Wanted, 1999 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 8. szám
Tindersticks: Simple Pleasure Island/Unversal „Ami az eddigi munkamódszerünket illeti, eljutottunk a határig egy bizonyos zenei irányban A negyedik album új korszakot fog nyitni, főleg arra alapul majd, hogy mit tudunk kezdeni egymással, csak mi hatan. Minimalistább lesz, rövidebb dalokkal” - jósolta legutóbbi Tindersticksinterjúnkban (Wanted 97/10) a páratlan hangulatteremtő képességéről elhíresült londoni együttes hegedűse, Dickon Hinchcliffe. Nos, részben bejött, részben nem. Maradtak bőven öt-hatperces dalok, a Dickon által hangszerelt nagyzenekari kíséret is, és nagy szerepet kaptak a két évvel ezelőtti Bathtime kislemezen kipróbált női háttérvokálok is - nekik is köszönhető, hogy a soul hatása erősebb a korábbiakhoz képest. Ami a minimalizmust illeti, ez az első sorlemezük,amely egy óránál rövidebb: csupán 43 perc. 9 szám. „Ez az első lemezünk - mondja Dickon, - ahol hagytuk, hogy a szívünk vezessen minket, ne a fejünk. Nem bújhattunk többé az előző album stilizált hangzása mögé: nyersnek és direktnek kellett lennünk." Persze csak Tindersticks-mércével: egyazon stúdióban, tíz nap alatt vették fel az egészet (egy rövid instrumentális darab kivételével), a maguk részeit élőben (együtt, egyszerre), mégis úgy szól, mint az álom, elődeinél sokkal tisztábban, klasszikusabban. Egy újabb romantikus mestermű tehát. Aggodalomra ad okot azonban, hogy az eddig oly organikus közösségként funkcionáló zenekar most először tünteti fel tagjainak nevét a borítón, ráadásul a dalok nagy részének szerzőjeként csak Dickon, a zongorista Dave Boulter és a borongós énekes, Stuart Staples hármasa van jegyezve (az utóbbi a produceri feladatokat is egymaga látja el) 1) -dzs- ■ Shed Seven: Going For Gold Polydor/Universal Nem világos, miért volt szükség három album után egy besztoffal jelentkezni, de egy biztos: a yorki illetőségű Shed Seven öt év alatt 13 rockslágerrel jutott be az angol Top 40-be, ennyit még hajdani vetélytársuk, az Oasis sem produkált. A Smiths és a Stone Roses nyomdokán vagány, egyéni hangzást kialakító, koncertzenekarként is elsőrangú Shed Seven erre a gyűjteményes lemezre három új dalt is felvett, köztük a Dolphin című korai sikerük '99-es verzióját. Nem zseniális zenekar, de garantáltan minőségi! H -dzs- Judas Priest: Priest, Live and Rare Epic/Sony Egyik gyerekkori kedvenc. Judas Priesttel ijesztgettük osztálykiránduláson a vonaton utazókat, amikor véget ért a Bizottságtól a Milarepaverzió és Albert Mangelsdorff szóló-free-dzsesszlemezét harsonára is letudtuk. Ott sorakozott az összes Judas minden Anti-Disco-League-jelvényt hordó osztálytársam otthonában. Metallica még sehol sem, az Iron Maident meg a Venomot kiröhögtük, a kezdő magyar metalistákra rá se néztünk (Pokolgép, Stress stb.), annyira nevetségesek voltak, az őszinte kőkemény magyar rock ideje pedig szerencsére lejárt, azt már a maga idejében is utáltunk. Az Iron infantilizmusa és galoppozása mellett a Judas rettenetesen nyomasztó, legalábbis néhány lemezen keresztül, amikor először hallottam az Unleashed In East című koncertlemezt, naivan azt hittem, ennél durvább nincs. Ez a válogatás a régi kislemezeket gereblyézi össze, azon belül is azokat a felvételeket, amelyek koncerten lettek rögzítve (egy szám kivétel, a Turbo Lover nyolcvanas évekbeli remixverziója, uhh, felejtsük gyorsan el). A Judas Priest a hetvenes évek végén szólt a legjobban (vö. Unleashed... Japán, 1978), olyan drámai crash cinek szólalnak meg a gitárriffek lezárásakor, hogy az ifjú Halford minden elénekelt sora gyilkos löketet kap. Ebből a korszakból több klasszikus is megtalálható élő verzióban, a Beyond The Realms of Death, a White Heat Red Hot és a Starbreaker. A British Steel lemez megjelenése után a Breakin’ The Law minden metálzenekar számára sztenderd lett, e szám két változatban is megtalálható, illetve itt a Judas mulatója, a Livin’ After Midnight. Az egyik csúcspont a Green Manalishi, már csak azért is, mert a továbbiakban (1983-as felvételek) a dobsound tönkremegy és valami retínya kalapálás hallik a porgrhal ami trijp^n tnpfe^---Unteashedbez-JcépesL^gyértelműen sterilebb, megcsináltabb) hallható a Private Property, ezen AC/DC-s hangulatú számot mindenképpen arról a lemezről ajánlotta, ugyanis, bár a közönség megveszekedetten őrjöng, itt Halford kimondottan félreintonál, ami hallással rendelkező metáltestvérek között is meglehetősen zavaró. Ha én egyszer nyugdíjas leszek, a döbbent unokák csak egy hintaszékben headbangelő nagypapát fognak látni, amikor a Ki nyer má?-ban felcsendül a White Heat Red Hot (! -bébé- Smash Mouth: Astro Lounge Interscope/Universal Két slágert adott eddig a nagyvilágnak a kaliforniai Smash Mouth, a Walkin’ on the Sunt és a Why Can’t We Be Friends? című War-feldolgozás. Az ötvenes-hatvanas évek retrója keveredik az ezredvég vívmányaival, korabeli billenytűs sound mágikus puttyogással, hasonlatosan a Beckféle munkamódszerhez. Kimondottan slágerekre utaznak a zenészek, istentelenül nem eredetiek előző lemezükhöz képest, de borzasztó fülbemászóak, anélkül, hogy tenyérbe mászóak lennének. Mindenesetre időszakosan elmúlt a kézremegésem H -bébé- Liberty 37: The Greatest Gift Beggars Banquet/HMK Annak idején a Therapy?-t halálra dicsértük a metáit és az indie-t egybenyitó karakteres rockzenéjéért, nekem meg most, hallva a walesi Liberty 37 debütalbumát, valami hasonló jutott eszembe. Nem is véletlen: a kvartett muzsikája, amellett, hogy a walesi rockszíntér ízeit is bírja, meg visszaidézi a nyolcvanas évek atmoszférikusabb gitárzenéjét és (szerencsére csak egy kicsit) a lélekbúvár grunge-ot, jócskán hasonlítható a Therapy? zenéjéhez, talán az írek humora, az hibádzik egy kicsit. Egyébként meg, ha nem is kiugróan isteni lemez a The Greatest Gift, csomó jót lehet egymás mellé irkálni: jó dalok (néhány kiemelkedő és több vállalható), jó énekhang, penge riffek, nagy-nagy gitárhang-hegyek, feszes és dögös ritmusszekció. A szövegek néha sokat akarnak markolni, meg nagyokat mondani, de ez - egye fene - talán megbocsátható 11 -ener A Hungaroton archívuma még korántsem hozzáférhetik az ezredvégi CD-tulajdonosok számára, leginkább antikváriumokban kotorászhatunk a régi bakelitek között, de a kiadó módszeresen jelenteti meg évente meghatározott mennyiségben a régiségeket, így csak most került ismét boltokba a magyar mikrobarázdás popkorszak egyik igen fontos darabja, a BERGENDY együttes 1976-os Fagypont fölött miénk a világ (Mambo/Hungaroton) című lemeze. Ez volt Demjén Ferenc utolsó albuma a Bergendyvel, mégis talán a legjobb. A kor funkyját játsszák teljesen kompatibilisen a világgal, nem csoda, hogy ez a lemez fogyott a legkevésbé a Demjén-korszakban. Pedig olyan közönségbarát megaslágerekkel ellenpontozzák a sankimankit (Fagypont fölött miénk a világ, Lusta négy, Automata szerelem stb.), mint a Már sohase kérlek vagy a Ma lesz a holnap tegnapja. Számomra borzasztó ez a kontraszt, de a bónuszdalok kárpótolnak, a Kék fény dzsessz-rock instrumentálja ma is megállja a helyét. A hetvenes évek egyik vesztese a NON-STOP együttes volt, állandó tagcserék, legendás névsorok, slágerlistás számok, mégis ohne nagylemez. Az Üvegcserepek című (Mambo/Hungaroton), a zenekar 1969 és 72 közötti történetét hangdokumentáló CD ezt a hiányt pótolja posztumusz. Táncdalfesztiválos beattól a a prog-rockig, lírai számokig terjed a skála, egyre bravúrosabb hangszerelési megoldásokkal. Ne riasszon el az a tény, hogy a borítón Somló Tamást kucsmában láthatod, ennél biztatóbb a kép, a muzsikus bácsik kiválóak, Závodi János, Viktor Máté, Köves Pinyó, a néhai Túras Tamás, Vágó Pál, Zádor István, Benkő Róbert, Szabatiel Géza stb. Valószínűleg a Lélegző furcsa hajnalon című dal ismét örökzöld lesz. 1 -bébé- Songs From Dawson’s Creek Columbia/Sony Egy újabb fiatalokról-fiataloknak amerikai mozizene. Hát mit mondjak: nem túl acélos. Komolyan, rég hallottam ennyi téves órázást egy kupacban. Az elején még ott a Sixpence None The Richer ennivaló Kiss Me-je, na jó, a következő Sophie B. Hawkins- és Chantal Kreviazuk-dal is elviselhető, de aztán, a következő 12 (ismeretlen és ismert nevek vegyesen: Shooter, PJ Olsson, Wood, Nikki Hassman, Sozzi, illetve Shawn Mullins, Curtis Stigers, Heather „I’m a girl” Nova, többek közt) végighallgatása után legalább egy marék antidepresszánst kellett beszednem. A lemez végén, mentségként egy 1996-os Paula Cole-dal hallható, viszont mire odáig eljutunk, már minden mindegy. Usazenei oktatócédé Jener-Black Cat White Cat Komana/Universal Kusturica új - és végre megint jó - filmjéhez, a Fekete macska, fehér macska című cigánykomédiához már nem Goran Bregovic írt zenét, hanem a rendező hajdani rockzenekarának, a No Smokingnak a tagjai, igaz már Black Cat White Cat néven. Revizionált cigányzene, néhol bizarr latin-amerikai ízekkel, néhol sramlisan, néhol szintikkel megbolondítva, néhol rockgitárokkal (Papa, nehogy pénteken halj meg, mert az károsítja az egészséged!). Az abszolút sláger a technósan döngölő Pitbull (női háttérvokál: „Terrier!”), amiből a bónuszváltozat a királyabbik. Ugyanolyan bolond, mint az egész film Dkaradzsics Irv^' ^ «SHED 7 GOING FOR GOLD I TH A-tJ'% u/* fülbemászó