Wanted, 1999 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 8. szám
Nem lila Még nincs veszve minden, bárhogy is lökik ezt a feljutni vágyók. A Kada lehet a példa, hogy igényes fúziós zenével is lehet eredményeket elérni - közhely, mindössze kitartás, szorgalom, tehetség s némi szerencse szükségeltetik. Tavaly a Pepsi Szigeten éreztem rájuk, jó hosszú instrumentális darabokat nyomattak, de ezeknek volt eleje, vége, sőt közben is történtek (zenei) dolgok, nem csak az öncélú progresszívattyú zajos-kifáradt hangja szólt. Aztán eltelt fél év és megtudtam, hogy lemezre készülnek, s a közelmúltban a hazai dzsessz-, folk- és progrockzenék független kis kiadója, a Periferic Records meg is jelentette szépségdíjas papírborítójú CD-jüket. A címlapon és a belső képtár(oló)ban Dudás Gyula különleges hangulatú festményei, az ihletet adó művekre ráírva a zenedarabok címei. Egy éve a Banán Klubban rögzítették az anyagot, majd különböző stúdiókban keverték, masterolták, mindehhez támogató is akadt. A névről azt mondják, hogy kellett valami, s ez egy ősmagyar keresztnév. Lehet, bár nekem mindegy, hogy Bada Dada vagy Kada, mind jöhet. Úgy öt-hat éve Válik László gitáros hozta össze még más tagokkal, köztük énekessel a zenekart, de ahogy kristályosodott a koncepció, úgy cserélődtek a tagok. Akik sokféle irányból, más-más múlttal, az alternatív, a dzsessz, a blues és etno világból érkeztek (többek között a drums, ef zámbó happytead band, sonia és a sápadtarcúak, madrapur formációkból). Több mint három éve került a zenekarba Ballay Gergely dobos, aztán sorban a többiek: Boros Attila basszusgitáros, Kollmann Gábor szaxofonos, Katona Gergely pozanos, trombitás, ütőhangszeres és legutoljára Mogyoró Győző kongás, akit csak a lemezfelvételre hívtak el ütni, de úgy megtetszett neki, hogy maradt. Két és fél éve jöttek rá, hogy énekessel nem működik a dolog, s vált instrumentálissá a zene. Amit Válik gitár- és Ballay dobjátéka alapoz meg, erre épül a basszus, s aztán jöhetnek a fúvósok, színezékként meg az ütőhangszerek, zajkollázsok, hangeffektek. Ezt így kell kétezer felé, a hatvanas évektől mostanáig fellehető irányzatok összegyúrásából valamilyen sajátosan kadás zenét kialakítva. Benne a Miles Davis-i módszerek, kortárszenei felépítésmód, különféle skálák ütköztetése, a King Crimson és Robert Fripp körkörös struktúrái, John McLaughlin elnoérzései, kísérleti- és zajzene, dzsesszrock, a Chase-t idéző fúvóskórusok, avantgárd és free hangzások, többen Frank Zappát és David Tornt is emlegetik, mégis a kompozícióik jól követhetők, világos a szerkezetük, ezért nem borul el lilába útkereső zenéjük. És most újra koncert a Szigeten, egy remélhetőleg még kiforrottabb, még merészebb, még izgalmasabb Kadával. KOLBITS ATTILA : Kada kté: miASWNVlKOU ÁKOS © Egy tiszta hang Paradise Lost A Paradise Lost három évvel ezelőtt már fellépett az Óbudai szigeten (a nagybetűs Szigettől függetlenül), igaz akkor csak Bon Jött előzenekaraként, mégis sokan voltak, akik csak miattuk váltottak jegyet, és a kurtácska koncert után távoztak a főattrakciót meg sem várva. 1997-es lemezük turnéján már igazi koncertet adhattak Budapesten (a Petőfi Csarnokban), az idén pedig ismét itt egy új lemez, aminek hallatán feltételezhetjük, hogy életpikert nem fog unalomba fulladni. A PL kilencvenes éveket átfogó pályafutása alatt azon brit együttesek közé tartozott, melyek a (nagyon)keményrock túlélésének útját keresték. Gitárcentrikus, kemény ritmusú zene, két gitár+basszus+dob+ének felállás, fekete ruha, szigorú tekintetek - ennyi, ami máig megmaradt első, a black metal vonalból még ki nem emelkedő albumuk óta. Azótal nemcsak hogy teret engedtek kedvenceik, a Cure, a Smiths és a Sisters of Mercy hatásának, de azon messze túlléptek, sőt a haju-ikát is rövidre vágták. Indulásuk csúcspontját az 1992-es SHADES OF GODdal érték el, ugyan az ének még erősen hörgő, de egyéni hangsuk már alakulgat. E lemezen - amelyet a metálosabb beállítottságú ősrajongók máig a legjobbnak tartanak - található első slágerük, az As I Die. Lidércnyomásosi klipjét gyakran játszotta az MTV, kétségttelenül nagyot lendítve a PL karrierjén. Az 1993-as ICON már több számot is tartalmaz az állandó koncertrepertoárból, itt és az ezt követő DRACONIAN TIMES albumon figyelhető meg a legjobban, hogy a felszíni keménység alatt a Paradise Lostban érző szív dobog: olyan lágy dallamokat csempésznek a roppant dübörgés mellé, hogy ha csak azt hallanánk, akár nyálasnak is nevezhetnénk a zenéjüket. A kifinomultság az énekes Nick Holmes szövegeire is jellemző, mintha folyton bánkódna mindazon, amit valaha elveszített és ami egyáltalán bárhol, bármikor veszendőbe ment; a harmónia, amit apró cserepekből próbál meg újra összeállítani. A zenét szinte kizárólag Greg Mackintosh, a szólógitáros szerzi, síró gitárja mellé újabban a szintetizátorprogramot is maga illeszti. Két évvel ezelőtti, ONE SECOND című albumuk a korábbiaknál nagyobb stílusváltást hozott, egyre távolabb kerültek metálos gyökereiktől, és Holmes is egyre lágyabb hangokat kezdett kiengedni a torkán. Az albumon van még egy koncerten biztos befutó kemény szám, a Soul Courageous, de az idei HOST című lemezen már nyoma sincs ilyennek. Kemény formába töltenek lágy tartalmat, de idővel a forma is egyre cizelláltabbá válik, nem véletlen, hogy a korábbi kísérő hegedű helyett már egy egész vonószenekar kap szerepet nem is egy számban. Az persze alig valószínű, hogy a szigeti koncerten is élő vonóskísérettel lépnek föl, vagy hogy a lemezeken hallható női vokált is élőben hallgathatjuk majd, sőt az is kérdés, hogy Holmes hangja kitart-e a műsor végéig, de eddigi fellépéseik példáján arra számíthatunk, hogy sztárallűröktől mentes, igényes, tiszta zenét kapunk a Paradise Losttól. NEI/ELÖL 20LTÁH auf uwtutlu-profü KADA : WANTED SZINPAD OB Ob. ^ EÍ.00-) PARADISE LOST NAGYSZÍNPAD OB OS : Z1.00-}