Wanted, 1999 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 4. szám
Gonzó helyett Pars Már az elején elszúrtuk. Napsütéses délelőtt kell indulni, a szájban narancslé és zöldségíz, a kolléga felturbózott autója érted jön, s miután az előző éjszaka kedvesed különösen érzékeny volt falloszod iránt, nincs benned semmi „kintlévőség“ (lásd Heideggert). Száztíz kilométer tudatformáló A Magyarország, mégse riadsz vissza. Ehelyett késő este indultunk. Robi videoklipekben sokszorosítja az arcát, ettől reméli, hogy jobban fog élni, hát rá vártunk. Ő valamikor Pakson próbált, s miután kell a helyismeret, őt tekintettük vakvezető kutyánknak. Rálelek egy kuka szemét alatt, aggódni kezdek szemhéja szürkeségét látván. A fotós srácnak bemutatkozom, pedig régóta ismerjük egymást, kéz a kézben, úgy csinálok, mintha idegen lenne, ő is, azonnal közel kerülünk egymáshoz. De a negyedik, ő inkognitóban utazik, de keresztkérdések alá vonjuk, kit szeret jobban, Kozsót a Flash-ből, vagy az NDK-ból Soltész Rezsőt? Az éjszakában ugyanis fölnyáladzik egy vidám, meleg Soltész-sláger, mind a négyen nyomjuk a refrént, amihez én hibátlanul veszem a kanyarokat. Százhalombattánál majdnem frontálisan ütközöm a szembejövő éjszakával. Ez megvisel, megállunk, kifújjuk azt a füstöt, amit még indulásnál nyeltünk le. Kép készül rólunk, a háttérben ideggázt és veszélyes hulladékot előállító gyár Ferenczi Béni ecsetjére való árnyalattal füstölög. A kor előtt járunk, érezzük, nemes mozdulatokkal pogózunk egyet a zsíros magyar szántóföldön. Nem annak indult, de a sárgöröngyök teljesen bepörögtek ránk, alig tudtuk leverni őket, pogó lett belőle. Végre Paks, végre egy hely, melynek sugárzása van. A Bulldog Caféba megyünk (erről lásd Robi bátyó sorait), összekötőnk a Túlvilágból vár, felismerjük angyalszárnyak nélkül is. Azonnal dolgozni kezdek, belehallgatok egy beszélgetésbe, mely halvány tükörként színre festi nyomorúságos hazánk helyzetét. Azt hinné az ember, hogy a Szerzői Jogvédő Hivatal afféle olvasott, Eric Satie-t hallgató, a kínai képírás iránt felszínesen érdeklődő jogászokból áll, hát nem. Súlyosan megjelennek a vidéki kisváros még kisebb presszójában, s figyelik, hogy hallik-e zene. Ha hallik, akkor fülük marokká alakul, s forró ólom helyett lecsorog. A helyek és így a Bulldog is a felcsendülő muzsika után ugyanis átalányt fizetnek havonta a Hivatalnak. A befolyó lét a Hivatal azonban nem a zenét előadók és szerzők között osztja ki, nem. A rádióban a húsz legtöbbet játszott szerző és előadó között osztja szét ezt az icipici összeget, így különösebb diferenciálás után megküldik Pressernek, meg Charlie-nak. Evvel a remek elgondolással folyamatosan fenntartható némi kontraszelekció. Itt a Bulldogban például ritkán csendül fel Charlie, mégis kicsengeti a lét neki Neil Young, a Blind Myself vagy egy helyi erőkből álló rockbanda koncertje után Kenny papa, a tulaj. A helyi rockbanda lepődne meg a legjobban, ha a postás egyszer azt mondaná, „itt tessék, aláírni!’’ és átnyújtaná azt a pénzt, amit a zenekar saját száma előadása után Kenny papa és a többi kocsmáros fizetett be. A táncházakra is rászálltak, ami azért vicces, mert maguk a zenészek sem tudják pontosan, hogy ki is volt az adatközlő a Hargitán. Még mindig jobb, ha a zajszintmérők jelennek meg kütyüjükkel a WC-ablak alatt. Kenny tuti, hogy fizet: elvileg csak akkor kellene, ha a mérés szerint hangosabb, ha halkabb, akkor a vállalat állja. Néni szokta állni, így mindig hangosabb annál. Hazafelé a harmadik cserbenhagyásos gázolás után (mondjnok tetyméx mindenütt), ránk akad a Bácshús nikkelhiányos kamionja. Párbaj. Már-már sikerül leszorítania az árokba, amikor előveszem lefűrészelt csövű svájci fbicskámat s a konzervnyitóval szíven szúrom magam. Egy rántás, tépés és mária, a kamion szélvédőjén landol szétterülve a vérben gazdag szerv. A bácshúsos elveszti önuralmát a gép felett, s mielőtt végképp összetörné ír magát a demeringos horizonton, Ganxsta Zolit élteti. Komoly arccal röhögünk. Bakács Tibor Settenkedő Az én Paksom Paksra menni, nekem, már bocsánat, személyes ügy, semmi negéd, semmi érzelmi cicoma, semmi ilyesmi, majdnem haza megyek oda. Túlvilág, ha úgy tetszik, Najmányi úgy mondaná csak, hogy arrafelé, Pannon-skálán kisebb a gravitáció. Az atomerőmű sem véletlenül kerülhetett oda: ott tán könnyebben lehet rábírni a részecskéket, hogy zárt térben rohangásszanak, pörögjenek, forogjanak és ütközzenek. Van a Duna is, jó széles, az innenső parton a halászcsárdák — úgymint Kis- és Nagyhalász, hajnal öt körül inkább csak Nagyhalál, pápai párossal és ultimate-killer halászlével -, a túlparton meg a Kis Béka büfé, ott minden nyáron kisfröccsolimpiát rendeznek, hogy mindenki tudja, merre mennyi, továbbá hány méter. Aztán ott van a helyi Nirvánaként funkcionáló Bulldog. A Bulldog az egykisvárosban egy hely paksi inkarnációja, rockkocsma, búfelejtő, ifjúsági menedékhely, hely-lenni-hely-nem-lenni, a helyiek helye, népfrontos ütközőplacc, metalista csajok és tarajos csávók egy rakáson, középkorú leugrom-a-szeméttelés-iszom-egy-kisfröccsöt dizájnban mackóalsós urak a bárpultnál, alteros feketelányok és feketefiúk a sarkokban, az apró táncplaccon, együtt. És az anti-anti-antisztár Túlvilágot is innen szalasztotta a jó sors. Hagyományos rockhangszerek és -hangszeresek, többnyire végtelen mennyiségű idézőjel közé szorítva. Gitáros hóhérszettben, a dobos Wartburg-tulajdonos jelmezben, a basszeros vaddisznóbőrben, hal mókusbőrben, de ez más lap, ezt egy helyi súlyos arc mondta valamikor egy súlyos paksi presszóban, mentségére legyen mondva: szolid másállapotban egy lunoszty orgona, aminek be kell csavarni a lábait és csavarhúzóval kell hangolni, végül egy Pacsirta, aki nem egészen rádió, hanem a plebejus-szürrealista, alkohol-pszichedelikus Túlvilág-nótákat, sanzonokat és táncdalokat mormogó és szanaszét gajdoló pszeudo-frontember, félúton Bessenyei Ferenc és egy délbajor dalénekes között.) A Bulldogban, ha már tavasz van, illik hajnal négyig-ötig italozni a már említett Halálcsárdákban, és ott várni babok közt a hajnalt, meredni bambán a dunai habokba, hátha arra jár a Pest és Mohács között közlekedő menetrend szerinti sellő. A százhalombattai erőműkomplexum csak szolid sci-fi; hajnal 13 órakor Paks és Budapest között vergődünk, szét vagyok esve, mint egy rossz Pacsirta rádió, be vágyói rúgva, mert Pakson konyakot kell inni, és álmos vagyok. MEGYÜNK ‘V&|É#T ÚLVILÁGRÓL AZ ÁLOMGYÁRBA. C" fiujf ’ ■ /rföWtti* - e n e r -\/ty C%ómör .1 i HACKS' 1 ’ u/* túlvilág^ ápr