Wanted, 2000 (6. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 7. szám

VERA BILA, A MORVA CIGÁNYHERCEGNŐ MAJDNEM FÉL ÓRÁN KERESZTÜL PRÓBÁLT A NŐI WC-BE BEJUTNI. De mielőtt folytatnám, jól odaszögezném a Wanted lapja­ra, hogy a Mediawave közönsége simán megkajolta ezt a retrólázban kipiroso­­dott tánczenét, spanyolos ritmust és szláv lírát, amit négy szálamban celebráltak. Ha az ember megveszi a CD-jét, hallgatni is fogja. De. Azért látni kellett volna. Vera Bila először is olyan magas, amit már nem hívunk magasságnak. Ám amit elmulasztott vertikálisan, azt hori­zontálisan pótolta. Amikor meglátta a menedzser a színpadot, ráncolt homlokkal vakargatta a tarkóját, végül kibökte. Az a baj,... a lépcső,... sok! Három vagy négy fok. Vera Bélának egy emelő kéne. Tehergép. Targonca. Hartyándi Jenő, a fesztiváligazgató számtalan alkoholista, idegbeteg, paranoiás, skizofrén, kényszeres művésszel találkozott, s mindig megoldotta problémáikat, de most megmakacsolta magát. Vera Bila a koncertjére menjen fel a lépcsőn. Pedig már akkor tudták, hogy a hercegnő nem szívbajos. (Illetve az, s őszintén remélem, hogy vigyáz magára, mert hiányozna, nem a hangja, hanem ő.) Mindenesetre elég cool a néni. Egy rotációs kapán kívül nem találtunk semmit, így maradt a spártai lépcső. A Széchenyi tér közel ötven méter, aminek egyik sarkában ücsörög­tünk vele. Szó nélkül megéhezett s eldöntötte, hogy a tér másik oldalán lévő étteremben eszik valamit. Elindultunk gyalog, de lassan­­ ütöttünk előbbre, mert Vera Bila lustázott. Majdnem olyan lassan közeledett, hogy végül mi is messzinek éreztük a közelit. Nem is bírta kajakból s le­intett egy taxit. Elmondatta a sofőrnek, hogy őt nem érdekli a­ávolság, sem az üveggolyó, meg a vadakat terelő juhász, neki nincs kedve gyalo­golni, vigye oda szemközt, majd kifizetik. S valóban, a harminc métert gépjármű erejű eszközzel tette meg. A gyaloglás lehet a mumusa. Ám nem tudtuk kikerülni a térben történő, puszta lábbal történő gyaloglás csábítását, így Verocska néha mozgott, azon belül is sűrűn megállt. Csak később vettük észre, hogy egy ilyen time-break alatt a hasát felpalcolta egy kerítés tetejébe. Más­kor az eresz is megtette neki. Vera Bila egy magyarországi napja akkor vált fekete-feh­ér Milos Formán-filmmé, amikor a WC-vel harcolt. Balkánból font európai régiónk irodalmi és filmes bája az, hogy a gép mindig meghatározza az esztétikát és a divatot. Az ajtó és a WC ugyanis tényleg kicsi volt, pont akkora, hogy egy átlag ember is sok­nak képzelhette magát benne. Amikor Vera Bilának pisilnie kellett, mindannyian rosszat sejtettünk. Szürke arccal arra gondoltam, hogy legfeljebb kibontjuk körüle a téglát, ha vége van a fesztivá­lak. Az még két nap. Ám a hercegnőt kísérte két alattvaló testvére, akik úgy oldották meg a kérdést, ahogyan Japánban a metrón látni, gyömö­szölték a művésznőt. De amit sikerült tíz perc alatt befele, az kifele vált keservessé. Kihúzni Verát a budiból nem volt egy rutinfeladat. Nem adtuk fel, s igazunk volt, este Vera Bila egy helyben állva, a kezével legyezve, meghódította közönségét: a fehér középosztályt , a helyi romák spontán családi nagytanácsát. Jó lett volna, vele in­terjút készíteni, de ha megpróbáltuk, bánatos pofával mondta a me­nedzsere, Bila beteg, nagyon beteg, nem tud interjúzni, viszont ha lenne egy emelőnk... Amikor felment a színpadra, hárman segítettek neki. S persze, a közönség is. Akartuk őt. A magyar nyikhaj című slágernél már mindenki csápolt. Bakács Tibor S­e 11 enkidő fotó: Kassay Róbert

Next