Wanted, 1999 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 3. szám

Dub Pistols Különösen veszélyes! Biztosan rengetegen gondolkoztatok már azon, hogy mivel töltik idejüket a hazánkba látó gáté rocksztárok a színpadra lépés előtt. A WANTED ÚGY DÖNTÖTT, HOGY ENGEM DELEGÁL A DUB PISTOLS SZEXSZEL, DROGOKKAL ÉS ROKENOROLLAL ZSÚFOLT ÉLETÉBE/ NEHOGY BELE­ ELSŐ SZÍVÁS X Egy repülőtér érkezési oldalánál nehezen találunk pszichedelikusabb terminált. Pláne, ha egy kelet-európai reptérről van szó. A nemrég átadott Ferihegy 2B szürrealitása olyan súllyal neheze­dik az óvatlanul idemerészkedő elmékre, mint három sakkozó Godzilla. Ez a felismerés az alatt a röpke fél óra alatt született meg bennem, amit Tilos Rádió­s kollégáim társaságában a Dub Pistols tagjaira várakoz­va töltöttem légikikötőnkben. A delirium határát súroló végkimerültségem csak rontott a helyzeten. A csillogó műkő-, alumínium- és üvegcsoda megálmodója páratlanul funkcionális alkotással mutatja be hazánkat azoknak, akik még nem ismernék. Az a muzulmán, aki például az imaszőnyegen térdeplő em­bert ábrázoló ikon követésére adja fejét, hamarosan egy keresztekkel díszített puritán kápolna előtt találja magát. Az üvegajtó természetesen gondosan be van zárva, nehogy valakinek kedve támadjon imádkozni. Szerencsére a tervező a kevésbé vallásos érzületűeket is megbüntette. A végtelen várakozás csarnokából jól kifelejtette az ülőalkalmatosságokat, így aki nem akarja állat módjára a padlón fetrengve tölteni a lassan múló perceket, kénytelen a presszót igénybe venni. A 290 forintos automata neszkafé és a 340 forintos tea mögött legalább kényelmesen el lehet bújni az egyenruhába vagy kommandós overallba bújtatott rend­őrök hada elől. Egyébként ez utóbbiak nem is olyan harciasak, mint amennyire az oldalukon lógó gépfegy­ver alapján gondolnánk: meggyőződésem, hogy szívesen mosolyognak egy fotó erejéig, ha közéjük állítjuk gyermekünket. Tányérsapkás kollégáik már nem ilyen vajszívűek: megvárják, amíg minden felszerelés, dub pistol, road, hangmérnök és menedzser elhelyezkedik a két kisbuszban, és csak akkor kérik el az egyik sofőr papírjait, amikor már berreg a motor. Kénytelenek vagyunk öt méter után mi is — Sala a sofőr, az együttes, meg én­­ megállni a másik busszal, hogy megvárjuk az összecsapás kimenetelét. A budapesti hidegtől vacogó fiúk első kérdése az, hogy szabad-e füvet szívni a buszban. A rend és törvény kint fontoskodó őreit semmibe véve azonnal masszív sodrásba kezdenek. Megkérdezni sincs időm, hogy honnan került elő a vidáman füstölő spang­li, máris tempósan döcögünk a város felé. Útközben az együttes frontembere és hivatalos party animalje, Barry Ashworth afelől érdeklődik, hogyan juthat különösen veszélyes és illegális kábítószerekhez. Szemmel láthatólag jól szórakozik, mikor közlöm vele, hogy újságíró vagyok, és bármit tesz vagy mond, azt akár nyomtatásban is felhasználhatom ellene, majd megkérdezi, hogy merre talál olcsó kurvákat. A nyolcon keresztül vezető alternatív városnéző-útvonal lehe­tőséget ad a kerület dolgozó asszonyainak megcsodálására. Délu­tán háromkor nem nagy a tolongás, de a néhány unottan sétáló lány leköti a csapat nagy részét. A vihogásból csak dr. Stix, az együt­tes mellettem ülő vendégszkreccsere marad ki. Ő a prostitúció szo­morúbb oldalát látja, erről is beszélgetünk a droghelyzet, a kor­rupció és a rendszerváltás mellett. Hamarosan megérkezünk a centrumból kissé kieső, de még kor­rekt hotelhez, ahol már ott van a legénység másik buszba bújtatott része. A törékenynek tűnő, de határozott Helen megjelenésével az addig vakációzó kamaszok módjára tomboló zenészek hirtelen el­kezdenek viselkedni, megtörlik a lábukat a lábtörlőn, meg minden. Helen amellett, hogy menedzserként funkcionál — felveszi a szoba­kulcsokat, megbeszéli a soundcheck, a vacsora és a fellépés idő­pontját Rozival, aki a Tilos Rádió részéről szervezi a bulit — a fiúk mamáit is pótolja: például rájuk szól, ha túl lazán öltözködnek az időjáráshoz képest. Fölajánlom Helennek, hogy megmutatom a várost a csapatnak, már ha érdekli ő­ket az ilyesmi, így nekem is megvan a sztorim, nekik is az idegenvezetőjük. Rozi szemmel láthatólag örül az ötletnek, és azt mond­ja: „Vályi, téged az Isten küldött.” Pedig csak a Wanted. A pár órás városnézés nem valami nagy durranás. Még így is szép teljesítménynek számít a fiúktól a rövid séta. Mint az útközben kide­rül, legtöbben csak két órát aludtak hajnalban, mert egész éjjel a Keep On Movin’ remixén dolgoztak. Mégsem zombi üzemmódba kap­csolt lufifejű turistaként bámészkodnak. Folyamatosan olyan kérdések­kel bombáznak, mintha legalábbis angol szociológus-csoport lennének tanulmányúton. Az átlagfizetéstől kezdve a magyar fiatalok szórakozá­si lehetőségein keresztül a McDonald’s terjeszkedéséig mindenre rá­kérdeznek, miközben összehasonlítják a kirakatok árait a londoniakkal. Csak nagy nehézségek árán sikerül elhessegeteni azt a kényszer­­képzetet, hogy a Dub Pistols álcázott földönkívüliek felderítőosztaga. A trapézfarmerbe és különösen csúnya báránybőr bélésű farmerdzse­kibe öltözött gitáros, John King - aki valamilyen okból Jean Claude­­nak hívatja magát - folyamatosan a fagyhalál szélén van, de a többiek is dideregnek. Egyedül a bélelt snowboardnadrágját büszkén villogtató zenegépidomár, Bill Borez nem fázik: olyan boldogan masírozik át a Lánchídon, mint egy jóllakott ewok-maci. Egy sör, a belváros, a sikló, a vár és egy rövid BKV-ellenőrök előli menekülés után vert seregként térünk vissza a hotelbe. Legnagyobb megdöbbenésünkre eltűnt szobájából Barny, aki fá­radtságára hivatkozva nem jött velünk. Engem ez akkor már a legke­vésbé sem tudott érdekelni, jól otthagytam őket a francba, abban a reményben, hogy 4Ray kolléga ügyesebben veszi kezelésbe a csa­patot soundcheck után. Alaposan ki voltam borulva, átfagytam, a tervezett délutáni életmentő alvás elmaradt, rongyosra beszéltem a számat arról, hogy „nem, senki sem akarja ebben az országban visszaállítani a kommunista rendszert", a sztorim pedig nem volt sehol. Csak egy sötét, elhagyatott sarokra vágytam, ahol összekupo­rodva baromságokat gügyöghetek magam elé... ENNYIRE. //*$on7o© március

Next