Wanted, 1999 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám
The Flaming Lips: The Sott Bulletin Warner Ha a hónap lemeze címről le is késett nálunk - júniusi megjelenés -, az Év Lemeze még lehet: ez a Flaming Lips-album a Mercury Rev tavalyi Deserter's Songsjának idei párja! Ugyanaz a pszichedelikus pop, ugyanaz a megtört Neil Young-i énekhang és ugyanaz a producer, Dave Friedman, aki a mellesleg a Mercury Rev beltagja (a Rev-vezér Jonathan Donahue viszont saját zenekara megalakítása előtt, a kilencvenes évek legelején a Flaming Lips gitárosa volt!). És ugyanaz a kacskaringós karrier, csak hosszabb: a gitáros-énekes Wayne Coyne zenekara 1984-es indulása óta 9 lemezt adott ki, a punkos garázsrocktól a bizarr, majd egyre finomabb pszichedélia felé araszolva, 1992-ben nagy kiadó szerződtette őket, a '93-as Transmissions From The Heart album már egy nagy alterslágert is fiadzott (She Don’t Use Jelly), a '95-ös Cloud Taste Metallic minden elődjénél sikeresebb lett, de a folytatás, a '97-es Zabeeka kereskedelmi öngyilkosság volt: négy CD, melyet egyszerre kellett elindítani és lejátszani négy berendezésen, hogy a részek összeálljanak és kiadják a teljes „hangképet”. Ez az új album azonban bevált minden ígéretet: még rokonainál, a Mercury Rev és a Spiritualized legutóbbi albumánál is gyönyörűbb, dalaiban, hangszerelésében, szövegeiben egyaránt. Simán oda lehet tenni az After The Goldrush és a Harvest című Neil Young-klasszikusok mellé, és azok úszni fognak a boldogságtól... Isten hozott Szürreáliában! Tudósok versenyeznek fej fej mellett az emberiség üdvéért. Felemelik a Napot, pedig abból egy kanálnyi is egy tonnát nyom. Fényes párhuzam a szerelem és az ősrobbanás között. Van teher, amit már Superman sem bír el. „Véletlenül hozzáértem a fejemhez, és észrevettem, hogy vérzik, nem is tudom, mióta már. Mi talált el? - kérdeztem magamtól. Miféle fegyverük van ezeknek? Ez lehetett a valaha kilőtt legpuhább lövedék..." Idézi- Marvin is 60 - A Tribute Album Universal 60 éves lenne, 15 éve lőtte le a saját apja. Marvin Gaye a soul egyik legendás alakja volt, az 1960-70-es évek nagy ikonja (mint tudjuk). Előtte tisztelegnek ismert és kevésbé ismert fekete előadók ezen az albumon, ami pont azt tudja, amit várunk tőle: állati jól szól és bitangul énekelnek rajta. Minden tiszteletem ellenére azonban mégis azt kell mondjam, sima kúrós zene. Arra azért kíváncsi lennék, milyen muzsikát csinálna ma az ünnepelt, ha élne H zero M-Ziq. Royal Astronomy Hut/EMI M-Ziq (ejtsd: müzik) munkásságával való első találkozásom teljes elutasítást váltott ki belőlem: az 1994-ben The Auteurs vs. M-Zig név alatt kiadott lemezt abban a hitben rendeltem meg külföldről, hogy új Auteurs-anyagot fogok hallani, ehelyett egy remixlemezt kaptam, amin az Auteursnek nyoma alig maradt, viszont akkori fülemmel teljesen hallgathatalannak találtam az egészet, annyira szét volt baszva. Ez az, amiben M-Zig, a drill’n’bass-monszter verhetetelen, a szétbaszásban, a dekonstruálásban. Ma már tisztelem, legutóbb például a Björkféle Hunterből készített mixén igen jót szórakoztam, ezt a vadonatúj albumot pedig már imádom, más kérdés, hogy ő maga (áruljuk el polgári nevét: Mike Paradinas) zenei viccnek, kommersz kis ujjgyakorlatnak tartja. Mintha Michael Nyman elszállt volna az elektronikában (az ambienttől a hiphopprogramokon és a drum’n’bassen át Aphex Twinig és Jimi Tenorig), filmzeneszerű anyag, vonósimitáló szintihangokkal, sőt - ami M-Zignél újdonság - két számban női énekkel (egy japán rajongó, Kazumi postán küldött egy kazettát a hangjával, a mester pedig abból barkácsolt). Hallani kell! Hszpididzsí-High Slamas: Snowbug V2/HMK A Beach Boys-hagyományok és az easy listening összetéveszthetetlen összeegyeztetője, a multiinstrumentalista-énekes Sean O'Hagan vezette High Llamas most egy kicsit visszavesz a tavalyi Cold And Bouncy albumom (Wanted 99/1-2) megszaporodott elektronikából és a vele járó hűvösségből. Az új lemez igazi meglepetése, hogy négy számban énekesnők működnek közre, két Stereolab-csaj, a francia Laetitia Sadier és az angol Mary Hansen, akik jelenlétükkel még bájosabbá teszik ezt a vibrafonokkal és fúvósokkal színezett impresszionista zenei világot, míg a produceri munkában a chicagói posztrock-színtér kulcsfigurája, a Tortoise-vezér John McEntire segédkezik. O'Hagan a Stereolab állandó kültagja, a vonóshangszereléseket készíti és billentyűzik nekik, míg McEntire már az előző néhány Stereolab-lemeznek is társproducere volt, így ér össze kis világuk, jó nekik, és nekünk is 11 -dzs-Levy T.: Állj meg egy szóra! Record Express „A csapat ma egy fika, egy nagy rakás puha pöcsű picsa" - hallik a Hip Hop Boyz frontemberének szólólemezén, rögtön az anyagot nyitó Bumm-bumm buli című bankrablós-besúgóölős gengszterrepben. Semmi kétség, Levy komolyodik. Meg korsósodik, legalábbis némelyik belső fotó tanúsága szerint. De a megszokott szövegírói finesz nem változott: levegőben lógva maradó mondatvégek, néha helyhiány miatt kimaradó kulcsfontosságú mondatrészek, vagy a rím jön ki, vagy a gondolat, és olyan lovys truvájok is akadnak, mint a „sok piák és orgiák.” Filozofikus szövegek: hódítások, szerelmi bánat, egy öngyilkos leányka siratása, szentimentális emlékezés a gimis évekre, egy jó autó dicsérete. Két jobb pillanat azonban akad: az egyik az Itt a nyár, ami egy vállalható sláger (Bergendy Péter remek klipjében Levy T. szimpatikus csetlés-botlása még azoknak is bejöhet, akik a HHB-tól hánytak), illetve a Dj Quick szkreccseivel feldobott Figyelj rám című laza bulidal, mely a halhatalan „fityeg most valami a gatyámban, fitty, fitty” sort is tartalmazza. A visszaküldhető kérdőívből kiderül, hogy a kiadónak külön Piackutatási Részlege is van, információs anyagukban pedig az alábbi rémisztő jóslat szerepel: „Könnyen lehet, hogy ez a fajta dallamos popzene nemcsak a közönséget hódítja meg.” Úristen, vajon kiket még?! 11 -levitézlő_dezső- Self: Breakfast With Girls Dreamworks/Universal A Dreamworks (Steven Spielberg kiadója) eddig se nagyon nyúlt mellé és most sem teszi azt, pont. A Matt Mahaffey hangszerhalmozó-énekes köré épülő, öttagú, elsőlemezes Self zenekart nyugodtan hasonlíthatjuk a kiadó másik penge kis popcsapatához, az Eelshez, amennyiben az előbbi legalább annyira színes és izgalmas popuniverzumban bóklászik, mint a már ismertebb utóbbi. A Breakfast With Girls dalaiban leginkább az a jó, hogy azokból minden olyan elem hiányzik, amitől az amerikai rockzenék unalmasak bírnak lenni, ellenben kihallik belőlük a Rentals búgó-moogos dilinyója, a Beach Boys (és itt-ott a Beatles) hangja, az angol new wave, plusz a mai amerikai poszt bármi barkácsesztétikája, utóbbi főleg akkor, amikor LL Cool J- és Ella Fitzgerald-hangminták és zenei idézetek adják egymásnak a kilincset. Az amúgy erősen figyelemreméltó lemez legsúlyosabb pillanata mégis a Breakfast With Girls mutáns hiphopos-pszichedeliko-jazz agylövése. Az a febtüntetés - egy másik Self-dal címét kifordítva - még a mosásban sem jön ki Hener- Best Laid Plains Virgin/EMI A skót Craig Armstrong ha éppen nem a Massive Attack, Madonna vagy a Hole számára vonóshangszerel, akkor leginkább filmzenét komponál. Például ehhez a drogos-túszos krimihez (magyar videocíme: Ember tervez), és azonnal felismerhető, hogy ő csinálta: a Massive-féle Weather Storm hangulata kísért. A Massive Attack egyébként szerepel is egy ismert számmal, akárcsak a Gomez, a Mazzy Star (ők kettővel is), a néhai Patsy Cline, továbbá a teljes Cherry-család: Eagle-Eye és Titigo duettjük remixével, Neneh néni pedig a filmzenelemez egyetlen friss dalával, az Armstrong bácsival közösen írt Twisted Mess-szel, ami - kell mondani? - egy csoda -dzs- Notting Hill Universal A Négy esküvő és egy temetés idei utódfilmjében Hugh Grant mellé Julia Robertset osztották le az angol-amerikai kézfogó jegyében, és a romantikus vígjáték romatikus filmzenelemezén is az észak-atlanti szövetség képviselteti magát. Az irritáló Shania Twain és az ír Boyzone (Gayzone?), illetve a szólóban is nyomuló Ronan Keating jelentik a húzóneveket, meg néhány másodvonalbeli botgrupp. Elvis Costello egy Aznavour-slágert dolgoz fel, Steve Poltz is szimpatikus, de a lemezt két öreg fekete archív felvétele menti meg: Al Green egy korai Bee Geesörökzölddel, Bill Withers pedig Ain’t No Sunshine című kétpercesével, ami egymagában megéri egy lemez árát (de akkor már inkább a Lovely Day című Withers-besztofot javasolnám). Az Ain’t No Sunshine-t a Lighthouse Family is feldolgozza, de ez a filmbe nem került bele 11 -blódzsab- Swing BMG Az, hogy Lisa Stansfieldnek nem igen sült el eddig szinte semmi, nem tudni, kinek a hibája. Pedig ennek a nőnek jó hangja is van, meg némi előadói karizmával is bír. Most itt van ez a Swing című film, amelynek kapcsán nemcsak bemutatkozhat a vásznon, de bizonyíthat is egy olyan zenei stílusban, amely első látásra nagyon, de nagyon fekszik neki. És ez, úgy néz ki, sikerül is neki. A tizenöt számból tizet előadóként jegyez, négyet szerzőként is, gyakorlatilag tehát egy új Lisa Stansfield-albummal van dolgunk. (A többi szám feldolgozás, gondolom, a swing-műfajban örökzöldnek számító dalok után, amelyek közt van egy csemegének számító Kurt Weill-Bertolt Brecht-szerzemény is.) A számok biztos jól ülnek a filmben, de a lemezről az énekesnő kifejezőerejét csak a Baby I Need Your Lovin című felvételben érzem átütőnek (bár a két felvonásos Martin’s Theme című szaxofonjáték így is határozottan üdítő). Aki kedveli a swinget, ki se vegye a lejátszóból, én azonban köszönöm, nem szívesen kívánom vissza azt a kort, több okból sem (szesztilalom etc.) 11 Szálinger Notting HUI ívfullermászó september