelni. Csak az eredeti nyomású jazz, prog rock, rock and roll, Beatles, Rollings, Stones és társaik esetén emelkednek az árak 2000 forint fölé, egyébként már 300 forinttól találhatunk magyar klasszikusokat, kanadai funk lemezeket és üzbég népzenét. Ez pedig elgondolkodtató, hiszen ugyanezek a felvételek, már ha hozzájuk jut az ember CD-n, legalább 4000 forintba kerülnek. A különbözetért érdemes lenyelni egy kis recsegést. Ráadásul, ha kis szerencsénk van, az eladó a Pink Floydba van belekattanva, és gőze sincs arról, hogy az a James Bond Soundtrack, amit a „200 forintos szemét" feliratú ládában tart, legalább 600 schillingbe kerül Bécsben. Tizenkét lemezt szorongattam a hónom alatt, amikor lemezborítók ezreinek látványától letompult aggyal otthagytam a fáradhatatlanul turkáló Drogkutyát. Feltehetőleg azóta is ott van valamelyik láda mélyén, de mindenkinek üzeni: nagyon jól érzi magát, és még rengeteg Bay City Rollers-lemez van a közelében! $ h u r i k e n ügynök fotó: Gó di Balázs nourmbrr© u/*f alkrmat ?ó