Wanted, 2000 (6. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 4. szám
Angie Stone: Black Diamond ::. BMG Nagy haj, nagy száj, nagy lélek - az utóbbi időben ugrásszerűen megnőtt azon énekesnők száma, akik joggal pályázhatnának a jelenlegi soulkirálynő, Aretha Franklin trónjára. Az öntudatos, gyönyörű, őstehetséggel megáldott afrofrizurás fekete dívák új hulláma Lauryn Hill-lel és Erykah Baduval kezdődött, de gyorsan felzárkózott hozzájuk Macy Gray, Kelis és Angie Stone is, a legújabb „fekete gyémánt", akinek Life Story című kislemeze mostanában az amerikai és angol rádiók egyik kedvence (és akiről szülőföldjén, Dél-Kaliforniában napot neveztek el). Stone életéről van is mit mesélni. Húsz éve van a pályán, először egy Sequence nevű r&b/rap együttesben rappelt (állítólag ő az első női rapper), aztán háttérvokálozott és másoknak (Al Green, D’Angelo, Lenny Kravitz, Mary J Blige) írt dalokat, szült egy gyereket a „Soul sötét hercegének”, D'Angelo-nak, aki érzelmileg, spirituálisan és zeneileg is óriási hatással volt rá. (Ez nyilván fordítva is igaz, hiszen D’Angelo róla írta Brown Sugar című első slágerét.) Angie-t végül az Arista angol leányvállalata szerződtette le, így most az ő jóvoltukból ajándékozhatjuk meg magunkat Angie Stone első önálló lemezével, amely valóban kis gyémánt a mai felhígult r&b-szeméttombon, tele őszinte, a végletekig személyes dalokkal szerelemről, szeretteink elvesztéséről, a rossz férfiak faképnél hagyásáról. Ezeréves témák modern hozzáállással és hangszereléssel, tökéletes hallgatnivaló egy Marvin Gaye-féle „szexuális kúra” után HARRY G.G. Altin: Rock’N’Roll Terrorist::: Wagram/HMK The Lords Of The New Church: The Anthology ::: Wagram/HMK A remek válogatásairól híres francia Wagram cég legújabb összeállításai két amerikai punkénekestől, akik Iggy Popról vettek példát, és már nem élnek. G.G. Altin az amerikai rock talán leggusztustalanabb figurája volt, akihez képes Marilyn Manson szende kiscserkésznek tűnik: rendre hányással, húggyal, szarral, és öncsonkító akciókkal terrorizálta közönségét, meg Stooges-alapú primkó garázspunkdalokkal, melyek efféle címeket viseltek: Meg akarom baszni magam, Tűz a faszomba, Kínzom magam, meg akarok dögleni, Le akarlak pisálni, Iszok, verekedek és baszok, Csiklónyaló, Megerőszakollak, Hullákat kúrok, Zabáld a hasmenésem, Gyilkold meg az elnököt, Öld a rendőrséget - és ezek még csak a címek. Az anarchista prédikátor 1991 Halloweenjére színpadi öngyilkosságot ígért híveinek, de nem válthatta be, mert egy groupie megkínzásáért lecsukták. Ekkor 1992-re módosított, de végül csak ’93-ban engedték ki, és utána nem sokkal egy - az ő esetében prózainak is tekinthető - túladagolás vitte el. A magyar származású Stiv Bator a Dead Boys punkbanda énekeseként a CBGB klubból csinálta meg a szerencséjét, színészként is láthattuk John Waters Poliészterében, majd a nyolcvanas évek elején Angliában szupergruppot alakított a Damned-gitáros Brian Jamesszel, továbbá a Sham 69 és a Raincoats egy-egy tagjával, a Lords Of The New Church sötét beütésű new wavees rockot játszott slágeres felhangokkal, egy Like A Virgin átirattal például. Stiv kedvenc - Iggytől vett - színpadi akciója a mikrofonzsinór nyakra tekerése volt, egyszer kishíján meg is fulladt, de végül őt is egy prózai baleset vitte el: 1990-ben Párizsban elütötte egy kocsi. Biztos büszke lenne, ha tudná, hogy akárcsak Morrisont, őt is a Pére Lachaise-be temették Hódzsuva-Suicide Machines ... Hollywood/Record Express Igazából az a baj ezekkel a ska-punk zenekarokkal, hogy a legtöbbjüknek van egy-két jó (netán vicces) száma, aztán kész, ugyanazt az ötletet húzzák rétestészta módjára. A Suicide Machines ebbe a kategóriába tartozik, ezért soha nem készítettek elejétől végig élvezhető lemezt, bár valószínűleg a koncertjeiket még egy depressziós kisnyugdíjas is határtalan boldogsággal ugrálná végig H -bébé-HIM: Razorblade Romance ::: BMG Love metal Finnországból. . . A szaksajtó gothic rocknak mondja a stílusukat. Jó, legyenek aminek gondolják magukat... Rózsaszín lemezborító, szívecskés borotvapengék, androgün énekes... Látom is a bulvárlapok címlapját: Misztikus tinédzserhalál a fürdőkádban.. Mi kell még? Talán kevésbé unalmas zene... Mode-os húrokat penget a Bury Me Deep Inside Your Heart, a klipes nóta, a Join Me ragad a fülbe, és a többi poroszkáló, búslakodó dal is mehetne a rádióban. Mintha a Europe énekelne az elmúlásról. Elő a vodkát, igyunk egy utolsót, gyerekek! Hvic The Rockfords :.. Sony/Epic Tisztességes kis, vérbő rhythm and blues-os rockzene, a Pearl James Mike McCready Pearl Jam előtti zenésztársaival mostanság alakított hobbizenekarától, a puritán, kétlapos borító és a purista, retrós, (többek közt a női énekhang miatt is) a Fleetwood Macet vagy a Pretenderst is eszünkbe juttató számok alapján kurvára nem a befutás szándékával. Rövid ideig szimpatikus, 25 perc után uncsi, piacra dobott magánügy, vagy ahogy McCready fogalmaz: „egy kör bezárása”. Egészségükre Hener-Falling Sickness Team Őszintén szólva nem az én ügyem ez a fajta hardcore-os, hiphopos, metálos dolog, mindenesetre azt én is hallom, hogy nem kalimpálás az, amit a címnélküli kazettán a négytagú, gitár-basszus-ének-szempler felállású Falling Sickness Team (Rábai Imre - ének, Kiss Zoltán - gitár, Pallaghy Ádám - basszusgitár és Mendre János - ének, szempler) nyomat - más kérdés, hogy nem mernék megesküdni arra, hogy zenéjük fő vonalai bármiben is különböznének sok más (rengeteg), hasonló zsánerű hazai vagy külföldi bandáétól. Tehát zeneileg teljesen okés, lazán zúzós, déja vu-üggyel van dolgunk, a pattogós, hajszás szövegeket viszont isten bizony nem értem, főleg akkor amikor mindenféle effektekkel - egyébként ötletesen - még inkább torzítják azokat. Egy biztos: humorérzéke azért van a társaságnak, gondolok itt, többek közt, a kazettabevezető rajzfilmzene-betétre, meg a Jobb lesz című szám közben benyafogott Black Sabbath-szájriffre. A másik piros pont a nyilván szerény felvételi lehetőségek melletti ötletes produkciós munka, a bátor hangzások és a vicces hangminták miatt jár Itener- H Kontakt: Mendre János (66) 473-495, Rábai Imre (66) 322-499, Pallaghy Ádám (66) 483-033 C-kategóriás gyöngyszemek A minirovatunk utolsó jelentkezése óta eltelt bő fél évben rengeteg olyan izgalmas lemez jelent meg, mely ugyan nem kapott teljes körű hazai terjesztést, de az elszánt lemezboltok gond nélkül beszerezhetik. Álljon itt néhány C -(D-, E-) kategóriás gyöngyszem, főleg a Sony alá tartozó kis kiadók terméséből. A dobból, torzított basszusból és zongorából gazdálkodó Ben Folds Five trió (Wanted 97/7) már harmadik bámulatos albumát jelentette meg (The Unauthorized Biography of Reinhold Messner), míg a másik amerikai csodatrió, a hiphopos bluesban nyomuló G. Love & Special Sauce (Wanted 96/7) a negyediket (Philadelphonic). A szintén háromfős ír Frank & Walters együttes (Wanted 96/12) Beauty Becomes More Than Life címen adta ki harmadik albumát, melyet elődeihez hasonlóan bájos naivitás és perfekt popdalok jellemeznek. A Divine Comedy név mögé rejtőző észak-ír Neil Hannon, az elegáns és szellemes dandy-pop legnagyobb dalszerző-előadó tehetsége besztoflemezen gyűjtötte össze kilencvenes évekbeli slágereit, három új felvétel társaságában (A Secret History). Kevin Rowland (ex-Dexy’s Midnight Runners) nagyzenekarral készített hatvanas évekbeli popslágerekből nagyigényű feldolgozáslemezt (My Beauty), mely az 1999-es év legnagyobbat bukott produkciója lett a Creation kiadónál és talán egész Angliában is: alig 500 példányban kelt el, vélhetőleg amiatt, hogy az oldalszakállas Rowland borotvált mellkassal, női alsó- és felsőruházatban, illetve sminkben bámult le a címlapról. A londoni Archive-ban viszont nagy keresekedelmi potenciál rejlik, mivel az 1996-os Londinium debütalbum után elvont, rejtőzködő triphopkollektívából igazi, triphopos alapú popzenekarrá alakult át: a csillogó hangú új énekesnővel, Suzanne Wooderrel felvett második album, az Independiente kiadónál kijött Take My Head óriási sikert aratott... Franciaországban Tessék, lehet rágni a lemezboltosok fülét. Hdzs- Tricfonos zenesz oldalatunk havi programját lásd a 3. oldalon! ÁPRILIS 45 TilLBEmÁS2Ó DimOGRflT 4