Wanted, 2000 (6. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 6. szám
folytatás az előző oldalról Utána Smith £ A Mighty-koncert a Germinalban (500 fő), illetve nem az, ugyanis a legendás bristoli duóból se Smith, se Mighty nincs jelen. „Smith £ Mighty Productions" — kurjongatja egy fe kete MC,akit egy dj kísér, később még egy énekesnő is, szóval ez annyira Smith 8 Mighty, mint amennyire 4 Hero volt az annak hirdetett márciusi Tilos-buli (hasonló eset történik Howie B. Daddylonglegs nevű projektjével is, ahol Howie B. nem is áll a színpadon).CAtaison de la Culture egyik termében (La Soute, 500 férőhely) a vernus zenekar játszik, de ez esetben kész szerencse, hogy nem a magyar Venus az, hanem a belga, mert ez utóbbi jó, nagyon jó. Akárcsak a Louise Attaque, ők is akusztikus hangszereken játszanak rockos hozzáállással, itt is van szólózgató hegedű, de a basszista nagybőgőzik, és az egész inkább az artisztikus dEUS-t idézi, mint a népbarát Noir Désirt, főleg hogy a fehér hajú gitáros frontember végig angolul énekel. A bourges-i közönség szívének különösen kedves ez a belga zenekar, hiszen tavaly ilyenkor még a fesztivál Felfedezettek (Les Découvertes) név alatt futó, kezdő előadóknak bemutatkozási lehetőséget adó alprogramsorozatában debütáltak, és aratták a legzajosabb sikert, most pedig már Welcome To The Modern Dance Hall című albumukat turnéztatják, melyet egekig magasztaltak a kritikusok. De az estének (pontosabban az éjszakának) még mindig nincs vége, éjfél után ismét a reggae-sátorban vagyok, még elcsípem a Toots & the Maytals-koncert végét, amiről inkább a soul, mint a reggae jut eszembe, de még hátra van a záróprodukció: Macka B £ the Robotics featuring Mad Professor. Ebből Mad Professor nincs is a szín padon (a keverőpult mögött effektezik visszafogottan), Macka B, a roots reggae nagy tanítója azonban egymaga elviszi a show-t, nem lehet nem szeretni. „Amikor azt éneklem: hallottad, mi az üzenet?, válaszoljátok rá: legalizáld a füvet!... Több mint szexmasina ő, emberi lény minden nő... Macka B-nek nem kell Big Mac... Hogyha jönnek a rasszisták, mondd nekik, hogy bekaphatják!... Idén elmarad a karácsony... Ha azt hiszed, a roots halott, jobb ha a szádat befogod!" Aztán hajnali kettőkor beint egy rendező, hogy most már abba kéne hagyni, mire Macka szám közben leállítja a zenekart, bocsánatot kér a közönségtől és sértetten távozik. Kis híján zavargás tör ki. Harmadnap rövid meccs: a Gomez és az Elastica győz Lou Reed felett, legalábbis az én fejemben (Reedet láttam már elégszer, és ha minden igaz, az idei Szigeten is fogom még). Az angolokat az Escale-ban várom (végül ez lesz a törzshelyem) egy ennivaló Banja Luka-i tinilány, Jasna társaságában, akit meggyőztem, hogy ez egy neki való koncert lesz, ő meg elárulja, hogy a „cicamica” náluk „cicamáca”. Az első fellépő még egy francia zenekar, a Cox. Belle journée című lemezük borítóján és a plakátokon még hárman vannak, és az egyikük lány, de mire ideérnek már négy fickó nyomja a színpadon az izmos rockot, poszt-Nirvana, s mivel franciák, ezért poszt-Noir Désir is (Bertrand énekstílusa náluk is visszaköszön). A Gomez (Wanted 98/12, 99/12, 99/10) olyan jó, mint vártam, és amikor a három gitáros-énekes közül a fiatal Lennon-képű először kiadja azt az ősöreg blueshangot, cicamácával összemosolygunk, megérti, miért mondtam, hogy tetszeni fog neki. Szóval a Comez olyan jó, de olyan rövid, negyven perc csak, előzenekari adag, ráadás nélkül. Az Elastica a főattrakció, alig néhány nappal az után, hogy öt éve várt második albumuk (The Menace) végre megjelent. A zenekar közben többször majdnem kimúlt, majd négyről hat tagúra bővült, de megőrizte új hullámos feszességét és popérzékenységét, miközben több elektronikát és billentyűt engedett be a struktúrába. A magyar származású Justine Frischmann, Brett Anderson (Suede) és Damon Albarn (Blur) egykori babája láthatólag kaján élvezettel vezényli végig zenekarát az első album szép számú slágerein (Stutter, Line Up, Connection, Waking Up, Car Song, Vaseline, plusz a Trainspotting le mezről ismerős 2:1), míg az új korongról egyelőre csak a Da Da Da feldolgozásra izgul be a nép, de akadnak még jó pillanatok. Az idei Bourges-i Tavasz első stage-divingját is az Elastica váltja ki. A negyedik napon ismét az Escale-ban kezdek. Nótári kolléga kedvenc noiserockerei nyitnak, a nottinghami Six By Seven kvintett, markáns, könyörtelen zajjal — nagyon impozáns megszólalás, bár dalokra nem emlékszem. Föld után ég: France Cartigny, egy negyvenkilós kis francia csaj egy dobszerkó mögül énekel, két gitáros faszi kíséri. Néha egy kis zongorához ül, néha előre jön énekelni, kislányhangja van, de az embernek mégis végig görcsben van tőle a gyomra. „A francia PJ Harvey" — ahogy szokás mondani, pedig játékosabb, mint morbid angol kolléganője. Akkor már inkább „a francia Liz Phair". France angolok közé került, szendvicsbe. Mert jön utána, vagyis a művésznév mögött megbúvó Conrad Robert, egy Beck- vagy Moby-szerű barkácsfickó, gitárosénekes, aki alá-köré a koncerten két kütyüs fazon teszi az elektronikát. Mert dalai első hallásra is emlékezetesek, nagy tehetség, izgalmas előadó. Eközben az Igloo-ban zúznak, az L7 tetovált rockmacáinak utolsó számaira érek át. Az L7 után a fesztivál legnagyobb sztárja, a Cypress Hill jön (a koncertbeszámolót lásd külön, az előző oldalon), majd még átgaloppozom a Jacques-Coeur színházba (350 férőhely), hogy lássak valamit Katerine és Anna Karina közös dalestjéből. Katerine valójában férfi, Philippe Katerine a becsületes neve, és a modern francia sanzon egyik legnagyobb tehetsége. Anna Karina meg Anna Karina, Godard legjobb korszakának múzsája. Telt ház van, az ajtót sem szabad nyitogatni, de a főrendező jó ember, a ráadás előtt beenged a fotósok között. Ott ülök Anna Karina lábánál, és közelről látom milyen pusztítást végez az idő az emberi arcon, és hallom, milyet a hangszálakon. A csengő hangú Annának, akivel nemcsak Godard, de Gainsbourg is csinált musicalt, most öreg néni hangja van, de ahogy a kölyökarcú, sármos, finom hangú Katerine-nal duettben éneklik a Bolond Pierrot-ból ismerős Maligne de chance-t meg a Qu’est-ce que je peux faire?-t, test nem marad borzongás nél kül, ez egy randevú a (film)történelemmel. Az ötödik napon ismét az Escale-ban. Telt ház van, be sem engednének, ha nem ismernének már pofáról, meg ha nem győzné meg őket egy dedikált Day One-képeslap arról, hogy interjúról jövök, és a cikkemhez élőben is látnom kell a zenekart. De a Day One előtt még két fellépő van hátra. A birminghami Broadcast olyan mint a Stereolab egy kis Cardigans és egy kis triphopbehatással. A háttérvászonra régi tudományos-technikai filmeket vetítenek, pszichedélia a levegőben. A következő programpont a már említett Daddylonglegs lomha ambientje, ami alatt elalszom ültömben. Egy biztonsági ember ébreszt fel, hogy jól vagyok-e, nem ájultam-e el. Hát nem, ettől nem. Ez a zene nem áll meg a lábán, mert nincs neki. A Day One egy bristoli duó, a Massive Attack saját cégénél, a Melankolicnál jött ki Ordinary Man című lemezük, mely az év eddigi legjobb debütáló albuma: hiphopos alapokon igazi dalok, mindegyik egy kis sztori Phelin Byrne énekbeszédével, akit a koncerten hol billentyűző, hol gitározó társa, Donni Hardwidge mellett egy fekete ritmusszekció és egy gitáros kísér. Interjú a következő számban. Az Escale aznapi zárófellépője a Yo La Tengo, de az valami olyan katasztrofálisan bágyadt, hogy a negyedik szám közben kimenekülök a teremből. Benézek a város gyönyörű katedrálisába, ahol éppen középkori gyászmise megy, aztán a Pavillon Lionba (2500 férőhely), ahol ugyan elmarad a Moloko-koncert (másodszor szalasztom el őket, négy éve a belgiumi Torhout/Werchter fesztiválról maradtak le), de azért bulis program van: az funkveterán Roy Ayers és az ifjú feka titán, az új Prince-ként is emlegetett gitáros-énekes-producer-dj Romanthony váltják egymást, az utóbbi női ritmusszekció és egy billentyűs kíséretében, rockfelállásban nyom lehengerlő tánczenét. A dEUS-renegát Stef Carlens zenekara, közös műsort, de a zárónap sztárja így is a napon a párizsi Elysées-Montmartre színpadán is megismétli produkcióját. A Boss Hog Jon Spencer másik zenekara, melyben felesége, Cristina Martinez a főnök, de Jon hangszerel, gitározik és néha énekel is, vagy ilyeneket ordít: „Let’s do it!... C’mon now!... Yeah!... That’s right, baby!" A Boss Hog kerek öt évente ad ki lemezt, most épp a harmadiknál tart, Whiteout a címe, és noise-ömlenyes elődeitől eltérően olyan slágeres, hogy az már meghökkentő (több dalt a Cardigans producerével készítettek). A jon Spencer Blues Explosiontől szabadságolva a férj élvezettel engedelmeskedik a feleség újonnan támadt pophajlamainak, hagyományosabb szólókat enged meg magának, miközben felelősen irányítja a talpig feketébe öltözött zenekart, a hangszerébe görnyedő billentyűst, a szakállas basszert és a csinos doboslányt, aki néha komplett refréneket énekelhet, sőt a negyedik ráadásdalban — mikor Spencer beül a helyére még duettet is a Boss Hog bőr csuklópántot viselő, hollóhajú front asszonyával, aki viszont az egész műsor alatt babonázta a férfinépet. Christina és Ron kétségtelenül a legállatabb pár a rockporondon. Ha egy koncertet kell választanom ebből az egész hétből, az övék lenne az. Déri 2 $ o 11 32 I UíflNTEOU&NlllS ÚTOH