Wanted, 1998 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 9. szám

Rat and roll ». A Világfalu igazi könnyűzenei folklórja a vájtfülűek szerint s a látszat ellenére nem a techno, de nem is a rave, hanem az etnós világzene. A műfaj a hazai nagyobb lemezboltokban azonban kétes pultokon lehető fel, meditatív űrzenék, illatosított „punk” CD-ek, UFO-techno, álkelta, druida ökörködések társaságában, s csak az igényesebb kispesti boltokban lehet hozzájutni jó minőségű anyaghoz. De még ezekben sem kimondottan gyakori az algériai raj, az egy és leghíresebb Cheb Khaled, a „király” lemezeit leszámítva. Pedig ez a világzenei irányzat páratlanul nagy karriert futott be a frankofon, az angolszász és a legutóbbi időkben már a germán világban is. Nálunk elsőként talán Göczey Zsuzsa Lemezbörze helyett című műsorában adott hírt a műfajról, „sivatagi rock’n’roll”-nak titulálva azt, nem sokkal a Manó Negra lemezeinek ismertetése előtt. Ez ‘91 nyár elején lehetett, s az akkor feltörő raj „herceg” Cheb Kader M’hainek ya galbi című száma nem egy börzerajongó kedvence tett néhány hónapra. Az én kazettámat sajna letörölte a bátyám, hogy valami eszementül barokkos, hetvenes évekbeli progresszív rock váltsa fel a zaj t a piros BASF-en. Sok idő telt el addig, amíg Kader hangját újra hallottam, pedig reméltem, hogy a Tilos az Á világzenés dídzsét majd bekeverik valamelyik péntek este, vagy a Mikszáth téren élőben hallhatom, még a WOMUFÉ-re is elkutyagoltam egyszer, de nyoma sem volt annak az intenzív élménynek, amit Kader nyújtott azon a kilencvenes évek eleji szombat délután a Kossuthon. Aztán jött Párizs, az arab negyed, és a húsz-harminc frankos Cheb Khaled- és Cheb Hasni-kazetták, mint a Salou ala nahbi, vagy a Kounti fe dar, és megtaláltam, amit kerestem. A raj mostanában üzletiesedik el végleg, egészen a kilencvenes évek elejéig azonban jóval inkább az algériai fiatalok ellenkultúrája volt, éppúgy ahogyan a rock’n’roll a hatvanas évek európai és amerikai ifjúságának. Nem véletlen, hogy az egyre jobban erősödő iszlám fundamentalizmus terrorja a raï-val szemben is fellépett. ‘94 szeptember 29-én a műfaj egyik legnépszerűbb figuráját, Cheb Masnit lőtték le a nyílt utcán, majd néhány nappal később a raï-t Európában népszerűsítő producert, a Raï Rebels című válogatás kiadóját, Rachid Baba-Ahmedet, ‘96-ban pedig Cheb Azizt. A műfaj manapság egyre inkább veszít eredetiségéből, és afelé tart, hogy tökéletesen megfeleljen az európaiak és az amerikaiak arab világról kialakult „sehereződés” közhelyeinek. A raj egyike azon mediterrán könnyűzenei irányzatoknak, melyek a hagyományos népzene és az angolszász popzene hangszerelésének és stílusainak keveredéséből jöttek létre, ilyenek még a flamenco révén andalou (nagyjából, mint a Gipsy Kings), a marokkói atlassi-fassi, az egyiptomi jeel cairote, az izraeli sótól (mint pl. Haim Moshe), a provanszál rap és a török taverna (első osztályú előadója Küçük Tulay). Az algériai stílus 1992-ben, Cheb Khaled Didi című slágerével ismertette el magát először az arab világ határain kívül, Khaled azóta is az egyik legsikeresebb világzenész. A raí-hoz hasonló szabados költészet mindig is jelen volt a mohamedán kultúrában, a műfaj közvetlen forrásai azonban a 20. század első évtizedeibe nyúlnak vissza, amikor az oráni régióban kialakult, férfiak (cheik) énekelte híres malhán irányzat „bevonult” az algériai kikötővárosba, és főként a társadalom szélén élő nők (cheika), gyakran prostituáltak kezdték énekelni, bárokban, lokálokban, éjszakai lebujokban, esküvőkön, körülmetéléskor és más családi ünnepekkor. A túlnyomórészt férfi nézőközönség a társadalom alsó rétegeiből tevődik ki, Oránba települő vidéki algériaiakból, spanyolokból, franciákból és a világ minden tájáról érkező tengerészekből, stricikből és bűnözőkből. Oran Észak- Afrika kapuja Európa felé, igazi multikulturális központ, légkörére sok szempontból jellemző Camus itt játszódó Pestise. A raj, mint Dijonban a mustár, Oran igazi látványossága, hívei az alkoholról, szexualitásról, az evilági élet örömeiről és fájdalmairól, szerelmi csalódásokról és az iszlám hagyományok fellazításáról énekelnek. A generációs ellentétek mellett a gyarmatosítókkal szembeni tiltakozás is jellemző. A raï tematikáját s kulturális szerepét tekintve lényegében az „arab blues.” A raï szó a liberalizáció igényére utal, az iszlám tabuinak elutasítását, egy új, fiatal generáció életérzését fejezi ki: „az én utam”, „az én véleményem”, „mondd ki úgy, ahogy van!” A ma már több mint hetven éves Cheikia Remitti, az ötvenes évek sztárja, minden mai előadó legnagyobb jelképe fémjelzi a raj első korszakát. A Rai Roots című válogatáson, s a MCPE