Wanted, 1999 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 1-2. szám

Ikonok ••••> Placebo A modern gitárzene egyik legizgalma­sabb színfoltja, a tavaly októberi számunkban bemutatott Placebo trió nemcsak három nemzetiséget vonul­tat fel, de mint nemrégiben kiderült, három szexuális affinitást is: Steve Hewitt, az angol dobos hetero, Stefan Olsdal, a svéd basszista meleg, Brian Molko, a Luxemburgban felnőtt ame­rikai származású gitáros-énekes pe­dig a biszexualitással játszadozik, bár a Without You I’m Nothing (Nélküled semmi vagyok) című briliáns új album legszomorúbb dalait azután írta, hogy Lisa Walker angol színésznő összetör­te a szívét. „Olyan ez a zenekar, mint egy család: papa, mama, gyerek” - viccelődött korábban Ste­ve, de ő nem lehetett jelen, mikor a zenekar a Wantednek nyilatkozott Londonban, ugyanis épp a bíróságon tanúskodott az ellen a három fickó el­len, akik a Prodigyval közös koncert­jük előestéjén összeverték az utcán. - A Placebo három különböző nemzetiségű tagból ÁLL. Ez MENNYIBEN BEFOLYÁSOLJA A ZENÉTEKET? Brian: - Nyitottabá tesz minket kulturális szempontból. Sokat utaztunk, különböző országokban nőttünk fel, különböző helyekről hallottunk zenéket. Számomra egy Jacques Brel-lemez ugyanolyan értékes, mint egy P­J Harvey-album, a magam részéről nagyon sok közöset látok bennük. Szerencsénk volt, hogy ilyen hatásoknak vol­tunk kitéve, így akármely országban is élünk, nem kell kötődnünk zeneileg annak nemzeti örökségéhez. Nem állunk neki felfesteni a zászlónkat a gitárunkra, ahogy Noel Gallagher teszi. - A SZÉKHELYETEK MÉGIS ITT VAN ANGLIÁBAN. OTTHON ÉRZITEK ITT MAGATOK? Brian: - Most már egyre kevésbé. Stefan: - Nem sok időt töltöttünk itt, és tudjuk, hogy már nem is maradunk nagyon sokáig. London ideális kozmopolita szemszög­ből, rengetegféle zene van, szórakozni is van hova menni, de azt hi­szem, mi már az Atlanti-óceán túlsó partjára vetettük a szemünket. - Gondoljátok, hogy Amerika készen áll a zene és AZ IMIDZS ILYEN EXTRÉM KEVERÉKÉRE? Brian: - Szerintem igen. Ami a hangzást illeti, arra könnyen rá tudnak hangolódni. Azzal pedig, ahogy kinézek, elég nehéz lenne meghökkenteni ott bárkit is, főleg Marilyn Manson után. - Az ANDROGÜN IMIDZS SEGÍT VAGY AKADÁLYOZ AZ ELŐ­REJUTÁSBAN? Brian: - Olyan, mint egy albatrosz a nyakam körül, egy örök átok, egy kölönc, amitől nem szabadulhatok (nevet). Na nem, azt hiszem, eleinte tényleg ráirányította a figyelmet a zenekarra, kie­melt minket a tömegből, de egy idő után nagyon unalmassá vált, mert mindenki arról akart kérdezni, és így én lettem a zenekar fó­kusza, amit pedig nem akartam. Ezért is nem adok már több inter­jút egyedül. Ha az újságírók egyedül találnak, rögtön pszichoana­lízisbe kergetnek, ahelyett hogy a zenéről beszélnénk. Viszont ha az egész zenekar ott van, akkor kénytelenek a zenekarról kérdezni. Belefáradtam abba, hogy az interjúkat terápiaként használjam. - Ikonná lettetek a homoszexuálisok számára. Milyen érzés? Brian: - Nagyszerű (nevet). Stefan: - Én nem akartam addig várni, mint George Michael vagy Elton John, hogy előálljak a dologgal. Sohasem volt titok. Felszaba­dító érzés kimondani, számomra nincs benne semmi szégyellnivaló. Nem nagy dolog. Egy csomóan odajöttek hozzám, miután megjelent az a bizonyos interjú a Melody Makerben, hogy köszönetet mondja­nak: „Kösz, Stefan, igazán klassz dolog volt tőled.’’ Bátorságot ad egy csomó embernek, és ha én ehhez hozzá tudok járulni, hát anná jobb. Számomra is terápikus hatású, mert ha kézenfogva sétálok a barátommal, még mindig érzek a járókelők részéről egy kis meg­rökönyödést. Szóval, ha bármit tudok tenni azért, hogy letörjem a homofóbiát, hát megteszem. Brian: - Az is nagyon érdekes, hogy azok a nagydarab fickók, akik a koncertek elején a leghangosabban „buziznak” meg „köcsö­­göznek”, épp azok pogóznak a leglelkesebben a Nancy Boy közben. - A Velvet Goldmine című glam filmben kosztümös SZEREPBEN LÁTHATUNK TITEKET... Brian: - Ó, kis szerepünk van csak. A tied például nagyon kicsi, Stefan. Kábé három másodperc, ugye? Stefan: - Nem, van az tizenöt is. Viszont nincs szövegem. Brian: - Nekem meg Steve-nek van néhány sorunk. Viszont sokat játszunk a filmben. Mármint sokat zenélünk. De ott vagyunk, az a lényeg. Itt-ott felbukkanunk, kicsit ott vagyunk, aztán kirohan­unk a képből. - Hogy kerültetek a filmbe? Brian: - A dolog akkor indult, mikor a Nancy Boy című kisle­mezünk bejutott a Top 10-be, 1997 elején. Akkor volt körülöttünk a legnagyobb felhajtás, minden zenei újságban benne volt a képem. Zenészeket kerestek a filmbéli zenekarokhoz, és engem is felhívtak Todd Haynes rendezőnek amúgy is óriási rajongója voltam, úgyhogy a végén már én könyörögtem: „Hadd legyek benne a filmedben!” - A FŐISKOLÁN SZÍNÉSZETET TANULTÁL. ESZERINT MÁR RÉGÓTA VOLTAK ILYEN TERVEID. Brian: - Persze. Kicsit hamarabb történt, mint számítottam rá, de ha siker lesz, remélem kapok még filmes ajánlatokat. Ez lehet a színészi karrierem kezdete. Vagy a vége. - Mit gondolsz, van esély rá, hogy glam rock újra divatba jön? Brian: - Én mindig is imádtam Iggy Pop és David Bowie ko­rabeli dolgait - a Hunky Dorytól az Aladdin Lane-ig terjedő perió­dus a kedvencem Bowie pályáján -, úgyhogy számomra óriási él­mény volt „visszamenni”, és részt venni a filmben, mely tulajdon­képpen ezt a régi történetet mondja el egy kiszínezett, valóságtól kissé elrugaszkodott módon. Azt hiszem, a zenetörténet körkörös utat jár be, egyik revival követi a másikat, úgyhogy most már tény­leg itt lenne az idő egy glam revival számára is. Néhány napja egyébként épp arról beszélgettünk, milyen érdekes, hogy a filmben érintett glam zenekarok közül az amerikai bandák voltak azok, amelyekre tényleg jellemző volt szexuális kétértelműség, szemben az angolokkal, mint a Mad vagy a Sweet, amelyek tulajdonképpen csupa sörivó, focirajongó fasziból álltak. - MI VOLT SZÁMOTOKRA A PLACEBO EDDIGI PÁLYÁJÁNAK CSÚCSPONTJA, ESETLEG CSÚCSPONTJAI? Brian: - A fellépésünk Bowie ötvenedik születésnapján. Életünk meghatározó estéje. Stefan: - Meg az a néhány átmulatott éjszaka a Depeche Mode-dal. Az, ahogy Martin Gore ott ült az ölemben, tök része­gen, én nem különben, és próbáltunk Depeche Mode-számokat játszani... A saját dalainak a szövege alig jutott eszébe! Brian:­­ Bowie-val turnézni, Bowie-val lógni, bemutatni Bowie­­nak a bátyámat, aki tíz évvel idősebb nálam, és nézni, ahogy leesik az álla a megilletődöttségtől, hát az nem volt minden mulatság nélkül való. Aztán a U2 előtt játszani Barcelonában. Az volt a legna­gyobb koncertünk, zuhogó esőben, ahogy a nap ment le az Olimpi­ai Stadion mögött... lenyűgöző volt... és a magánrepülőgépek... és természetesen a Velvet Goldmine, az is a csúcspontok egyike. Desmond Sampson (fordítás:­­déli­)

Next