Wanted, 1998 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 8. szám
Bécsi szelet », Libro Music Days Björk, Morcheeba, Tori Amos, Spiritualized, Garbage Bées, 1998. június 14-16. Vallomás: az első napról lemaradtam, inkább az Apocalyptica mellett döntöttem A PeCsáBAN. Björk vonószenekarra és technokütyükre áthangszerelt produkciójába a tavaly júliusi interjú estéjén már belekóstolhattam, az előzenekarként beosztott Sofa Surfers nevű bécsi dubkollektívát pedig már volt alkalmam látni bő egy éve, és nagyon untam. A háromnapos fesztivál második napján már ott nyomul a magyar médiakontingens. Tori Amos a Z+ tévé kérésére megnevezi kedvenc klipjét: „Tudjátok, az a Radiohead-videó az utcán fekvő emberekkel. Mi is a címe?” Nem tudják. (Megfejtés: Just, rendező: Jamie Thraves.) Torinak legalább ebben jó ízlése van. Még a Wanted fotósának is hagyja magát fotózni, pedig általában nagyon megválogatja, milyen képek kerülnek róla nyilvánosságra. A sajtó kerekasztalhoz nagy késéssel érkezik, de roppant udvarias és közvetlen, minden újságíróval egyenként kezet fog, és megkérdezi idegen hangzású nevüket. A beszélgetés közben egyszer le is keletez mindenkit, mire a szlovákok és magyarok közé befurakodott osztrák riporternő arcán furcsa rángás fut végi. Tori halál profi riportalany, mintha bekapcsolták volna, szépen, lassan adja elő jól megrágott mondanivalóját a zenéhez és a zongorához való viszonyáról. A Wanted kérdésére még saját stílusát is megpróbálja definiálni: „Ha rádiós programszerkesztés szempontjából kérdezik, akkor pop, pop, pool !Ha nem lenne az, visszadobják a dalaim. Egyébként mes -13 mindenképpen Valami categóriába kellene beszorítani - azt mondanám, hogy kortárs zene. Nem különbözik gyökeresen attól, amit egy csomó más ember is csinál, de én próbálom elkerülni azt, hogy egy képlet vezéreljen. Márpedig ha nem recept szerint dolgozol, akkor kemény játékba fogsz: a rádió mellett más módokat is kell találnod, hogy átverekedő a zenéd.” . A Mordivéba-interjú egy másik Világ. A fesztiválnak otthont adó koncertterem, a bécsi vásárvárosban álló Libro Music Hall művészbejárójánál találkozunk, aztán a vakító napsütésben elslattyadunk a közeli parkig, miközben a kedélyesen beszívott Godfrey-fivérekkel megtárgyaljuk a Walk This Way című Aerosmith-sláger és Az ifjú Frankenstein című Mel Brooks-film szövevényes kapcsolatát, aztán az ifjabbik, a gitáros-zeneszerző Ross vigyorgörcsöt kap a márciusi Wantedben szereplő - kissé manipulált - fotójuk láttán, és „a Portishead a seb, a Morcheeba a balzsam" szlogen is buzgó helyeslére ösztönzi őket. A fekete énekesnő, Skye Edwards is jelen van a parkbeli kötetlen társalgásnál, és kiderül, hogy - bármennyire is titkolják a lemezborítókon - elbűvölően gyönyörű nő. Közli, hogy sohasem tartotta triphopzenekarnak a Morcheebát, de nem is harcolt a besorolás ellen: „Én nem hadakozni, hanem szeretni születtem.” Aztán Ross-szal felváltva sorolni kezdik legnagyobb példaképeiket: Jimi Hendrix, Lightning Hop kins, Cat Stevens, Billie Holiday, King Tubby, John Martyn, Nick Drake, Sly Stone, John Lennon, Jagger és Richards... (itt lejár a szalag a diktafonomban). Később a dada meghozza Skye göndörfürtű gyermekeit, egy két és fél évest, megy egy négyhónapost. Ross nyilatkozik tovább, Skye tíz méterrel arrébb szoptat (bájos jelenet, fordítva kevésbé lenne az). A Tanga nevű német elektronikus formáció kezdi a programot, kívülről nagyon björkösen hangzik, berohanok, sajnos belülről is, a suta énekesnő még az izlandi akcentust és mimikarendszert is imitálni próbálja. A Devlins nevű ír rocktrió a következő fellépő, enervált gitárdalok, karizmamentes frontember. A dobossal, basszistával és orgonistával kiegészült Morcheeba egyórás programja miatt azonban érdemes volt kiutazni, a tizenkét dal többsége még a lemezváltozatnál is jobban, masszívabban szól. Kiváló új lemezük címe, a BigCalm (Nagy nyugalom) valószínűleg Skyera vonatkozik, ennek az állandóan - és őszintén - mosolygó nőnek és hangjának terapikus hatása van. Az idősebb Godfrey-fivér, a puffadt Paul vigyorát spanglijai táplálják, vicces mozgással szkreccsel, ám hajszálpontosan. A leglenyűgözőbb azonban Ross ihletett gitárjátéka, ez a hülyegyerekfejű ürge egy reinkarnálódott bluesman! A tangás csaj után az est másik imitátora: Tori Amos. Ne kerteljünk: Kate Bush epigonja. Csakhogy Kate Bush őszintén és gusztusosan csinálta, amit Tori izomból. Néhány dolog azonban a koncert pozitívumára írható: a szintetizátor és a bazinagy Bösendorfer között ide-oda forgolódó Amos kisasszony energiája, puritán munkaruházata, kísérőzenekarának letaglózó összefogottsága. Karrierje legmarkánsabb dalát, a Professional Widow-t, melynek néhány hangmintáját Armand van Helden remixe tett világsikerré, nem játssza el. AUGUSZTUS