Wanted, 1998 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 8. szám
Carlene Anderson: Blessed Burden Circa/EMI Az egykori Young Disciples fekete énekesnőjét Paul Weller lemezeinek luxusvokalistájaként is ismerhetjük. Új - harmadik - szólóalbuma is úgy hangzik legjobb pillanataiban (és ilyen sok van neki), mint egy welleri neoblueslemez, köszönhetően annak, hogy több dalban maga a "modiater" gitározik, orgonál, társszerez és/vagy producál, s hozza zenészi holdudvarát is. Amikor meg nem ő, akkor jobbkeze, Brendan Lynch (a Primal Scream és Asian Dub Foundation legutób bi csúcsalbumainak is zenei rendezője és effektmestere) ül a produceri székbe. Ja, és Carlene hangja? Egy angyaltól Tina Turnerig és vissza, tud mindent. Soul és jól. Idzs- Ttmebox: The Deram Anthology Decca/PolyGram Az 1966 és '69 között létező angol Timebox annak idején csak néhány kislemezig jutott (ezeken főleg feldolgozások voltak), de mivel a roppant kedvező kritikai fogadtatás ellenére sem lett egyikből sem sláger, így 1968-ban felvett - saját dalokból összeálló - albumuk dobozban maradt, egészen mostanáig. Igazi felfedezés: az évei számát tekintve még kiskorú Ollie Halsall gitárosvibrafonos-billentyűs-vokalista-dalszerzőként nem volt az, minden dala tehetségről árulkodik, ráadásul a korszak egyik legjobb zenészi képességű együttese játssza őket, amelynek soulos, dzsesszes, folkos vagy pszichedelikus ihletettségű rockdalok sem okoztak problémát. Ma már mind Hallsall, mind az énekes Mike Patto halott, így ez a Timebox-életműlemez valóságos időkapszula. 1 -dzs-France Gall: Concert privé/Concert public Warner Tiniként nyerte meg az 1965-ös Intervíziós Dal fesztivált a Poupée de cire, poupée de son (ma gyarul: Viaszbaba) című Gainsbourg-szerzeménnyel, mely a francia pop első világslágere lett. A szöszi kiscsaj azóta nemzeti intézménnyé vált, bő két évtizeddel később is, mikor már Michel Berger volt a háziszerzője, leakasztott egy összeurópai slágert Ella, elle l'a címmel. Tavalyi dupla koncertlemeze, melynek terjesztését a magyar Warner az idei Zene Ünnepe alkalmából vállalta be, egy unplugged tévéfellépés, illetve a párizsi Olympia színpadán adott 1996. novemberi dalest anyagát egyesíti, egyetlen dalnyi átfedéssel. Biztonságos, puhán lüktető popsanzonok egy külön e célra összeszedett, négyötödrészt feka nemzetközi zenekar kíséretében, egy karrier korrekt metszete, bár az sajnálatos, hogy a Viaszbaba nem kerül elő, sem másik családi kedvencünk, a Bébé requin (Cápabébi). A meglepetés egy szomorkás duett Charles Aznavourral. H -dzsonihalidéj-X-Files: The Album Warner Az X-akták moziváltozatához csatolt filmzenelemezen sajnos nem jött össze a Godzilla-trükk, hiába rendeltek jó ízléssel válogatott előadógárdától (Cardigans, Cure, Ween, Filter, Tonic stb), a számok nem sikerültek túl átütőre. Björk és a Foo Fighters ráadásul a legutóbbi albumáról másolt ki egy-egy dalt. Sarah McLachlan Sinéad O'Connor modorában próbálkozott, a Los Angeles-i X együttes a Doors kristályhajóját gyorsította be, Sting pedig egy saját régi dalát reggae-sítette tovább az Aswaddal. Mike Oldfield is szimpla ötletet sütött el: a Tubular Bells (és az Ödögűző című film) hajdani főtémájával keresztezte az X-akták főmotívumát. Ez utóbbit a Dust Brothers is megdolgozta, közepes eredménnyel inkább a Chemical Brotherst kellett volna erre felkérni. Az elektronikába a Chemicals és Goldie által beavatott oázisra Noel Gallagher hiphopalapokra pakolt filmzene jellegű filmzenét hét percben, nem is rossz. A lemeznek nincs csúcspontja, de ha már mindenáron választani kell, hát akkor a Soul Coughing, ők egyébként szerepeltek a két évvel ezelőtti X-aktás válogatáslemezen is (Songs In The Key Of X), na, az sokkal erősebb és hangulatában is jobban eltalált gyűjtemény volt. N -dzsamilla- Symposium: On The Outside Infectious/BMG A lengyel és örmény származású tagokat is rejtő londoni Symposiumot valamelyik helyi sajtótermék egy óvatlan pillanatban kikiáltotta a legjobb brit koncertbandának tavaly, de láttam őket a Glastonbury fesztiválon, és megnyugtathatlak benneteket, hogy az egyetlen kirívó pozitívumuk, hogy szemtelenül fiatalok (a ritmusgitáros fejéről például lerítt, hogy még nem volt nővel), meg az a közvetlenség, hogy csak úgy, heccből jól megdobáltatták magukat sárral. Tavalyi bemutatkozó minialbumuk csalódást okozott, ez az első igazi album már egy kicsit jobb, de még mindig nem elég emlékezetes. Közepes gitárdalok tiszta énekkel, power popnak nem elég erős, viszont a Ra diohead-iskolába (Geneva, Travis, Mansun stb), ahová mintha szintén kívánkozna, nem üti meg a felvételi ponthatárt. H -tinédzsrenklub- God Lives Underwater: Life In The So-Called Space Age 1500 Records/PolyGram Jeff Turzo és David Reilly technokütyükkel gyártanak rockzenét, duójuk új lemezét, melyet egy bemutakozó EP és egy Empty című album előzött meg, otthon, a hálószobában vették fel. Fura hibrid, hiphopos alapú, lassú tempójú, hagyományos - énekelt - rockdalok, amelyek komputerprogramok és samplerek segítségével kapnak testet (időnként hallani igazi gitárhangokat is, meg némi szkreccset). Az alapötlet nem rossz, ám a tempónak és az amerikai típusú daloknak köszönhetően elég hamar unalmassá válik az Élet az úgynevezett űrkorszakban. Hódizsidzsó- The Dandy Warhols: Come Down Capitol/EMI "Amerika legjobb angol zenekara" - élcelődött rajtuk három éve, Dandy's Rule OK című független kiadású debütalbumuk idején a tengerentúli sajtó, teljes joggal: a jóvágású Courtney Taylor gitáros-énekes vezette portlandi Dandy Warhols az aktuális amerikai rock sivársága közepette a hatvanas évekbe és Nagy-Britannia elmúlt tíz-tizenöt évébe (a teljesség igénye nélkül: Jesus & Mary Chain, Spacemen 3, The The, Stone Roses, Charlatans, noisy pop, Stereolab, Spiritualized) kapaszkodva rehabilitálja a "sex & drugs & rock'n'roll" szentháromságát. Második - már nagy kiadónál kijött - albumukon is pszichedelikus, hipnotikus gitárrock szól (a kvartett leánytagja a basszust billentyűkön játssza), jó dumákkal ("Sosem gondoltam volna, hogy junkie vagy, a heroin már annyira lejárt dolog"), ááááá vokálokkal, a végén két instrumentális elszállással. 11 -dzs(ó?) Vacuum: Seance At The Chaebol Stockholm/PolyGram Az Army Of Lovers után egy újabb szupergagyi imidzs a svéd diszkókból: olyan mint egy hatvanas évekbeli orosz sci-fi a dekabristák dekoratív, dekadens ivadékairól. És azok a heroikusan énekelt szövegek, tele efféle szavakkal: gravitáció, műhold, teleszkóp, sztratoszféra, bioszféra, nukleáris, infravörös, közgazdaság, protokol, média, kozmológia, pantheon... A poén az, hogy bár az alapállás camp, a kivitelezés profi, mind Mattias Lindblom súlyos énekhangja (plusz női kórusok), mind a hiphopos, triphopos, house-os, ám újromanti kus emlékeket is bőven idéző alátétek (a szintis csajt Marina Lipcsenkónak hívják!). Hadizsi- Billy Bragg & Wilco: Mermaid Avenue Elektra/Warner Az amerikai zenetörténelem legnagyobb folkdalnoka, Woody Guthrie (1912-1967) vagy ezer dalt rögzített, de még így is maradt utána több száz dalszöveg, melyek dallamát magával vitte a sírba. Lánya, Nora azonban megtalálta a kéziratokat, és nem Woody leghíresebb követőjét, Bob Dylant kérte fel megzenésítésükre, hanem egy angol fickót, Billy Bragg gitáros-énekest (lásd: Wanted 1996/11). A szintúgy balos elkötelezettségű Billy, aki már 1987-es budapesti koncertjén is játszotta a legnagyobb Guthrie-klasszikus, a This Land Is Your Land átiratát, élete legnagyobb kalandjának nevezte ezt a megbízatást, melyhez egy amerikai bandát választott társul: az 1996- os év legjobb tradrockprodukciójával, a Being There című duplaalbummal berobbant Wilcót (a 15 lemezre került dal némelyikében vendégeskedik Nathalie Merchant énekesnő és a slide-gitáros Corey Harris is). A végeredmény teljes siker, Billy puritánságában is lenyűgöző, empatikus előadó, elemében van, ahogy cockney akcentusával megénekli elődje Ingrid Bergman iránti plátói szerelmét, a McCarthy-korszakot vagy a női egyenjogúságot. A Wilco is élvezi a dolgot, legtöbbször countryban nyomul, de van ahol a korai Beatlest idéző rockyban, van ahol kocsmazongorával. Steve Poltz: One Left Shoe Mercury/PolyGram Polo Pityu bohém, amerikai akusztikus gitárosénekes, Jewel haverja (a lemez 15 dalából négyet együtt írtak és játszottak fel), de az uncsi multiplatina folktündérkénél sokkal szerethetőbb: bár többször eszünkbe juttatja Leonard Cohent, Bob Dylant és fiatal Paul Simont, nem zseni, ám tagadhatatlan bája van, egyszerű és természetes, nem modoros. Finom folkdalocskák, finom szövegek, finom humor, finom ének, finom hangszerelés. Itt még a Mighty Mighty Bosstones fúvósszekciója is finom. Hdzs- The Dandy Warhols: Come Down Capitol/EMI “Amerika legjobb angol zenekara" - élcelődött rajtuk három éve, Dandy's Rule OK című független kiadású debütalbumuk idején a tengerentúli sajtó, teljes joggal: a jóvágású Courtney Taylor gitáros-énekes vezette portlandi Dandy Warhols az aktuális amerikai rock sivársága közepette a hatvanas évekbe és Nagy-Britannia elmúlt tíz-tizenöt évébe (a teljesség igénye nélkül: Jesus & Mary Chain, Spacemen 3, The The, Stone Roses, Charlatans, noisy pop, Stereolab, Spiritualized) kapaszkodva rehabilitálja a "sex & drugs & rock'n'roll" szentháromságát. Második - már nagy kiadónál kijött - albumukon is pszichedelikus, hipnotikus gitárrock szól (a kvartett leánytagja a basszust billentyűkön játssza), jó dumákkal ("Sosem gondoltam volna, hogy junkie vagy, a heroin már annyira lejárt dolog"), ááááá vokálokkal, a végén két instrumentális elszállással. 11 -dzs(ó?)Steve Poltz: One Left Shoe Mercury/PolyGram Polo Pityu bohém, amerikai akusztikus gitárosénekes, Jewel haverja (a lemez 15 dalából négyet együtt írtak és játszottak fel), de az uncsi multiplatina folktündérkénél sokkal szerethetőbb: bár többször eszünkbe juttatja Leonard Cohent, Bob Dylant és fiatal Paul Simont, nem zseni, ám tagadhatatlan bája van, egyszerű és természetes, nem modoros. Finom folkdalocskák, finom szövegek, finom humor, finom ének, finom hangszerelés. Itt még a Mighty Mighty Bosstones fúvósszekciója is finom. Hódzsó- Public Announcement: All Work No Play Polygram A fekete boygroupok és a fehér boygroupok közötti különbség - mint az köztudott - egyrészt a hangszereiében, másrészt a BPM- ben rejlik. Hát a Public Announcement egy tipikus fekete boygroup. Lassú is, meg soul-os is, meg r&b-s is, bármit is jelentsen az. Ezt hallgatni olyan mint, ha a mézeskenyeret még megcukroznánk. Nem ragacsos, hanem túl édes. Szerintem ezen a lemezen még az átlagosnál is több a babybaby, meg a bugyinedvesítő hangszín. Akinek még mindig kétségei vannak a lemezt illetően, annak csak annyit mondok, hogy még Shaq, a híres kosárlabdázó is megjelenik az egyik számban Sajnos labda nélkül. Amennyiben még nincsen otthon fekete boygrouptól albumuk, feltétlenül szerezzék be ezt! A jövőben rengeteg pénzt megtakaríthatnak vele, hiszen így nem kell további fekete boygroupok igen hasonló albumait megvásárolniuk! 11 vay Mark Ledford: Miles 2 Go Verve/Polygram A Verve kiadótól már megszokta az ember a jó dzsesszet. Éppen ezért nagy örömmel csaptam le Mark Ledford lemezére, amin kis matrica hirdette, hogy ő a jövő század dzsessz vokalistája. A szöveg azt is rám bízta, hogy eldöntsem, hogy hiphopnak, bebopnak, vagy non-stop új jazz-groove-nak hívom Led zenéjét. Az első szám után ki is vettem a CD-t, annyira lesokkolt a szoft-r&b, amit a csávó nyomott. Később nagyobb türelemmel kezdtem újra neki a lemeznek, és láss csodát: az első számon túljutva tényleg volt rajta dzsessz is, hiphop is. Jó dzsessz és jó hiphop. Mark Ledford civilben láthatatlan stúdiózenész ember akinek benne volt a keze például egy-két Mary J. Blige és Faith Evans slágerben. Általában énekel, komponál, vagy producerként működik, ezen a lemezen mondjuk mindegyiket. Egy halom dzsesszzenésszel - hogy csak Pat Methenyt említsem - tiszteleg Miles Davis emléke előtt. A lemez sokszínűsége aztán lehet, hogy süket fülekre talál. Nekem túl r&b, egy dzsessz fejnek túl hiphop, a többieknek meg túl elvont. Aztán lehet, hogy mégse. A vályi . 0 aufuttus