Wanted, 1998 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 4. szám

Az egész rockvilág megdöbbent/ amikor múlt nyáron az MTV világgá kürtötte/ hogy újból stúdióba vonul a két egykori Zepp­ász/ Robert Plant és Jimmy Page/ és új albumuk a botrányok övezte punkproducer Steve Albini irányítása mellett készül, ha ismerik a Led Zeppelin történetét/ jól tudják/ hogy Jimmy Page soha senkit sem engedett még a produceri szék közelébe se. Mit tudhat Steve Albini/ hogy a legendás gitármágus ezúttal háttérbe vonult a kedvéért? Sokat/ és nemcsak a zenéről. Albini 1988-ban, második zene­kara, a Rapeman megfeneklésekor dönt úgy, hogy producer lesz: „Ami­óta az eszemet tudom, mindig segítettem a barátaim leme­zein. A nyolcvanas évek köze­pén a stúdiókban olyan faszik mozogtak, akik még a hatvanas meg a hetvenes évek zenéjéhez voltak szokva és nem tudtak azzal mit kezdeni, hogy valaki például dobgépet alkalmaz, vagy szándé­kosan eltorzítja a gitárja hangját. Ilyenkor én igyekeztem kulturált for­mában tolmácsolni a stúdiószemély­zet számára, hogy a zenekar a főnök, pofa be és hajtsák végre az utasítá­sokat.” Albini már első munkájával, a Pixies legendás Surfer Rosa albu­mával belopta magát a kritikusok szí­vébe, akik azért is kedvelik, mert a vékonydongájú chicagói minden alkalmat megragad, hogy kiossza a zeneipar főszereplőit. Albini füg­getlen előadókkal szeret dolgozni. Egészen sajátosan, személyre szabva állapítja meg a gázsiját. Mint mond­ja, a Slintnek akár kölcsönözni is haj­landó, a Didju­st vagy a Fugazit in­gyen elvállalja, a Jesus Lizard-leme­­zekért csak egy fürt banánt kér, de a multi lemezcégek zenekarait ala­posan megkaszálja, kivéve az olya­nokat, mint a Ministry, a Guns N Roses vagy a Depeche Mode, ame­lyek ajánlatát elutasítja, mert annyira égőnek találja a zenéjüket. Grhey suck wildly!”). Méregdrága, csak sze­mélyes megrendelésre gyártott cuc­­cokkal szereli föl chicagói házistúdi­óját, ahol jelképes összegért készít­hetnek felvételeket a helyi zene­karok. Albini ragaszkodik hozzá, hogy ő csak hangmérnök, akinek a meg­felelő hangzás kialakítása a dolga, és kollégáival ellentétben sohasem szól bele a dalokba, a hangszeres megoldásokba. „Hánynom kell azoktól, a sza­kállas, nagyképű faszoktól, akik rágógumit csócsálva terpeszkednek a székükön és egykedvűen közük a zenekarral, hogy nem elég jó a dobos, aki mondjuk, tíz éve zenél a bandában, és behoznak helyette egy sessiondobost. Az együttes szent dolog! Hogy jön ahhoz valaki, hogy csak így belepofázzon a belső ügyekbe?! De az is arcpirító, amikor valaki a zenekar távollétében kikeveri az anyagot és meg sem hajlandó hallgatni a közvetlen alkotókat a saját dalaikról!” A világsajtó akkor kapja föl Albini nevét, amikor kiderül, hogy a Never­­minddal befutott Nirvana őt szemeli ki az új stúdiólemez producerének. Kurt Cobain: „Nagyon tetszett a Pixies első lemeze, meg a Breeders Pod LP-je, de még inkább a dobhangzás. Eldöntöttem, hogy nekem az az ember kell, aki ezt csinálta.” Valóban, a legtöbb hangmérnök úgy tartja, hogy ha sikerül megoldani a stúdióban a dobhangzást, akkor tulajdonképpen a munka dan­dárját elvégezték. Albini évek hosszú munkájával kialakított, különlegesen száraz, kemény dobhangzása hallható a Nirvana In Utero albumán, és persze a gitárok is igen szikáran szólnak. Mi a titka a puritán hangzásnak? A mik­rofonok. Steve Albini ugyanis nem annyira a modern effektekben bízik, ha­nem a mikrofonokban, azok közül is a régi fajtákban. Előszeretettel használ kondenz- és még inkább ribbonmikrofonokat (kedvence a 4038-as angol ribbon­­mikrofon, illetve a Beyer 130-as). „Tapasztalatból tudom, hogy ha a felvétel során közel tesszük a mikrofont a gitárerősítőhöz, hiányérzet fogja el az embert, amikor visszahallgatja az eredményt, mert a koncerten is sokkal messzebb van az ember az erősítőtől és a fejében ez az élmény rögzült.” A svéd Souls zenekar tagjai is nagyot néztek, amikor kimentek elé a malmöi reptérre. Albini néhány ruhadarabon kívül csak egy bőröndnyi mikrofont hozott magával. Megérkezve a stúdióba úgy döntött, legjobb lesz, ha a dobot és basszust a stúdió melletti garázsban veszik föl. A nagy lemezcégek ugyan kénytelenek jó képet vágni, amikor zene­karaik bejelentik, hogy az extrém Albinit választják, de később, Steve til­takozására ügyet sem vetve, nélküle keverik át az anyagot, tompítandó annak élét, nehogy megrémüljenek a tini vásárlók. Így történt ez a Nirvana fenti lemezével, PJ Harvey Rid of Me LP-jével, de a Bush óriási példány­számban fogyó Razorblade Suitcase című albumával is. . . Valószínűleg a Bush tagjainak köszönheti a legújabb felkérést, akik pár éve Dél-Amerikában jó néhányszor együtt koncerteztek a Page-Plant duóval és valósággal hozsannáztak Albini technikai felkészültségéről. Mint Robert Plant a budapesti sajtókonferencián kérdésemre elmondta, Albinit elsősorban hallatlan technikai felkészültsége miatt válasz­tották (azok a bizonyos mikrofonok, ugye). Nagyon meg voltak elégedve a mun­kájával, ugyanis veszett gyorsan dolgozik, és a híresztelésekkel ellentétben igen olcsó, legalábbis kollégáihoz képest. A moralista Albini az egyetlen producer a világon, aki a gázsin kívül (az In Uteroért százezer dollárt markolt, ami körülbelül az átlagos díjazás har­mada) nem követel magának százalékot az együttes jogdíjaiból, mint pél­dául Butch Vig vagy Andy Wallace, akik a Nevermind sikere nyomán bődü­­letes összegekkel vették le a zenekart. „Úgy gondolom, hogy az a pro­ducer, aki nem vesz részt direkt alkotóként az albumon, tehát nem ír dalt, nem játszik fel semmit, és ennek ellenére részesedni akar az eladások után a zene­karnak járó léből, nos, az az én szememben tolvaj.” Lévay Tamás Albini zenekarairól részletesebben a túloldalon a Robert Plant Albini és a Cheap Trick I ./ Jiff Minden hónap utolsó péntekén 6.45-kor Wanted-játék koncertjegyekért/ lemezekért/ pólókért/ Wanted-ajándék­­i csomagokért/ miegymásért. A következő fejtörő: 1998. március 27. Továbbá: hangos Wanted-lemezkritikák minden második pénteken : 7.15 és 7.30 között a Kulturtégla blokkban. Reggeli Csúcs/ Petőfi Rádió 1

Next