Wanted, 1999 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 10. szám

Elvis Presley: Artist Ot The Century ::: RCA/BMG Azt hittétek, hogy van már elég Elvis-kiadvány a piacon? Nos, mindig ki lehet valami újat találni. A két évvel ezelőtti 4 CD-s Platinum díszdoboz például afféle „párhuzamos karriertörténet” volt, nagyrészt kiadatlan felvételekből, alternatív változatokból és koncertfelvételekből, és megvolt a maga létjogosultsága. Most pedig, így az ezredforduló előtt azt találták ki, hogy századunk jeles popkulturális ikonja, minden idők legtöbb lemezt eladó előadója előtt egy olyan 3 CD-s beszt­­offal tisztelegnek, melyet a világ minden tájára kiküldött kérdőívek alapján állítanak össze. Fan clubok, újságírók és zenészek írták össze öt kedvenc Elvis-daluk címét, fogalmaztak meg rövid rezüméket Elvis jelentőségéről, így állt össze ez a 75 dalt­­ a vad csípőrázástól a Las Vegas-i hájig, kronologikus sorrendben­­ tartlamazó válogatás, amiről az amerikai RCA kiadó emberei tudhatták, hogy még egy eldugott kis ország fikázós kis zenei lapja, mint a Wanted sem lesz ké­pes egy rossz szót sem írni, egyrészt mert ezek csaknem mind rocktörténeti pillanatok, a szerzők és a hangmérnökök finesze, illetve Elvis hangja és előadói karizmája máig sugárzik belőlük, más­részt mert a gazdagon illusztrált és a számok felvételi körülményeiről is bőségesen tájékoztató kísérőfüzetben ott díszeleg a Wanted magazin neve is, híres zenekritikusok és zenészek megtisz­telő társaságában. Na, de kifogok én rajtuk, mivel a Wanted megvesztegethetetlen ám, úgy bizony, és mondok itt és most egy nagy negatív kritikát: a Crying In The Chapel meg a Viva Las Vegas kimaradt! H -déri-Iggy Pop: Avenue B ::: Virgin/EMI Az Iguána első 50 felett készített albuma, melynek címe az énekes New York-i lakhelyére utal, meglepő váltást mutat: zömében lassú dalokat, balladákat hallhatunk rajta, persze a ballada szót itt Iggy-féle csavarral kell értenünk. Az egyik például a Náci barátnő címet viseli, és egy szexuális aktus közben hősünk fején átfutó gondolatokból áll össze, egy másik szép dal pedig Miss Argentínáról szól, aki „stílusosan hullajtja vérét”. Iggy nem is mindig énekel: a lemezt indító, majd tagoló rövid szimfonikus betétek alatt szabadon filozofálgat saját öregedéséről, a dolgok átértékelődéséről, elrontott párkapcsolatokról, melegségre vágyó cicákról, vagy arról, hogy nem kell feltétlenül szégyelnünk, ha a barátnőnk Cosmopolitant olvas. Az Iggy-féle hu­mor és irónia végig jelen van, a legviccesebb a Ya Yo Habla Espanol című lake nyelvlecke. Az Avenue B egy megfontolt, bölcs, ám közben igen szórakoztató lemez. Iggy életművéből ez sem lóg ki, mivel ugyanolyan hiteles lenyomata az énekes aktuális hangulatának, mint amilyenek a korábbi vad vagy akár link albumok voltak H­­ex-sztúdzs- The Webb Brothers: Beyond The Biosphere ::: Warner Minden idők egyik legnagyobb dalszerzője, sok zenész példaképe, az amerikai Jimmy Webb (1946- ), olyan sztenderdek mellett, mint a MacArthur Park vagy a By The Time I Get To Phoenix, két jól sikerült fiúgyermeket is összehozott, ikreket ráadásul, Justint és Christiant, akik most követik a zenei pályán atyjukat. Mindketten énekelnek (szépen, de néha ki is eresz­tik a hangjukat), jó barátságban vannak a gitárokkal és a billentyűs hangszerekkel, csupán egy ritmusszekciót, fúvósokat meg csellóst kellett felkérniük kísérőnek erre a producer nélkül felvett 32 perces bemutatkozó albumra, melyről főleg a korai hetvenes évek hagyományai köszönnek vissza. Az ikrek a Guided By Voices együttest említik meghatározó zenei élményük­ként, ami nem meglepő, ha a sci-fi tematikát (lásd a borítót, a címet és a kóbor effekteket), a lo-fi esztétikát (noha Webbék hangzása ezen igencsak túlmutat), a kvázi-progrockos elszánt­ságot és az anglofíliát tekintjük (érdekes módon a chicagói ikerpár a Warner kiadó angliai részlegétől kapott szerződést) H­ódzsó- Barry White: Staying Power ::: BMG Ahogy előző havi hírünkből értesültetek, Barry White, az igazi muzsikáló Erato ismét aktivi­zálódott, bár Earth Wind and Fire-rel közös turnéjának bizonyos állomásait éppen időszakos lerobbanása miatt el kellett halasztani. Mint kitaláltátok, idősb Barry White új kiadóhoz szer­ződött, új lemezt adott ki, és csajok, ráéreztetek, hogy Barry nem gengszterrapperkedik a korszellemnek megfelelően, hanem a tőle megszokott (és elvárt) dallam-afrodiziákumokkal gerjeszti glóbuszunk aktív lepedőakrobatáinak vágyait további akciókra. Barry White érzéki, ám méltóságteljes soulja időtlen, bár a hangszínekből, a keverésből kihallik: a Staying Power 1999-ben készült és nem 1972-ben, a Love Unlimited szimfonikusokkal. Barry énekel, muzsi­kál, zenét szerez, rendez, duettet énekel Chaka Khannal, a ráadásszámban ugyanezen dalt el­­énekli a legnagyobb női Barry White-rajongóval, Lisa Stansfielddel, feldolgozza a legendás War együttes legendás számát, a legendás Low Ridert, és a tempó soha szalad 130 fölé. Ő már csak tudja, nem szabad elsietni 11 -bébé- Earth Wind And Fire: The Ultimate Collection ::: Columbia/Sony Pedagógus barátom rendszeresen gyártja vad tanári bulikra a bulikazettákat (ti nem tudjátok, kedves fiatalok, mi minden történhet egy tanáriban). Az Earth Wind and Fire funky-klasszikusai mára már nemcsak házibulik kötelező darabjai, hanem tévéműsorok, reklámok elcsépelt szignál­zenéje, képújságzene, a hangszerelési megoldásokról, fordulatokról nem is szólva. Mégis, aki egy picit is fankszólbrader, kényszeresen hallgatja újra meg újra tetszés szerint valamelyik örökzöl­­ det, a Shining Start (személyes kedvenc), a Can't Hide Love-t, a Septembert, a Boogie Wonder­­ landet, vagy a Sing A Songot, netán a Let’s Groove-ot. Szóval, ti nem tudhatjátok, mi minden történhet egy tanári asztalán a Gratitude alatt két fejhangú sikoly között D -bébé- Great White: Can’t Get There From Here ::: Portrait/Columbia/Sony A Portrait label John Kalodner sztárproducer kiadója, ahova sorra szerződteti le az új és régi hard rockzenekarokat, kisebb és nagyobb legendákat. Az igazi nagy dobás a Damn Yankees visszatérése lesz Jack Bladesszel, Tommy Shaw-val, Michael Cartellone-nal, na és Ted Nugenttel. Addig lássuk, jelenleg mi a választék: a Great White a nyolc­vanas évek elején alakult Los Angeles-i zenekar, amelynek blues-rockja leginkább a Rolling Stonesra, a Humble Pie-ra (emlékszik valaki erre a névre?) vagy a korai Led Zeppelinre emlékeztetett. A muzsika semmit nem változott, hatvanas évek vége, hetvenes évek legeleje, én személy szerint, ha Rolling Stonest hallgatnék, inkább Keith Richardsékat válasz­tanám, mint a Great White-ot H -bébé- Ratt ::: Portrait/Columbia/Sony A nyolcvanas évek elején minden maszek lemezboltban ott virított elő­kelően a szintén Los Angeles-i Ratt együttes a Mötley Crüe, a Cheap Trick és Ozzy Osbourne bakelitjei között. A borító alapján az idő vas­foga nem fogott a hetvenes évek vége óta működő zenekaron, pedig egy időben rengeteg sminket pakoltak az arcukra a korszellemnek meg­felelően. A Kalodner producerelte album dallamos, vokálokkal telített, mint egy Def Leppard- vagy egy Firehouse-munka, rockos, balladás, dögös, gitárszólós, ahogy egy ilyen produkciónál szokás huszonakár­­hány éve. Akinek a füle ezen típusú muzsikát is befogadja, hamar belátja, hogy minden igyekezet ellenére hiányzik a szükséges putty, ami a hasonló hangzású zenekarok sorából ismét kiemelheti a Ratt együttes ratt ’n’ rollját H -bébé- Shootyz Groove: High Definition ::: Warner 1 Bébé kolléga arca aztán a sokadik tracknél felderül: Ez az amerikai Pablo Hunny. És tényleg, néha mintha Palkóék bronxi inkarnációja lenne (saj­nos annak minden bája nélkül), a hivatalos meghatározás szerint hipho­­pot az agresszív hardcore-ral (kíváncsi vagyok, milyen a nem agresszív hardcore) elegyítő Shootyz Groove. Összességében azonban kicsit kor­szerűtlen, és elég unalmas. Maximum egy öregek otthonában, villanyol­tás után lehetne vele paráztatni H -dhe- Spin Doctors: Here Comes the Bride Universal Nyolc éve a Spin Doctorst a sajtó Amerika blues-hippi-funk-rock szín­terének nagy túlélő bandájaként üdvözölte. Bár 1991-es debütalbu­­mukat (Pocket Full Of Kryptonite) még kiadójuk, az Epic sem pénzel­te kellőképpen (mivel éppen a Pearl Jam tízujjas töjésével voltak elfoglalva), a dologból mégis kikerekedett kényelmes hatmillió példány. Aztán az 1994-es Turn it Upside Down után mindenki visszavett kicsit a lelkesedésből, az 1996-os You’ve Got To Believe In Something című dögunalmas, posztgrunge ötletjegyzék megjelenését követően pedig az Epic is ejtette az egyre kisebb fordulatszámon pörgő doktorokat. Nos, a Spin Doctors legújabb dolgozata vagy útját állja ennek a klasszikus kimúlási folyamatnak, vagy nem. De inkább nem. Ugyan erős a lemez eleje, később kiderül, hogy a blues-funk-rock-miegymás stíl spanyolvi­aszát tojhatta bár a SD, azóta náluk nagyobb fiúk is pályán vannak, amiről, úgy látszik, a SD nem értesült. A Waiting for the Blow például egy jó kis Jamiroquai-nóta, a The Mant pedig mintha egy megszeppent, konformista Beck hangszerelné. Több felvételben mintha az USA saját pszeudo-jamaicai együttesét hallanánk, de persze legyen nekik. Van itt sláger is: a The Bigger I Laugh és a Diamond nagyon jók, az MTV ját­szani fogja őket, de ezektől eltekintve az összes számból hiányzik va­lami nagyon fontos dolog. Az az ötlet, ami után stúdióba szokás vonul­ni . Szálinger Candy Dulfer: Girls Night Out BMG 2 A Rákóczi téren sétáltamban egyszer a fülem hallatára hangzott el egy jobb sorsra érdemes hölgy szájából, hogy szaxi ezeröt (nem tegnap volt). Nem tehetek róla, de Candy Dulferről azóta is mindig ez jut eszembe. Hátha még hozzávesszük, hogy hogy néz ki. Természetesen zenei tálen­­tuma is vitathatatlan, ám zenéjét még nem sikerült megszerettetnie ve­lem. Ez a lemez különösen halványra sikerült, modernkedik, stilizál, de az eredmény szánalmas. Akkor már a Dave Sanborn jobb H­­ehe­

Next