Wanted, 1998 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 4. szám
Az egész rockvilág megdöbbent/ amikor múlt nyáron az MTV világgá kürtötte/ hogy újból stúdióba vonul a két egykori Zeppász/ Robert Plant és Jimmy Page/ és új albumuk a botrányok övezte punkproducer Steve Albini irányítása mellett készül, ha ismerik a Led Zeppelin történetét/ jól tudják/ hogy Jimmy Page soha senkit sem engedett még a produceri szék közelébe se. Mit tudhat Steve Albini/ hogy a legendás gitármágus ezúttal háttérbe vonult a kedvéért? Sokat/ és nemcsak a zenéről. Albini 1988-ban, második zenekara, a Rapeman megfeneklésekor dönt úgy, hogy producer lesz: „Amióta az eszemet tudom, mindig segítettem a barátaim lemezein. A nyolcvanas évek közepén a stúdiókban olyan faszik mozogtak, akik még a hatvanas meg a hetvenes évek zenéjéhez voltak szokva és nem tudtak azzal mit kezdeni, hogy valaki például dobgépet alkalmaz, vagy szándékosan eltorzítja a gitárja hangját. Ilyenkor én igyekeztem kulturált formában tolmácsolni a stúdiószemélyzet számára, hogy a zenekar a főnök, pofa be és hajtsák végre az utasításokat.” Albini már első munkájával, a Pixies legendás Surfer Rosa albumával belopta magát a kritikusok szívébe, akik azért is kedvelik, mert a vékonydongájú chicagói minden alkalmat megragad, hogy kiossza a zeneipar főszereplőit. Albini független előadókkal szeret dolgozni. Egészen sajátosan, személyre szabva állapítja meg a gázsiját. Mint mondja, a Slintnek akár kölcsönözni is hajlandó, a Didjust vagy a Fugazit ingyen elvállalja, a Jesus Lizard-lemezekért csak egy fürt banánt kér, de a multi lemezcégek zenekarait alaposan megkaszálja, kivéve az olyanokat, mint a Ministry, a Guns N Roses vagy a Depeche Mode, amelyek ajánlatát elutasítja, mert annyira égőnek találja a zenéjüket. Grhey suck wildly!”). Méregdrága, csak személyes megrendelésre gyártott cuccokkal szereli föl chicagói házistúdióját, ahol jelképes összegért készíthetnek felvételeket a helyi zenekarok. Albini ragaszkodik hozzá, hogy ő csak hangmérnök, akinek a megfelelő hangzás kialakítása a dolga, és kollégáival ellentétben sohasem szól bele a dalokba, a hangszeres megoldásokba. „Hánynom kell azoktól, a szakállas, nagyképű faszoktól, akik rágógumit csócsálva terpeszkednek a székükön és egykedvűen közük a zenekarral, hogy nem elég jó a dobos, aki mondjuk, tíz éve zenél a bandában, és behoznak helyette egy sessiondobost. Az együttes szent dolog! Hogy jön ahhoz valaki, hogy csak így belepofázzon a belső ügyekbe?! De az is arcpirító, amikor valaki a zenekar távollétében kikeveri az anyagot és meg sem hajlandó hallgatni a közvetlen alkotókat a saját dalaikról!” A világsajtó akkor kapja föl Albini nevét, amikor kiderül, hogy a Neverminddal befutott Nirvana őt szemeli ki az új stúdiólemez producerének. Kurt Cobain: „Nagyon tetszett a Pixies első lemeze, meg a Breeders Pod LP-je, de még inkább a dobhangzás. Eldöntöttem, hogy nekem az az ember kell, aki ezt csinálta.” Valóban, a legtöbb hangmérnök úgy tartja, hogy ha sikerül megoldani a stúdióban a dobhangzást, akkor tulajdonképpen a munka dandárját elvégezték. Albini évek hosszú munkájával kialakított, különlegesen száraz, kemény dobhangzása hallható a Nirvana In Utero albumán, és persze a gitárok is igen szikáran szólnak. Mi a titka a puritán hangzásnak? A mikrofonok. Steve Albini ugyanis nem annyira a modern effektekben bízik, hanem a mikrofonokban, azok közül is a régi fajtákban. Előszeretettel használ kondenz- és még inkább ribbonmikrofonokat (kedvence a 4038-as angol ribbonmikrofon, illetve a Beyer 130-as). „Tapasztalatból tudom, hogy ha a felvétel során közel tesszük a mikrofont a gitárerősítőhöz, hiányérzet fogja el az embert, amikor visszahallgatja az eredményt, mert a koncerten is sokkal messzebb van az ember az erősítőtől és a fejében ez az élmény rögzült.” A svéd Souls zenekar tagjai is nagyot néztek, amikor kimentek elé a malmöi reptérre. Albini néhány ruhadarabon kívül csak egy bőröndnyi mikrofont hozott magával. Megérkezve a stúdióba úgy döntött, legjobb lesz, ha a dobot és basszust a stúdió melletti garázsban veszik föl. A nagy lemezcégek ugyan kénytelenek jó képet vágni, amikor zenekaraik bejelentik, hogy az extrém Albinit választják, de később, Steve tiltakozására ügyet sem vetve, nélküle keverik át az anyagot, tompítandó annak élét, nehogy megrémüljenek a tini vásárlók. Így történt ez a Nirvana fenti lemezével, PJ Harvey Rid of Me LP-jével, de a Bush óriási példányszámban fogyó Razorblade Suitcase című albumával is. . . Valószínűleg a Bush tagjainak köszönheti a legújabb felkérést, akik pár éve Dél-Amerikában jó néhányszor együtt koncerteztek a Page-Plant duóval és valósággal hozsannáztak Albini technikai felkészültségéről. Mint Robert Plant a budapesti sajtókonferencián kérdésemre elmondta, Albinit elsősorban hallatlan technikai felkészültsége miatt választották (azok a bizonyos mikrofonok, ugye). Nagyon meg voltak elégedve a munkájával, ugyanis veszett gyorsan dolgozik, és a híresztelésekkel ellentétben igen olcsó, legalábbis kollégáihoz képest. A moralista Albini az egyetlen producer a világon, aki a gázsin kívül (az In Uteroért százezer dollárt markolt, ami körülbelül az átlagos díjazás harmada) nem követel magának százalékot az együttes jogdíjaiból, mint például Butch Vig vagy Andy Wallace, akik a Nevermind sikere nyomán bődületes összegekkel vették le a zenekart. „Úgy gondolom, hogy az a producer, aki nem vesz részt direkt alkotóként az albumon, tehát nem ír dalt, nem játszik fel semmit, és ennek ellenére részesedni akar az eladások után a zenekarnak járó léből, nos, az az én szememben tolvaj.” Lévay Tamás Albini zenekarairól részletesebben a túloldalon a Robert Plant Albini és a Cheap Trick I ./ Jiff Minden hónap utolsó péntekén 6.45-kor Wanted-játék koncertjegyekért/ lemezekért/ pólókért/ Wanted-ajándéki csomagokért/ miegymásért. A következő fejtörő: 1998. március 27. Továbbá: hangos Wanted-lemezkritikák minden második pénteken : 7.15 és 7.30 között a Kulturtégla blokkban. Reggeli Csúcs/ Petőfi Rádió 1