Wanted, 1999 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 3. szám

ítélőszék A refrén valami olyasmi, amin állni vagy bukni tud ez az egész rap-cucc. Az élő zenei alapok mel­lett az egyetlen dolog, ami lelket képes vinni a darálásra emlékeztető, roppant monoton szövegmon­dásba. Tehát olyasmi, amitől zenévé nemesül ez a fekete bárányként kezelt műfaj. Mondanom se kell, a vokális megoldások a szerencsésebbek. Dögéknek most többszörösen is sikerült egész fülbemászó refréneket összehozniuk (Angyalföld a hely, Bérgyilkosok, A való világ). A spontán öndicsőítő himnu­szokkal szemben az életképszerű, történetmondó nóták jöttek be jobban, kár, hogy csak egyetlen igazi ilyen található a Helldorádón (A szerb határ felé). Az igazságosztó lendület legszebb képviselője az Animal Cannibals műmájer tagjait sárba tipró Ez itt nem az. A becsületsértésig menő odamondogatás a lap alapvető ismérve, és nem lenne a Dög vérbeli angyalföldi strigó, ha éppen a két ál-rapperrel bán­na kesztyűs kézzel. A politika számtalan prédát kínálna, de Zolee-ék ettől a témától zsigerileg idegen­kednek. Nem baj. Valószínű, hogy a zenétől független indulatok vezérelték a Kartelt, de feketelistára került Szasza is, az Action énekese, akinek orgánuma eleven színfolt volt a korábbi lemezeken. A helyi színeket fölvillantó, lokálpatrióta dalban mondatik ki, hogy Angyalföld és Óbuda­­ többé együtt soha. Miért?­­ Térey János A jó, a rossz és a mult------­Új lemez: új mítosz az Újvilágból - Ganxsta Döglégy Zolee, az angyalföldi átváltozóművész ezúttal Lee Van Cliff jelmezében öltögeti ránk a nyelvét. Szinte magunk előtt látjuk azt a nyolc év körüli kisfiút, aki a tévéképernyő előtt ülve arról ábrándozik, hogy egyszer majd mikrofon­nal a kezében oszthat igazságot, egyszerre lehet keresztapa, kozák atamán és spagetti-wes­­tern-rapper, csak fel kell még nőnie ehhez a szerephez. És tagadhatatlan, Zolee-nak ez a leg­újabb jelmez is remekül áll, a (gyomortájékon) képzett, fátyolos hang sok liter elfogyasztott whiskeyről, és sok kiló lovaglás közben letüdőzött porról árulkodik. Elhisszük neki, hogy épp csak az imént érkezett a végtelen prériről, a kantárszárat odavetette egy árnyékban lebzselő istállófiúnak, berúgta az ivó ajtaját, és azonmód Pierrot stúdiójában találta magát. Elhisszük neki, hogy ha azt mondja: pina, valóban a pinára gondol. Nem tudni miért, de Magyarországon kizárólag a műfaj-paródiában utazó zenekarok számíthatnak közönségsikerre. A Kartel is ilyen zenekar, ragaszkodásukkal a műfaj szabá­lyaihoz, a trágár szóhasználathoz és tematikához, az alulról (értsd: nyóc és tizenháromkor) jött, kiégett gengszter imidzséhez magukat a műfaji szabályokat teszik nevetség tárgyává. Ám miközben ivarérett énünk mulatságos, bár kissé monoton albumnak tartja a Helldorá­­dót, aktivizálódik bennünk a már emlegetett nyolcéves gyerek, aki földöntúli boldogságot érez, ha kimondhatja: pina, fasz­­ együtt basz, a tarkólövést tartja a legigazságosabb prob­lémamegoldási módnak, és bárkivel képes hetven percig azonosulni, aki megüti a mázsát. Minden bizonnyal ez utóbbi ok miatt volt fontos, hogy Dopemanre is felkerüljön az a hu­­szonöt-harminc kiló színhús, ami az előző lemez legkirívóbb hiányossá­ga volt. Nagy test, nagy élvezet, ahogy a költő mondja. És most nem ironizálok, annyira nem, hogy az utóbbi hetekben észrevettem: öntudat­lanul csatlakoztam Dopeman prozódia-ellenes missziójához, mondat végén felviszem a hangsúlyt, és nem ismerem a vesszőt. De tényleg: miért szeretem ezt a zenekart, miért tudok könnyedén napirendre térni afölött, ha tizenhetedszer hallom a halál-talál, vagy világ-virág rímpárt? Miért bocsájtom meg nekik Pierrot végtelenségig ga­­gyi zenéjét? Egyszerű: azért mert Zolee tényleg a legnagyobb király, minden manírja hiteles, szókimondó egyszerűsége pedig a legjobb másnaposság és depresszió elleni szer. („Isten hozott nálam, öcsém, ez a való világ, pénz, drogok, fegyverek, na meg a pinák.”) Az új album egyetlen gyenge pontja az a Térey János Tulajdonosi szemlélet című kötetéből kölcsönzött két sor, mely szerint: „Elnyomlak, mint sörszagot az Orbit, az igazat mondom, nem csak a valódit.”, ugyanis a sörszagot semmi sem képes elnyomni, ezt harminckét év, száz kiló, és negyvene­zer eladott példány fölött azért illene tudni.­­ Peer Krisztián Döglégy Zolee, a nagy rapmesemondó a széles prérik és a szűk ivók vilá­gába kalauzolja híveit. A harmadik Kartel-költésen, a Helldorádón elég nehéz fogást találnia az ítészeknek, lévén, hogy ki van dolgozva, mint egy sorszámo­zott Zippo öngyújtó. Jó Pierrot ízes fúvósokkal tűzdelte tele a számokat, plusz rengeteg beidézett motívumot használ Morriconétól a Fine Young Cannibalsig. Utóbbiaktól csak zamatosabb lett a cucc. Dög ezúttal is jelesre mondja fel a lec­két, már ami a józsefvárosi talajmintákat illeti: témák a szokásosak, stricik, kurvák, baszás, szopás, szarás, seggbekúrás, azaz a nagybetűs élet. Feltűnő, hogy a rap-prédikátor most többet foglalkozik a biblikus gonosszal - talán Lórika megtérése miatt. A legin­kább megkínált figurák az Animal Cannibalsék. Míg néhány éve együtt ültek a vonaton Kukáék klipjé­ben, most valahogy megmérgesedett a viszony. (Talán egy Z magazinos Cannibals-interjú miatt?) De nem kegyelmeznek Szászának, a bébipinavadásznak sem: szanaszéjjel szívatják. (Feltéve, ha Óbuda és a Kiscelli utca alatt Szászát kell értenünk.) A Helldorado egyébként sokkal melodikusabb, mint a korábbiak. A refrének kimondottan slágere­­sek, és nincsenek olyan embert próbálóan hosszú számok, mint a Knézy Jenő meccsközvetítés. 50 perc permanens erekció. Bírtam. Rendben van 11 Poós Zoltán Ganxsta Zolee és a Kartel: Helldorado (Sony Music) márciui fR1 u/'fülbemáwo G-PLAY Félreértések miatt ismét már az ajtóban mondom, ez a ROVAT NEM A LEMEZEN HALLHATÓKRÓL, HANEM A RAJTA LÁT­HATÓRÓL szól. Explicite, miként identifikálja magát vi­zuálisan Zámbó Imre, Balázs Fecó (lásd a korábbi Wan­ted számokat), illetve itt és most a G Play nevű gengsz­TERRAP POLGÁRI SZÖVETKEZÉS. A tiszta ikonográfiai és fenomenológiai vizsgálati mód­szer megengedi, hogy a zenei anyag ismerete nélkül szól­jak, de most nem bírtam magammal. Ráordítottam Technics nevű gépállatomra, azonnal mellbe löktek. Szokásommal ellentétes eljárásomat a borító filmplakátszerű működésé­nek tulajdonítom. Egy virtuális filmrészletet látunk a Mad Max 123-ból, amikor csak bérgyilkosok, organikus kibor­­gok, s lézercsavarhúzóval felszerelt tininindzsa-teknőcök élnek a neutronfelhőtől kiszikkadt Hunnia homokos dűnéi között. A fertőzés veszélyére és a sugárzás alattomos ter­mészetére utal, hogy a két férfi, feltehetőleg vadászpilóták, kopaszak. Szerintem idővel a nő is az lesz. A nemi egyen­lőség eszméje miatt is, hisz’ nemcsak egyenruhája, de még fegyverének tahónagy kalibere is erre utal. Bizton számít­hat egy buta gikszer esetén egyenlő elbánásra a foglyok kínzásakor. Talán a szűzföld feltörése miatt felgyülemlő szo­rongás és az előbb említett nemi egyenlőség feletti bánat festette feketére vampunk száját. Nem tudom, de a csók fe­kete, mint egy autógumibelső. A borító történésénél még szimplább annak művészettörténeti elhelyezkedése. Ame­rikai hiperrasizmus keveredik itt össze a Mad Max filmkoc­káival. Persze a Mad Max képi forrása a comics. Ebbe a di­gitálisan képzett moziplakát-csataképben ott van a flippe­rek fénye éppúgy, mint Boris Vallejo piacképes ízléstelen­sége. Az ő amazonjai ily hívogatóan titokzatosak és frigi­dek. Ennek az apokaliptikus világnak a nőstényei elpusz­tultak, hímnős egyedek küszködnek az evolúcióban. Az em­ber gépszerű részekből összeállított harci eszköz („fáj a bal karomban az anyacsavar...”), amit magyaráz kétségbe ejtett helyzetük, a sivatagi vihar, a víz és szeretethiány... De kér­dem én a gravitáció mértékegységét magukba identifikáló rohamosztagosok egységét (G-Play őrmester): a virtuális világ erőszakos természetét megjelenítő számítógép-fes­tészet mennyiben individuális és karakterisztikus ahhoz a tartalomhoz képest, mely a szövegekből kihallható? Vagy a harci düh is piacon tetszési indexre cserélhető? A lemez hátsó borítóján ott lehetne a válasz, de megint egyenruhá­ba botlunk, az olasz-orosz-magyar maffia juppi jellegű uni­formisába. Tudom jól, hogy erről is a mozi tehet, a G-ről, a gyorsulás istenéről meg James Dean és Paul Virilio, erről a borítóról meg Marjai Zoltán. Még valamit. Hogy legyen valami virtigli metafizikusság is ebben a borítóban, eláru­lom, a háttérben zuhanó és égő gépben­­ én ülök. A Galak­tikus Anakronizmus renegátja. S bár lenne időm, hogy ka­tapultáljak, inkább a seggemen maradok. Ha túlélném, még lehet, hogy halálra unnám magamat veletek egy atomfelhő közepén. Bakács Tibor Settenkedő

Next