Wanted, 2000 (6. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 10. szám

The Dandy Warhols: Thirteen Tales From Urban Bohemia ::: EMI A portlandi Dandy Warhols (lásd: Wanted 98/8) lehetne szar zenekar is. Néha az is. De a leggyakrabb az náluk, hogy olyan jól megcsinált, annyi­ra telitalálat dalaik vannak, hogy a rockújságíró megbocsát nekik minden pózt, minden „visszaadjuk a rock’n’rollnak a szentháromságát: a szexet, a drogokat és a... izé, a rock’n'rollt^Modöt. Ez az amerikai zenekar ilyenkor olyan jó, hogy szinte már ha azt vesszük, hogy egy­kor angol minták (noisy pop, Spiritul^^rereolab stb) hatása alatt in­dultak, nem is meglepő. Már az előző al­bumukon (The Dandy Warhols - 1996, The Dandy Warhols Come Do­ - 1998) is voltak jó pillanatok, elég ha a Keresd a nőt! betétdalsláger Be A Holiday-re vagy a Not If You Were kezünk, de ez az egymásba átfolyó szán­ból álló harmadik lemez a zene­kar eddigi mesterműve. Az első három­­dalcímek: Istentelen, Mohammed, Niet át a slágerek földjére, ahol a Courtney , „Velvet”, „Rolling”, „glam” és „new ” elektromosságot, és vigyorogva konstat­tóznak. Aztán a záródal (The Gospel) s a kör szépen zárul f -dzs(ó?)­zám pszichedelikus eszmélése­ie) után egy country-vicc vezet­ő gitáros-énekes vezette csapat ’ feliratú békacombokba vezet , hogy milyen virgoncán ránga­­folkos pszichedelikus, s ezzel Reamonn: Tuesday::: EMI Komolyan mondom, lehet, hogy igaza­­s szinte minden német zenekarban benne a fílingre gondol az illető, arra a nehezen már hiányos, könnyedtelen, némileg rigie rendelkező német zenekarok muzsikájánk hangulatát is jellemzi - nem az van szó, nem is a Neubauten­Element Of Crime féle brechtes németfé féle német artisztikumról és nem is az eg (ez egyébként külön téma lehetne), hanem az olyan bandákról, amilyen példá­­ul a Reamonn. A Rea névre hallgató ír énekes vezette együttes és a Tuesday című lemez is pont ilyen (még akkor is ha a debütalbum munkálatait az angol sztárproducer, Steve Lyon igazgatta): érződik, hogy jó zenéken pörögnek, hallatszik, hogy „jól fogják meg” a muzsikát és világos az is, hogy fontosak nekik a dalaik, csak éppen a végeredmény lesz az, amiről néhány mondat óta pofázok. Az öttagú Reamonn, mely Superairl című nagyon-nagyon komoly dalával robbant be kábé az idei év tava^Hj^kda^nvenciózLJ^^roymt^ játszik, a csávók ügyesen csemti^^fl|HHHHIHIH­tyűs cuccok közé az elektronikát, - eg^B valószínűleg sok Radioheadet és U2-t hallgattak - ám a korrekt kivitelezés és a hallgatható dalok mellett pont az a pici, ám kulcsfontosságú valami hiányzik, amitől egy zenekar töb­bé vagy kevésbé szerethető lehet H­­ener-Stevie Ray Vaughan and Double Trouble: Blues At Sunrise ::: Epic/Sony Tematikus bluesok remekbeszedetten egy válogatáslemezen a Mestertől! A gi­tározás magasiskoláját hallhatjuk! SteviAMMM^H^HHMM mindez koncertfelvételekkel megspékelveBluzisfaKna OiTerezen. A lemezen közreműködik: Johnny Copela és Albert King H Fidel Gasztro Mansun: Little Kix :.. EMI Az angol Mansun - amely a karrierje majd egy-egy dalára jutó töménytelen mindent tud, amit egy kiemelkedő po­zó Paul Draper fazon és jó dalokat ír, a 3 hónaponkénti stílusváltásairól egy zenei ötletéről híresült el - tudnia kell: az énekes­ szer­­­zékeny és vagány, elszállt és dögös, van arcuk, ráadásul hazájukban jelentékeny kommerciális sikert is ma­gukénak tudhatnak - mind a 12 kislemezük felkerült az angol listára. A zenéjé­vel a hetvenes évek - főként a Police, David Bowie és a Pink Floyd - világában turkáló négytagú Manson harmadik albuma (az előző kettő a stúdiólehetősége­ket maximálisan kihasználó, barokkosan túlburjánzó Attack Of The Grey Lan­tern és a szikárabb, de ugyancsak ötlet-overdózisos Six) ismételten a mai pop­mezőnyből magasan kiemelkedő dalgyűjtemény. A zenekar némileg visszavett a dalokon belüli csapongásból és homogénebb számokat írt, melyek között a tempóarány az epikusabb lassúk felé, és a Pink Floyd-hatások irányába toló­dott el. Ja, azt semmiképp sem felejteném el, hogy a Little Kix munkálatait a többek közt Police- és Sting-lemezeken is közreműködő sztárproducer, Hugh Padham irányította, a borítófotókat pedig a sztárfotográfus Anton Corbijn ké­szítette. Okos és ihletett könnyűzene plusz tuti produkció. Ötös H­­ener- Bryan Ferry: Slave To Love (The Best Of The Ballads)::: Virgin/EMI Roxy Music: The Early Years ::: Virgin/EMI Megint lehet nosztalgiázni vagy álmodozni, valami ilyesmiről szól a ro­mantika is, a kicsit hosszúra nyúlt és éppen ezért már fájdalmasan unal­mas kilencvenes évek puritanizmusa után üdítően hatnak az élénk színek, a csillogás és a szokatlan formák. A glam mint divatirányzat újbóli eljöve­tele és uralkodása persze már régóta napirenden van, csak kellettek hoz­zá olyan ikonok, akik elviszik a tömegekhez - és akkor persze elő lehet venni az oridzsinált, adni neki szép új csomagolást és pótolni a leadott mennyiséget. És az Early Years semmit nem veszít az értékéből akkor sem, amikor úgy adják el: minden álomotthonban kell lennie egynek. Ez ugyanis a Roxy Music első olyan válogatáslemeze (van már több tucat), amely szigorúan a zenekar első két évére koncentrál, ahogy a semmiből két év alatt csúcsra járatták magukat: három nagylemez + két kislemez (Virginia Plain és Pyramarama). Egytől egyig hibátlan dalok, klasszik felál­lásban, egészen az első két lemezig Brian Eno hangterápiájával és persze végig Bryan Ferry egyéniségével (amely akarva-akaratlanul a Velvet Gold­­mine-ban is jelen van, legalábbis külsőleg, Christian Bale személyében). 1973-tól kezdve aztán kuszábbak a szálak, a lényeg az az, hogy a két lemezt az előadókon kívül nem köti össze semmi, hangulatilag tehát teljesen külön­bözőek. Ferry balladás gyűjteményén főként már a nyolcvanas és kilencve­nes években írt/előadott szerelmes dalok vannak, köztük egy újonnan felvett dal, Craig Armstrong This Love-ja, ezen kívül a Diana hercegnő emlékére el­énekelt 18. szonett Shakespeare-től. És még 16 másik, amely kicsit hazudik, elvarázsol és ettől Ferry az igazi H -kbe- Sasha and John Digweed: Communicate ::: INCredible/Sony Nemrég olvastam valamelyik hazai újságban, hogy Sasha már nem a régi, derevei, Digweeddel készített új, dupla mixlemezük kapcsán így hát elővettem a Northern Exposure-t, egy korábbi remeküket, és meghallgattam azt. Ami azt illeti, valóban nagy a különbség a két lemez között. A régi elszálló­­sabb cucc, az a fajta trance, amelyikre partyn inkább csak tágra repesztett szaruhártyával toporgunk a fény felé irányzékolva magunk, ahelyett, hogy táncolnánk, de azt nem tudunk, túl sok és túl bő lére eresztett a heroikus dallam. A mostani lemez viszont, ha nem is végig, de az, amit fentebb már említettem szinelés De irdatlan in szinelés_____________________________________ szarozás nélkül egy pillanat alatt, mint Xena a diót, a Communicate (és a szögelés) ezt pedig úgy teszi, hogy közben egy percre se érzem úgy, hogy butulnék, mint ahogy azt sokan gondolják. A lemez nyitása olyan erős, ami­lyet ritkán hallani (Jaimy&Kenny D. Like A Bitch). Megtalálták a megfelelő számot, mellyel annyira felkeltették az érdeklődésemet, annyira hangulatba hoztak pillanatok alatt, hogy nem szálltam ki egy percre se, csak pauzáltam egyet hetven percnél, mikor kicseréltem az egyes lemezt a kettesre a cd-magam, rávertem egy újabb menetet, de persze előtte elemcsere miegy­­más megvolt, nem bírtam volna szusszal. Most ott tartok, hogy elzártam a Communicate-et magam előtt, mert nem lennék szép látvány erre a zené­re, amikor felkeres a főbérlő a havi törlesztésért. Részemről nem baj, hogy Sasha nem a régi H­­wg­ Midnight Oil: The Real Thing ... Sony Nyilván senkit sem érdekel a lemezkritikus hanyagsága, de én, ettől függet­lenül bevallom, hogy, bár fél szemmel azért észrevételeztem létezésüket, pár évvel ezelőtt szem elől vesztettem Peter Garrett énekes-zenekarvezető-kör­­nyezetvédő-politikus öttagú zenekarát - ha jól emlékszem az Earth and Sun and Moon című albumot hallgattam meg utoljára úgy rendesen - pedig (rá­adásul) kifejezetten szimpatizáltam/szimpatizálok a Midnight Oil szikár és lendületes rockzenéjével, főleg pedig egy-egy igazán emlékezetes dalával, ha nem is gondolom kiemelkedőnek és korszakalkotónak az ausztrál együt­tes munkásságát. A The Real Thing most úgy új lemez, hogy valójában csak egy kicsit az 5 4 erősen közepes új dalt tartalmaz, mellette pedig 10 jó leve­gőjű régi koncertfelvételt,­­ köztük a mai napig legnagyobb Mindnight Oil slágert, a Blue Sky Mine-t - melyek felvételek közül 7 egy sydney-i koncer­ten, 3 akusztikusabb hangzású pedig az MTV Unplugged New York-i felvé­telén került rögzítésre 11 -ener­­ it elhíresült Every Day Should Last Junkie On Earth-re emlé­ nük a jóbarátomnak, aki szerint Scorpions. Arra a fajta „kocka”­­is írható hősies-féle, enyhén ha­­rogva amely még a jó ízléssel is M2 Fu­lBEmOSSÓ UMOrOKTÓBER

Next