Wanted, 1999 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 1-2. szám
Ikonok ••••> Placebo A modern gitárzene egyik legizgalmasabb színfoltja, a tavaly októberi számunkban bemutatott Placebo trió nemcsak három nemzetiséget vonultat fel, de mint nemrégiben kiderült, három szexuális affinitást is: Steve Hewitt, az angol dobos hetero, Stefan Olsdal, a svéd basszista meleg, Brian Molko, a Luxemburgban felnőtt amerikai származású gitáros-énekes pedig a biszexualitással játszadozik, bár a Without You I’m Nothing (Nélküled semmi vagyok) című briliáns új album legszomorúbb dalait azután írta, hogy Lisa Walker angol színésznő összetörte a szívét. „Olyan ez a zenekar, mint egy család: papa, mama, gyerek” - viccelődött korábban Steve, de ő nem lehetett jelen, mikor a zenekar a Wantednek nyilatkozott Londonban, ugyanis épp a bíróságon tanúskodott az ellen a három fickó ellen, akik a Prodigyval közös koncertjük előestéjén összeverték az utcán. - A Placebo három különböző nemzetiségű tagból ÁLL. Ez MENNYIBEN BEFOLYÁSOLJA A ZENÉTEKET? Brian: - Nyitottabá tesz minket kulturális szempontból. Sokat utaztunk, különböző országokban nőttünk fel, különböző helyekről hallottunk zenéket. Számomra egy Jacques Brel-lemez ugyanolyan értékes, mint egy PJ Harvey-album, a magam részéről nagyon sok közöset látok bennük. Szerencsénk volt, hogy ilyen hatásoknak voltunk kitéve, így akármely országban is élünk, nem kell kötődnünk zeneileg annak nemzeti örökségéhez. Nem állunk neki felfesteni a zászlónkat a gitárunkra, ahogy Noel Gallagher teszi. - A SZÉKHELYETEK MÉGIS ITT VAN ANGLIÁBAN. OTTHON ÉRZITEK ITT MAGATOK? Brian: - Most már egyre kevésbé. Stefan: - Nem sok időt töltöttünk itt, és tudjuk, hogy már nem is maradunk nagyon sokáig. London ideális kozmopolita szemszögből, rengetegféle zene van, szórakozni is van hova menni, de azt hiszem, mi már az Atlanti-óceán túlsó partjára vetettük a szemünket. - Gondoljátok, hogy Amerika készen áll a zene és AZ IMIDZS ILYEN EXTRÉM KEVERÉKÉRE? Brian: - Szerintem igen. Ami a hangzást illeti, arra könnyen rá tudnak hangolódni. Azzal pedig, ahogy kinézek, elég nehéz lenne meghökkenteni ott bárkit is, főleg Marilyn Manson után. - Az ANDROGÜN IMIDZS SEGÍT VAGY AKADÁLYOZ AZ ELŐREJUTÁSBAN? Brian: - Olyan, mint egy albatrosz a nyakam körül, egy örök átok, egy kölönc, amitől nem szabadulhatok (nevet). Na nem, azt hiszem, eleinte tényleg ráirányította a figyelmet a zenekarra, kiemelt minket a tömegből, de egy idő után nagyon unalmassá vált, mert mindenki arról akart kérdezni, és így én lettem a zenekar fókusza, amit pedig nem akartam. Ezért is nem adok már több interjút egyedül. Ha az újságírók egyedül találnak, rögtön pszichoanalízisbe kergetnek, ahelyett hogy a zenéről beszélnénk. Viszont ha az egész zenekar ott van, akkor kénytelenek a zenekarról kérdezni. Belefáradtam abba, hogy az interjúkat terápiaként használjam. - Ikonná lettetek a homoszexuálisok számára. Milyen érzés? Brian: - Nagyszerű (nevet). Stefan: - Én nem akartam addig várni, mint George Michael vagy Elton John, hogy előálljak a dologgal. Sohasem volt titok. Felszabadító érzés kimondani, számomra nincs benne semmi szégyellnivaló. Nem nagy dolog. Egy csomóan odajöttek hozzám, miután megjelent az a bizonyos interjú a Melody Makerben, hogy köszönetet mondjanak: „Kösz, Stefan, igazán klassz dolog volt tőled.’’ Bátorságot ad egy csomó embernek, és ha én ehhez hozzá tudok járulni, hát anná jobb. Számomra is terápikus hatású, mert ha kézenfogva sétálok a barátommal, még mindig érzek a járókelők részéről egy kis megrökönyödést. Szóval, ha bármit tudok tenni azért, hogy letörjem a homofóbiát, hát megteszem. Brian: - Az is nagyon érdekes, hogy azok a nagydarab fickók, akik a koncertek elején a leghangosabban „buziznak” meg „köcsögöznek”, épp azok pogóznak a leglelkesebben a Nancy Boy közben. - A Velvet Goldmine című glam filmben kosztümös SZEREPBEN LÁTHATUNK TITEKET... Brian: - Ó, kis szerepünk van csak. A tied például nagyon kicsi, Stefan. Kábé három másodperc, ugye? Stefan: - Nem, van az tizenöt is. Viszont nincs szövegem. Brian: - Nekem meg Steve-nek van néhány sorunk. Viszont sokat játszunk a filmben. Mármint sokat zenélünk. De ott vagyunk, az a lényeg. Itt-ott felbukkanunk, kicsit ott vagyunk, aztán kirohanunk a képből. - Hogy kerültetek a filmbe? Brian: - A dolog akkor indult, mikor a Nancy Boy című kislemezünk bejutott a Top 10-be, 1997 elején. Akkor volt körülöttünk a legnagyobb felhajtás, minden zenei újságban benne volt a képem. Zenészeket kerestek a filmbéli zenekarokhoz, és engem is felhívtak Todd Haynes rendezőnek amúgy is óriási rajongója voltam, úgyhogy a végén már én könyörögtem: „Hadd legyek benne a filmedben!” - A FŐISKOLÁN SZÍNÉSZETET TANULTÁL. ESZERINT MÁR RÉGÓTA VOLTAK ILYEN TERVEID. Brian: - Persze. Kicsit hamarabb történt, mint számítottam rá, de ha siker lesz, remélem kapok még filmes ajánlatokat. Ez lehet a színészi karrierem kezdete. Vagy a vége. - Mit gondolsz, van esély rá, hogy glam rock újra divatba jön? Brian: - Én mindig is imádtam Iggy Pop és David Bowie korabeli dolgait - a Hunky Dorytól az Aladdin Lane-ig terjedő periódus a kedvencem Bowie pályáján -, úgyhogy számomra óriási élmény volt „visszamenni”, és részt venni a filmben, mely tulajdonképpen ezt a régi történetet mondja el egy kiszínezett, valóságtól kissé elrugaszkodott módon. Azt hiszem, a zenetörténet körkörös utat jár be, egyik revival követi a másikat, úgyhogy most már tényleg itt lenne az idő egy glam revival számára is. Néhány napja egyébként épp arról beszélgettünk, milyen érdekes, hogy a filmben érintett glam zenekarok közül az amerikai bandák voltak azok, amelyekre tényleg jellemző volt szexuális kétértelműség, szemben az angolokkal, mint a Mad vagy a Sweet, amelyek tulajdonképpen csupa sörivó, focirajongó fasziból álltak. - MI VOLT SZÁMOTOKRA A PLACEBO EDDIGI PÁLYÁJÁNAK CSÚCSPONTJA, ESETLEG CSÚCSPONTJAI? Brian: - A fellépésünk Bowie ötvenedik születésnapján. Életünk meghatározó estéje. Stefan: - Meg az a néhány átmulatott éjszaka a Depeche Mode-dal. Az, ahogy Martin Gore ott ült az ölemben, tök részegen, én nem különben, és próbáltunk Depeche Mode-számokat játszani... A saját dalainak a szövege alig jutott eszébe! Brian: Bowie-val turnézni, Bowie-val lógni, bemutatni Bowienak a bátyámat, aki tíz évvel idősebb nálam, és nézni, ahogy leesik az álla a megilletődöttségtől, hát az nem volt minden mulatság nélkül való. Aztán a U2 előtt játszani Barcelonában. Az volt a legnagyobb koncertünk, zuhogó esőben, ahogy a nap ment le az Olimpiai Stadion mögött... lenyűgöző volt... és a magánrepülőgépek... és természetesen a Velvet Goldmine, az is a csúcspontok egyike. Desmond Sampson (fordítás:déli)