Wanted, 1999 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám
Incognito - optimizmus és jövő Újabb színnel gazdagodott az egyébként eléggé foghíjas budapesti koncertkínálat, amikor július végén az angol acid jazz egyik vezető bandája, az Incognito látogatott székesfővárosunkba. A koncert előtt az együttes felidével, Jean-Paul Mauridiael, azaz közismert nevén Bluey-val beszélgettünk meglehetősen közvetlen hangulatban. Wanted: 1981-ben megjelent az első lemezetek, majd utána tíz évig semmi. Mi történt veled illetve az együttessel ebben a 10 évben? Bluey: A nyolcvanas évek zeneileg sokkoló évtized volt, és úgy éreztem, hogy az Incognito nem való bele abba a zenei világba. Mikor megalakult az együttes, akkor azt éreztem, hogy a zenének sokkal fontosabbnak kell lennie, mint annak, ahogy kinézünk. A zenének meglepőnek kell lennie, egyszerre legyen latin, funk, dzsessz, tánczene, olyan, ami mindent magába foglal. Fontosabb lett a kinézet, a producerek, és ami még fontosabb, nagyon lecsökkent a zenészek közötti kommunikáció. Ez főleg a technika miatt történhetett meg, mert hirtelen szinte bármit meg lehetett csinálni egyedül, valami szintetizátor vagy komputer segítségével. Ebben én nem akartam részt venni. Úgy döntöttem, hogy meglapulok, tanulok és tanulmányozok. Emberileg, zeneileg, és mindenféle szinten. Elkezdtem producerként dolgozni, többek között Maxi Priesttel, és még jónéhány reggae-előadóval. Erről kevesen tudnak, mint ahogy arról is, hogy a nyolcvanas években nagyon sok időt töltöttem Amerikában. Chicagóban, New Yorkban és Detroitban voltam a legtöbbet, rengeteget jártam partikra, ismerkedtem a house, a techno, a Masters At Work és David Morales műveivel. Rengeteget tanultam ezekben az években. Tinédzserkoromban nem igazán tanultam, csak ösztönből kezdtem zenékkel foglalkozni. Elmentem James Brown-koncertre, meg Santanára, meg Earth, Wind 81 Fire-re, és tudtam, milyen zenét akarok csinálni. Aztán meg kellett tanulnom, hogy miként kell zenekart vezetni, miként kell úgymond világítótoronyként funkcionálni. Ez nagyon fontos, amikor egy 13 tagú bandával járod a világot. Vezetnem kell ezt a csapatot, amellett hogy a dalszerzésben is vezető szerepet vállalok. Fényként szolgálok. Meg kell győzni az embereket, hogy bár mi csak szegény rokonok vagyunk, mondjuk a Jamiroquaihoz képest, de ettől függetlenül Ugyanolyan jó shoW-t kell nyomni, hogy a közönség megkapja amiért jött. Wanted: Az együttesről beszélünk, de nem érzed úgy, hogy az Incognito inkább a te egyszemélyes csapatod, amiben aztán vannak állandó és kevésbé állandó szereplők. Bluey: Ezek csak nyelvtani és szerződésbeli fogalmak. Annyi igaz, hogy én írtam alá a céghez (Talkin’ Loud), de ez nem jelent semmit. Én úgy válogatok embereket, hogy velük utána nemcsak az Incognito-lemezeken dolgozunk együtt, hanem remixeken, egyéb stúdióprojekteken és sorolhatnám. Jól keresnek, és tudom, hogy vannak nálunk jobban menő bandák, akik jóval kevesebbet fizetnek az ő embereinek. Nekem az a teóriám, hogy úgy kell bánni az emberekkel, ahogy én is szeretném, hogy velem bánjanak. Ha ez megvalósul, akkor azonnal egészséges kapcsolat, megértés és tisztelet alakul ki közöttünk, és ez a legfontosabb. Rá fognak jönni, hogy én is ugyanazért csinálom, amiért ők is, a zenéért, az életért, és hogy megosztom a dolgokat, nem pedig kisajátítom őket. Wanted: Mi történt a lemezeiddel? Megvan még a régi baggy-gyűjtemény? Kiket hallgatsz mostanság? Bluey: Hát ez érdekes és szomorú történet. Még a nyolcvanas években úgy döntöttem, hogy segítek egy haveromnak és ketten beindítottunk egy klubot London északi részén. Én arrafelé dolgoztam egy lemezboltban és tényleg nagy gyűjteményem volt. Szarul ment, és eldöntöttük, hogy csinálunk egy meleg estét a hét közepén, akkoriban még nem volt semmi hasonló lehetőség a számukra. Szóval rengetegen voltak, nagyon jól ment. Aztán annyi történt, hogy amíg én valami turnén voltam, a haverom, aki nálam jóval konzervatívabb volt, egyszerűen bezáratta a meleg estéket. Erre két dühös klubber felgyújtotta a helyet, és az összes lemezem odaveszett. Mit mondjak, nagy veszteség volt, annyi bizonyos. Ha ott lettem volna, nem történt volna ez, de most már mindegy. Azóta, akik felgyújtották a helyet már nyitottak egy újabbat, és én is segítettem nekik, mert nem vagyok haragtartó, és támogatok mindenkit, aki valaminél fogva hátrányos megkülönböztetésben részesül. Vegyük például a kövéreket. (Bluey sem annyira sovány). A zeneiparban egy kövér embernek szinte semmi esélye sincs, és ez nagyon visszataszító. Ugyanez igaz a színesbőrűekre is még mindig. De én harcolok ez ellen, és bár nem vagyok egy Mike Tyson, de nem adom fel egykönnyen. De visszatérve a kérdésedre, manapság is sok mindent hallgatok. Van egy új srác, Hefner, nem az együttes, hanem egy előadó. Amit ő csinál, az hihetetlen. A mostani stílusokat keveri, drum ’n bass, de elvont volt, és teljesen megőrültem tőle. Az új David Sylvian-lemez is egyszerűen lenyűgöző. Sötét, gyönyörű számok. Talán a legjobb lemez mostanában, amit hallottam. A régiek közül Sztravinszkijt hallgatok, meg régi Minnie Rippertont és Rufus & Chaka Khant. Aztán rengeteg kubai zenét hallgatok, amit eddig nem nagyon hallottunk, és amihez idáig hozzájutottam az mind-mind nagyszerű volt. Wanted: Nem zavar, hogy az igazán nagy Incognito-slágerek feldolgozások voltak? Nem csökkenti ez a saját dalaid erejét, értékét? Bluey: Egyáltalán nem. Ezek teszik lehetővé, hogy megcsináljunk olyan nótákat, mint a Black Rain az új lemezen. Nem bánom, mert kellenek az ilyen dalok is. Én így rovom le a tiszteletem a számomra fontos, nagy előadók előtt. És az eredmény lenyűgöző. A feldolgozások eredményeként manapság már barátságban vagyok Stevie Wonderrel (Don’t You Worry About A Thing), vagy Ronnie Lawsszal, aki az Always There-t írta (az Incognito legnagyobb slágere 1991-ből), és ez számomra nagyon sokat ér. Ha találunk olyan dalt, ami fontos nekünk, azt biztosan fel fogjuk dolgozni, már csak a hecc kedvéért is. A hecc, amiről Bluey még délután beszélt fontos szerepet játszik az egész együttes életében. Amit ugyanis az este folyamán a PeCsában produkáltak, az több is volt, mint egy jó kis hecc. A két óránál is hosszabb műsor végig óriási energiával folyt, és ha a hangzás hagyott is kívánni valót maga után, a show, amit a 12 tagú Incognito produkált - nem. Volt guggolóállású közönségéneklés, nigériai kongaszóló, illetve egy szokatlan basszusgitáros magánszám is, de a fő elem mindvégig a tánc, a szórakoztatás a színtiszta élvezet maradt. Le a kalappal! Talán legközelebb többen is lesznek, de ebbe ne menjünk bele, mert a rádiók rosszul tűrik a kritikát. Mindenesetre van mit pótolniuk, és nemcsak Incognitóból. Nótári Péter koncert fotó: Barakonyi Szabolcs fotó: urbán Ádám neptrmbrr f2; u>*(ntrrjú