Wanted, 2000 (6. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 5. szám
u; PROFIL VIBRÁTOR Amerikai na! Eels Spielberg, Katzenberg és Geffen urak közös szupervállalata, a Dreamworks bombasztikus kommersz filmekkel (Peacemaker, Deep Impact, Egyiptom hercege) mutatkozott be, ahogy elvárható volt, ám cégük zenei részlege olyan igényesen, független kiadókra jellemző ízléssel kezdte összeválogatni művészeit, hogy az mindenkit meglepett. David Geffennek jó füle van, az öreg Lenny Waronkernek (aki annak idején az R.E.M.-et a Warnerhez szerződtette) szintúgy, és mikor Michael Simpson a Dust Brothersből azt tanácsolta nekik, hogy első előadójukként az Eels nevű triót szerződtessék, hallgattak rá. (Azóta olyan remek dalszerző-énekesek vannak náluk, mint Elliott Smith vagy Rufus Wainwright, de az övék már a Rollins Band is, és hozzájuk igazol a Spain is, amint letudta aktuális szerződését.) csapkod a járdához ott, ahol a háza két éve leégett. Az emberek azt mondják, annak idején még nem volt ennyire bolond... Itt jön egy hosszú barna hajú lány, aki nem lehet több ívnél, piros nyalókát szopogat, miközben egy kislányt tol a babakocsiban. Biztos a húga. Biztos a húga. Ugye? Bemennek a vegyesboltba, én meg sétálok tovább” - Susan’s House). A fiatal Peter Gábriellel rokon énekhangú frontember Randy Newman hatását ismeri el (ebben a Ben Folds Five-val rokon), plusz a Nirvana és a Portishead lemezeitől kapott lelki inspirációt, a hallgató elsősorban a Dust Brothers miatt - Beckre asszociálhat, s mellette a Wanted által art-hopként címkézett többi amerikaira (Fun Lovin’ Criminals, Soul Coughing, G.Love & Special Sauce, Cake), és ezzel fel is soroltunk szinte mindenkit, aki Amerikából érdekes. A fura az, hogy az Angolnák zenei szellemessége inkább angolos. A leglényegrelátóbban az LA Weekly kritikusa fogalmazott: „Valószínűleg ilyen zenét csinálna ma a Beatles, ha az ezredvég hangszerparkjával gazdálkodhatna. ” A Beautiful Freak megjelenése utáni héten öngyilkos lett a neurotikus nővére, Elizabeth. E az ő félredobott gitárján kezdett játszani, az ő lemezeit - Beatles, Rolling Stones, Neil Young, sok country - hallgatva nőtt fel. Neki és a rák végső stádiumában lévő anyjuknak szól a már csak a dobos Butchcsal duóban felvett Electroshock Blues című 1998-as Belsalbum, olyan hátborzongató dalcímekkel, mint az Elizabeth a fürdőszoba padlóján, az Úton a temetésedre tell, az Átszállásom az őrületbe, a Rák a gyógymód ellen (ennek a klipjét nézik a fiatalok az Amerikai szépségben), a Kórházi kaja vagy a Múlik a gyógyszer hatása. A John Cale-féle Music For A New Society testvérdarabja, amelyből azonban nem hiányzik a zenei humor és a szomorkás irónia (a lemez egyetlen slágere, a répaklónozós videóval megtámogatott Last Stop: This Town például arról szól, hogy a távozó lélek még egyszer körberepül városkája felett). A teljes családját elvesztette a napokban megjelent Daisies Of The Galaxy című harmadik, és ezúttal is lenyűgöző Eels-lemezen már optimistább hangot üt meg, ahogy a címbéli százszorszépek is kibújnak a beton repedésein át. Újrakezdés, nagytakarítás, szellőztetés. „A francba is, tényleg szép ez a mai nap” - énekli a Mr. E’s Beautiful Blues című bónuszdalsláger refrénjében az agyonüthetetlen gyógyegér. Az Eels élén egy 33 éves szemüveges zseni áll, aki E névre hallgat. Mark Oliver Everett azt mondja, ez nem holmi lila művésznév, már a suliban így hívták a haverjai. Nyamvadt kis gyerekkora volt, nem sok szeretetet kapott (apja a Pentagon atomfizikusa volt, nem látta túl gyakran), és utólag úgy véli, ez az űr lökte az alkotás felé, hamar megtanult egyedül boldogulni. 6-7 évesen már dobolt, első díjat is nyert egy iskolai tehetségkutatón. Virginia államban laktak, félórányira Washington D.C.-től, semmi kulturális élet nem volt. E kocsilopással, kokóval és LSD-vel próbált szocializálódni, de hamar feladta, tudta, hogy neki csak a zene marad. Több zenekarban játszott, még főleg dobolt, de zongorázni és gitározni is tudott, és már 16 évesen érezte, hogy vezér lesz, mégis inkább egyedül folytatta, minthogy másokkal kelljen egóznia. Egy ócska kocsival, álmokkal fejében érkezett Los Angelesbe, ahol jó nagyot koppant. Benzinkutasként tartotta el magát, de az is jobb volt, mint az istállótisztítás Virginiában („ha az ember már takarított lószart, utána mindenre képes”). Több nagy hollywoodi filmben is szerepelt statisztaként. Karrierterve abból állt, hogy mindenkinek, aki zeneipari dolgozónak tűnt, dalaiból összeállított demokazettákat osztogatott. 200-300 darabot szétszórt, mielőtt bármi visszajelzést kapott volna. Aztán egy boltban véletlenül összefutott az Atlantic művészeti vezetőjével, John Carterrel, aki szerződést ajánlott volna, ha főnöke meg nem vétózza a dolgot. Ő összetört, majdnem abbahagyta, de Carter menedzserként mellette maradt és összehozott neki egy szerződést a Polydor amerikai részlegével. Itt jelent meg A Man Called E című félórás, filléres debütalbuma 1992-ben, naiv, kedves, udvarias dalokkal, siker nélkül. A következő évben kijött második E-lemez, a Broken Toy Shop már profibb, mainstreamebb hangzást mutatott, a számok felében vonósok is voltak, noha a hangszerek nagy részét továbbra is E kezelte, de ismét rossz kritikákat kapott, pedig mai füllel hallgatva már ott vannak az Eels-korszak zsenialitásának előjelei. A bukás után cége kirúgta, ismét megborult, de Carter tovább bátorította, vett neki egy kis 4-sávos magnót. E hónapokig szobájába zárkózva komponált, ekkor írta legjobb dalait. Egy újabb, a kritikusok által már előre lesajnált E-album helyett az énekes egy zenekarral akart új lapot kezdeni Eell (Angolnák) néven. A dobos Butchcsal és a basszista Tommyval egy olyan bulin találkozott, melyet kifejezetten zenésztársakat kereső muzsikusoknak rendeztek. „Zenekart alapítunk, de az én zenekarom lesz" - szögezte le E, aki a készülő lemezanyag felét különféle külső szerzőkkel közösen írta meg, akik egyike a társproducerként és keverőként is besegítő Michael Simpson nevű Dust Brother volt. Aztán bejött a képbe a Dreamworks, és mindenki az Eelsről beszélt, ami a Beautiful Freak című albumot tekintve nem is bizonyult alaptalannak: az 1996-os év legjobb debütáló lemezéről van szó, ahol a tradicionális trió felállást innovatív hangszerelés, sampler, vibrafon vagy például wurlitzer bővíti ki, és ahol szinte minden dal más hangzású (a hiphopdzsessztől a grunge-os áthallású rockig), de egyformán zseniális, telitalálat zeneileg és szövegileg egyaránt („Egy napon valóra váltom a saját amerikai álmomat, de addigra szart sem fog jelenteni’’ - Novocain For The Soul, „Egy bolond öregasszony üvegeket Déri 2o 11 május 11