Wanted, 1999 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11. szám
1973 végére a Marsbeli Pókok teljesen eltűntek, a Diamond Dogs című nagylemezen (1974 május) a zongorista Garson és egy új ritmusszekció mellett már mindent Bowie játszott fel, és - első ízben - ő volt a producer is (igaz, Visconti is újra feltűnt mellette). Bár a borító, a tematika (Orwell 1984 című regényének elvetélt musicaladaptációjából átalakított dalok is szerepeltek rajta) és a Rebel Rebel című beharangozó kislemezsláger még a gramatevédhez sorolta az albumot, a hozzá kapcsolódó teátrális megaturnén (koncertlemez: David Live, 1974. október) a közönség már egy új, elegáns, zakós, jólfésült Bowie-t kapott, a Sovány Fehér Herceget, aki a Young Americans (1975. március) című következő lemezén aztán már philadelphiai soult játszott egy zömében feketékből álló zenekar élén (a dobost például a Sly & the Family Stone-ból hozta, új gitárosa a fiatal Carlos Alomar lett, egy dalt pedig háttérvokalistájával, az ifjú Luther Vandross-szal közösen írt)! Bowie az ismét Viscontival készített albumot nem új kezdetnek, hanem a Diamond Dogson tett egy-két funkys, soulos próbálkozás kifejtésének tekintette (főleg az érzelmes énekstílus tekintetében nyíltak előtte új távlatok). A lemezről a John Lennonnal közösen írt és rögzített Fame az eddigi legnagyobb amerikai áttörést hozta meg Bowie számára. Az 1976 elején kijött Station To Station borítóján az énekes A Földre pottyant férfi című film egyik jelenetében látható, mint ahogy a filmhez írt, de fel nem használt aláfestő zenéjéből is átkerült valamennyi a lemezre, mely mindössze hat szám (abból is az egyik egy ősrégi filmsláger feldolgozása), átlagos hosszúságuk hat perc. Hűvösebb zene, itt-ott már németes, robotikus hatások is érezhetők, melyek megelőlegzik a „berlini trilógiát”. A „berlini trilógia”, a Low, a “Heroes” és a Lodger produceri munkáit Bowie Viscontival közösen jegyzi, de a lemezek hangzásának igazi meghatározója a szintetizátorokkal és effektekkel felfegyverkezett Brian Eno. „Brian a pop elemeit próbálja a magas művészetek szintjére emelni. Én épp az ellenkezőjét csinálom: megalázom a magas művészetet, lerántom az utca porába. Brian és én félúton találkozunk az elképzeléseinél” - mondja Bowie. A Low (1977. január) kísérleti lemez, meghatározó az elektronikai barkácsmunka, némileg ambient, tekintélyes részben instrumentális (ide is jutott az elvetélt filmzenéből), még gregorián kórusok is hallhatók rajta, de a kis dalszösszenetek nagyon fülbemászóak. A Heroes (1977. október) struktúrája hasonló, de masszívabb, rockosabb, amiért az Atomar mellé kerülő Robert Fripp (King Crimson) gitárjátéka is felelős. A Stage című ’78-as koncertlemez után kijött Lodger (1979. május) zárta az Eno-trilógiát, meglehetősen pozitív hangnemben: ez volt a három lemez közül a legpoposabb, és Alomar mellett ekkor Adrian Belew pengetett (Frank Zappa volt gitárosa, aki később a Talking Heads mellett, majd a King Crimsonban bukkant fel). A berlini periódus valójában nem csak három albumot jelent, hiszen ide lehet számolni a Low előtt és után felvett két Iggy Pop-lemezt is (The Idiot, Lust For Life), ahol Bowie nemcsak társszerző és zenész volt, de saját zenészeit is hozta, sőt még a koncerteken is besegített zongorista-háttérénekesként! A hetvenes éveket Bowie önironikusan összegezte: a Lodger jól megeffektezett modern popvonalát még inkább a mainstream felé toló, ismét Fripp gitárjaival turbózott Scary Monsters (1980. szeptember) borítóján bohócarccal tekintett vissza nagy évtizedére (ahogy Dylan is tette tíz éve a saját nagy évtizedével), az Ashes To Ashes című dal pedig a Space Oddityre való visszautalással zárta be a kört. NEM VÉSZ EL, CSAK ÁTALAKUL ÖNMAGÁVÁ A filmszínész Bowie — Volt japán hadifogságba esett katona (Boldog karácsonyt, Mr. Lawrence), matuzsálem-kórban szenvedő vámpír (Az éhség), varázsló (Labirintus) és párbajhős (My West), játszotta Andy Warholt (A graffiti királya), sőt Poncius Pilátust is (Krisztus utolsó megkísértése). Arról most nem beszélve, hogy - közvetve - nem egyszer maga ihletett tettre a filmbizniszben érdekelt alkotókat. Nicholas Roegle se tagadhatná, hogy a Ziggy-élmény hatására fogott hozzá egy idegen lénynek bolygónkon tett látogatásáról szóló A Földre pottyant férfihez, Stephen King (!) egy monumentális regénykolosszust [Aranykor] írt, majd ebből egy monstre, úgy négyórányi filmfolyamot forgattatott Bowie Golden Years című dalától inspirálva, és akkor még a Velvet Goldmine-ról szó sem esett. Tény és való, a Bowie-val készült mozik java nem tartozik a filmművészet csúcsai közé, legtöbbjük földközelben iparkodik (mint a mostanság nálunk is bemutatott Mindenki a napra tör című selejtes darab), azonban akad néhány kivétel is. Bowie filmen voltaképp akkor a legjobb, amikor „önmagává kell átváltoznia", a mindössze néhány évvel Ziggy Stardust „megszületése” után forgatott A Földre pottyant férfi alienje például igazán testre szabott szerep számára. Mellesleg ez talán eddigi legjobb alakítása: ugyan meglehetőst esetlenül mozog a kamera előtt — időnként mintha, zavarában(?), bele is nézne —, paradox, de épp ettől válik hitelessé a földönkívüli figurája, azaz Bowie pontosan a szerep megkívánta módon játszik. Máskor — amennyiben, és legtöbbször erről van szó, epizódszerepben tűnik fel, s inkább előadói képességeire és karizmatikus személyiségére, mintsem színészi talentumára kell hagyatkoznia — arra is képes, hogy mentse, amit még egyáltalán lehet. Julian Temple Abszolút kezdők című, hígvelejű, flancos opuszát például — a valóban bravúrosan megoldott kezdőképet most nem számítva - jóformán csak a film közepe táján látható néhány perces, Bowie-val készült szekvencia, egy klipszerűre hangszerelt emlékezetes betét óvja meg az abszolút csődtől. - toloki -DAVID BOWIE JÁTÉKFILMSZEREPEI: A Földre pottyant férfi (The Man Who Fell to Earth; 1976); Just a Cigolo (1979); Boldog karácsonyt, Mr. Lawrence! (Merry Christmas, Mr. Lawrence; 1983); Az éhség (The Hunger; 1983); Ármány és szőke (Into the Night; 1985); Labirintus (Labyrinth; 1986); Abszolút kezdők (Absolute Beginners; 1986); Krisztus utolsó megkísértése (The Last Temptation of Christ; 1988); A Linguini incidens (The Linguini Incident; 1991); Twin Peaks: Tűz, jöjj velem! (Twin Peaks: Fire Walk with Me; 1992); Basquiat - A graffiti királya (Basquiat; 1996); My West (1998); Exhuming Mr. Rice (1999): Mindenki a napra tör (Everybody Loves Sunshine; 1999) wanted© november