Wanted, 1999 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 10. szám
A hónap lemeze(i) Ben Harper: Burn To Shine ::: Virgin/EMI Terry Callier: LifeTime ::: GRP/Universal Ben Harperről és Terry Callierről az a vicc jut eszembe, amikor a fiatal meg az öreg bika a dombtetőről megpillantanak egy tehéncsordát. A fiatal lelkesen felkiált: „Rohanjunk le, kapjuk el az egyiket és dugjuk meg!” Az öreg erre ingatni kezdi a fejét: „Nem, fiacskám, szépen leballagunk és megdugjuk az összeset.” A Wanted tavaly májusi számában már zengtem tirádákat Ben Harper 28 éves kaliforniai gitáros/énekesről, akinek ereiben fehér, fekete és indián vér egyaránt csorog, és aki „a dühöt mézzé keveri”, miközben egyre több hangzást - funkot, reggae-t, dzsesszt - és egyre több elektromos áramot enged be a blues és a folk határvidékén születő dalaiba, fátyolos hangja egyszerre gyermeki és ősöreg, Weissenborn gitárja, és ahogy játszik rajta, ezek közül is felismerhető, a puritán welcome To The Cruel World (1994), a dühödt Fight For Your Mind (1995) és a kaleidoszkopikus The Will To Live (1997) után az ifjú protest-dalnok most egy zeneileg nagyon egységes lemezt készített, melyet témája is összefog: szerelmes dalokból áll, de ezek a dalok óriási szélsőségek között ingadoznak, a könnyed játékosságtól („A csókot is mindig lopnom kell tőled") a legdurvább harci helyzetig. „Vérezz, hadd lássam, hogy igazi vagy, hogy érzel, hogy érzed, micsoda kár tettél” - énekli Ben a Please Bleed című dalban a lemez közepe felé. Ez után a szám után három óriási sláger jön zsinórban: az ál-archív felvételnek induló Suzie Blue, amibe aztán dixie-s fúvósok érkeznek, a már említett Steal My Kisses, amit végig száj-beatbox húz alá, és a címadó Burn To Shine, amit akár még a Black Crowes is műsorára tűzhetne. Ezek a dalok a biztosítékai annak, hogy a Burn To Shine lesz Ben kereskedelmileg legsikeresebb albuma. Ben Harper három nagy szellemi atyja közül az egyetlen, aki még életben van és alkot (lévén Jimi Hendrix és Bob Marley halottak), a hatvan felé közeledő fekete gitáros-énekes, a chicagói Terry Callier ugyanazon a héten jelenteti meg új albumát mint ifjú követője, ami már csak azért is nagy szó, mert volt Callier életében 17 év, amikor — a lemezipartól megundorodva - nem készített felvételeket. Még szerencse, hogy angliai rajongói (köztük olyan befolyásosak, mint a Talkin’ Loud és az Acid Jazz kiadók főnökei) vissza tudták édesgetni a folk-dzsessz-soul körökben élő legendának számító férfiút a szakmába, és így 1998 elejére elkészülhetett visszatérő albuma, a finoman dzsesszes, profetikus timePeace [wanted 981*9), a lemezkészítéshez láthatóan újra kedvett kapott Terry Callier új albumának címe LifeTime, ami egyrészt utal elődjére, a timePeace-re, másrészt tudatosítja, hogy ezen a korongon nem a nyugalom és béke, hanem az életerő dominál. Egy poplemezről van szó, egy remek poplemezről, a SZÓ legnemesebb értelmében, női vokálokkal, néhol kifejezetten virgonc elektromos gitárokkal, egy kis reggae-vel, a szerelmes dalok mellett a politikára és a szórakoztatóiparra is reflektáló szövegekkel, miközben megőrzi a jellegzetes dzsesszes, soulos hangulatokat, és a mester meleg baritonjából most is örök bölcsesség árad. A lemez sztárvendége a Love Can Do című duettben a trip-folk tündére, az angol Beth Orton (akinek Central Reservation című idei albumán — lásd wanted 991*9 — Callier is közreműködött, akárcsak Ben Harper - és itt, hogy ilyen szépen összeértek a szálak, abba is hagyom, de előbb még hozzátenném, hogy nemrégiben a Universal kiadóhoz kerültek a hetvenes évek elején készült Caffier-nagylemek, az Occasional Rain, a What Color Is Love és a Just Can’t Help Myself jogai, így azok újrakiadásánár hozzáférhető Magyarországon, akárcsak a három lemez anyagából szemelgető Essential Best Of Terry Callier című tavalyi válogatásalbum). ■ e u/»fülbemás?©