Wanted, 1999 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 12. szám
EPISODE IV - A VÉGSŐ VISSZASZÁMLÁLÁS A Royalban Holmes sörhasán My Soul’s Been Psychadelized feliratú póló feszült, miközben a feltehetőleg legkompromisszummentesebb dj.-műsort nyomta, amit valaha Budapest hallott. A Prince-től a francia easy listening-gyöngyszemeken és korai hard rock-, diszkó- és hiphopklasszikusokon keresztül Blondie-ig húzódó mix megosztotta a zsúfolt klub közönségét: voltak, akik idegesítőnek találták, mások a koncepciót hiányolták, de nagy számban voltak azok is, akik egyszerűen zseniálisnak tartották az egészet úgy, ahogy volt. Holmes azt játszotta, amit játszani akart, mert megtehette. Egyes zenei szakértők állítják, hogy a közönség reakciói iránt teljen közömbösnek mutatkozó dj. valójában nagyon jól tudta, mit csinál: mikor a táncosok elértek tűrőképességük határára, mindig megtalálta azt a lemezt, amivel a parketten tartotta őket. Vad fejrázás közben sikerült megértenem Arden és Holmes viszonyát is. A napközben szétesett sztár most sootosan a feladatra koncentrálva babrált duplaritka kislemezeivel, míg az addig józan ember benyomását keltő menedzser furcsa kalapjában teljesen pszichedelizálva járt törzsi táncot a színpadon. Nappal Arden irányít és segít, este Holmes teszi ugyanezt. Wanted: Meggyőző lemeztáskával utazol Mindig a legutóbb vásárolt lemezeket játszod, vagy vannak nálad tíz éve beszerzett kedvencek is. Holmes: Mindig egy csomó régi lemezemet is bepakolom. Soha nem adom el egyetlen megunt lemezemet sem. Még ma is megvannak a punklemezeim vagy azok az őstechnók, amiket tíz éve játszottam. A gyerekeimnek szeretném adni a gyűjteményemet. Mekkora jelenleg ez a gyűjtemény? _ H: Úgy tizenötezer lemez. _ Hol fér el ennyi bakelit?_ H: Vennem kellett egy házat. Az összes falam tele van lemezekkel zsúfolt polcokkal. Mindenhol lemezek vannak az egész kurva kéróban. Sosem voltam olyan alkat, aki időnként átnézi a gyűjteményét, és csak a jókat tartja meg, a szartól meg megszabadul. Természetes, hogy az évek alatt egy tonna szemetet is összegyűjtesz, mert rá vagy kattanva, és állandóan lemezeket akarsz venni. Szerinted milyen a jó lemez? _ H: Időtálló. Olyan, hogy még ma is ugyanolyan friss a hangzása, mint öt évvel ezelőtt. A lemezek jönnekmennek. A jó lemezek a lemeztáskádban maradnak. A reggae-től és soultól a diszkón keresztül egészen rockig bármit képes vagy felrakni egy bulin egymás után. Műsoraid nagyrészt a közönség által kevésbé ismert régi zenékből épülnek fel. Miért nem „a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek legnagyobb slágereit "játszod? H: Egy csomó olyan hatvanas és hetvenes évekbeli sláger van, amit igazán szeretek, de mint gyűjtőt és zenekedvelőt inkább a ritka, elfelejtett, vagy soha fel sem fedezett zenék érdekelnek. Szeretem meglepni az embereket. Jó klasszikussá vált számokat játszani, és én mindig fogok is, de mindig az ismeretlenebb dolgokkal tudod igazán meglepni a közönséget. Én úgy gondolom, hogy minden stílusban készültek és készülnek baromi jó zenék, neked csak meg kell találnod őket. Nem nehéz elfogadtatni a közönséggel ezt a stíluskavalkádot._ H: Úgy érzem, ez a része sokkal nehezebb, mint a beatmixing [a dj. munka technikai oldala, az egymást követő számok azonos sebességbe hozása és keverése - a szerk. ]. Meg kell találnod a kapcsot két szám között, ami összetartja a mixedet, még akkor is, ha egy techno- és egy pszichedelikus beatszámról van szó. Meg kell tanulnod, hogy hogyan válik a közönség számára is követhetővé a műsor íve. Honnan én a filmzenekészítés iránti vágyad? A mozik nézőteréről, vagy a lemezboltok pincéiből, ahol soundtrackek után kutattál? H: Először a filmzenelemezek jöttek. Az első soundtrackem az Ennio Morricone-féle Volt egyszer egy Amerika volt. Egyszer elsírtam magamat, miközben hallgattam, annyira erős érzelmek vannak abban a zenében. Persze az előző este bevett ecstasynak is köze lehetetett a dologhoz (nevet), de igazán megütött. Azt hiszem, akkor jöttem rá, hogy a film nem lenne ugyanolyan erős a zene nélkül. A zene igazából érzelmekről szól, lélekről, a létező legszemélyesebb szinten. A filmzene különösen. Érdekes feladat, elkapni egy jelenet hangulatát, és zeneileg megfogalmazni. Én érzelmeket próbálok interpretálni: izgalmat, dühöt, szomorúságot, gyászt. Ahogyan a filmesek azon dolgoznak, hogy a jelenet képileg minél valószerűbb, hihetőbb legyen, én is az csinálom a saját eszközeimmel. Vannak további filmzeneterveidz_ H. Ó, igen. Jövőre egy Stations of the Cross című filmen fogok dolgozni. Ez egy ír politikai thriller lesz. Észak-Írországban játszódik a hetvenes évek eleje és a kilencvenes évek között. Csak olyan filmeken dolgozom, amelyek igazán inspirálnak. Kell, hogy megfogjon a sztori, érdekeljenek a karakterek. A Mint a kámfort például egy klasszikus Elmore Leonard-regényből csinálták. Szeretem a pasi stílusát, magát a tartalmat és az éles karaktereket. Ráadásul egy csomó jó arc dolgozott a filmben, így jó feladatnak tűnt. Szóval egyből beszálltam, és vártam, hogy mi sül ki belőle. Van befolyása az életedre, a zenédre, a világlátásodra annak, hogy ír vagyok. Azt hiszem, az, hogy ír vagyok... [Ennél a pontnál a világutazó hangja bizonytalanná válik, megremeg. Az elérzékenyült Holmes egy darabig keresi a szavakat, majd belevág.] Erős ír identitásom van. De nem is csak az, hogy ír vagyok... Tudod, Belfastban élek. Nincs még egy olyan hely a világon. Egy csomó szempontból egészen különleges. Azzal, hogy ott élek, távol maradok Londontól. Már régen odaköltözhettem volna, és akár holnap is megtehetném, de akkor „londoni dj." lennék. Én erősen kötődöm Belfasthoz, rengeteg ott zajló dolog van hatással rám, és nagyobb a rálátásom mindenre, ami Londonon kívül történik. Különleges helyzetben vagyok, mert még így is bármikor elmehetek Londonba, Manchesterbe vagy bárhova Európában, hogy ott lógjak, zenéljek, de aztán visszajöhetek Belfastba, ahol az idő legnagyobb részében lófasz se történik. Szóval ott van időm otthon lógni a barátaimmal, és semmi dolgom sincs azon kívül, hogy a zenémre koncentráljak. Nem kell Londonra gondoljak, sem arra, hogy a többiek mit csinálnak. Ott bezárkózhatok abba, amit én szeretnék csinálni. Játszol Belfastban is?_ H: Havonta egyszer van egy Four Fingers nevű bulim, ott Mattivel [Mat Ducasse], a Skylab dj-jével zenélünk, jövő héten egy New York-i együttes lesz a vendégünk. Pszichedelikus popzenét játszanak, valahol a Beach Boys és a Beatles vonalán, persze van az egészben egy furcsa él. W: Mi számodra a pszichedélia? Hogyan imád le?_ H: Fucked up. Colorful. Twisted. [A háromszavas definíciót jobb híján elszállt, színes, kicsavarodott valamiként fordíthatnám, de aki nálam jobb értője a drogos szlengnek, az helyettesítse be saját verzióját.] Zene, ami elvisz valahová. Kozmikus zene. W: Mit érzel, amikor ezt a zenét nagy közönségnek játszod?_ H: Amikor a megfelelő hullámhosszon vannak, és bejön nekik, akkor igazán imádom. Amikor nem, akkor összezavarodom. Néha csak nevetek. Azért zenélek, mert így érzem jól magamat. Azokat a lemezeket játszom, amiket szeretek: kemény ütemeket, amire mindenféle pszichedelikus hangok úsznak be. Azt játszom, amit akarok, ha nem így lenne, ez is csak ugyanolyan meló lenne, mint a többi. Azt hiszem, imádok zenélni. W: Meddig bírod még a világ lemezjátszói mögött? Mit fogsz csinálni húsz év múlva? H: Nem hiszem, hogy jó dj. tudnék lenni ötvenévesen. Akkor már nem tudok majd korszerű tánczenét csinálni. Azt hiszem akkor valami nyugodtabb dologgal szeretnék foglalkozni, meghúzódni a háttérben, a stúdióban. Egyik filmzenét csinálnám a másik után, mint Ennio Morricone, Lalo Schiffrin, John Barry. Lesz egy pár gyerekem is. (Salyi Gábor fotó: Glódi Balázs