Wanted, 2000 (6. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám
The Dandy Warhols: Thirteen Tales From Urban Bohemia ::: EMI A portlandi Dandy Warhols (lásd: Wanted 98/8) lehetne szar zenekar is. Néha az is. De a leggyakrabb az náluk, hogy olyan jól megcsinált, annyira telitalálat dalaik vannak, hogy a rockújságíró megbocsát nekik minden pózt, minden „visszaadjuk a rock’n’rollnak a szentháromságát: a szexet, a drogokat és a... izé, a rock’n'rollt^Modöt. Ez az amerikai zenekar ilyenkor olyan jó, hogy szinte már ha azt vesszük, hogy egykor angol minták (noisy pop, Spiritul^^rereolab stb) hatása alatt indultak, nem is meglepő. Már az előző albumukon (The Dandy Warhols - 1996, The Dandy Warhols Come Do - 1998) is voltak jó pillanatok, elég ha a Keresd a nőt! betétdalsláger Be A Holiday-re vagy a Not If You Were kezünk, de ez az egymásba átfolyó szánból álló harmadik lemez a zenekar eddigi mesterműve. Az első háromdalcímek: Istentelen, Mohammed, Niet át a slágerek földjére, ahol a Courtney , „Velvet”, „Rolling”, „glam” és „new ” elektromosságot, és vigyorogva konstattóznak. Aztán a záródal (The Gospel) s a kör szépen zárul f -dzs(ó?)zám pszichedelikus eszméléseie) után egy country-vicc vezető gitáros-énekes vezette csapat ’ feliratú békacombokba vezet , hogy milyen virgoncán rángafolkos pszichedelikus, s ezzel Reamonn: Tuesday::: EMI Komolyan mondom, lehet, hogy igazas szinte minden német zenekarban benne a fílingre gondol az illető, arra a nehezen már hiányos, könnyedtelen, némileg rigie rendelkező német zenekarok muzsikájánk hangulatát is jellemzi - nem az van szó, nem is a NeubautenElement Of Crime féle brechtes németfé féle német artisztikumról és nem is az eg (ez egyébként külön téma lehetne), hanem az olyan bandákról, amilyen például a Reamonn. A Rea névre hallgató ír énekes vezette együttes és a Tuesday című lemez is pont ilyen (még akkor is ha a debütalbum munkálatait az angol sztárproducer, Steve Lyon igazgatta): érződik, hogy jó zenéken pörögnek, hallatszik, hogy „jól fogják meg” a muzsikát és világos az is, hogy fontosak nekik a dalaik, csak éppen a végeredmény lesz az, amiről néhány mondat óta pofázok. Az öttagú Reamonn, mely Superairl című nagyon-nagyon komoly dalával robbant be kábé az idei év tava^Hj^kda^nvenciózLJ^^roymt^ játszik, a csávók ügyesen csemti^^fl|HHHHIHIHtyűs cuccok közé az elektronikát, - eg^B valószínűleg sok Radioheadet és U2-t hallgattak - ám a korrekt kivitelezés és a hallgatható dalok mellett pont az a pici, ám kulcsfontosságú valami hiányzik, amitől egy zenekar többé vagy kevésbé szerethető lehet Hener-Stevie Ray Vaughan and Double Trouble: Blues At Sunrise ::: Epic/Sony Tematikus bluesok remekbeszedetten egy válogatáslemezen a Mestertől! A gitározás magasiskoláját hallhatjuk! SteviAMMM^H^HHMM mindez koncertfelvételekkel megspékelveBluzisfaKna OiTerezen. A lemezen közreműködik: Johnny Copela és Albert King H Fidel Gasztro Mansun: Little Kix :.. EMI Az angol Mansun - amely a karrierje majd egy-egy dalára jutó töménytelen mindent tud, amit egy kiemelkedő pozó Paul Draper fazon és jó dalokat ír, a 3 hónaponkénti stílusváltásairól egy zenei ötletéről híresült el - tudnia kell: az énekes szerzékeny és vagány, elszállt és dögös, van arcuk, ráadásul hazájukban jelentékeny kommerciális sikert is magukénak tudhatnak - mind a 12 kislemezük felkerült az angol listára. A zenéjével a hetvenes évek - főként a Police, David Bowie és a Pink Floyd - világában turkáló négytagú Manson harmadik albuma (az előző kettő a stúdiólehetőségeket maximálisan kihasználó, barokkosan túlburjánzó Attack Of The Grey Lantern és a szikárabb, de ugyancsak ötlet-overdózisos Six) ismételten a mai popmezőnyből magasan kiemelkedő dalgyűjtemény. A zenekar némileg visszavett a dalokon belüli csapongásból és homogénebb számokat írt, melyek között a tempóarány az epikusabb lassúk felé, és a Pink Floyd-hatások irányába tolódott el. Ja, azt semmiképp sem felejteném el, hogy a Little Kix munkálatait a többek közt Police- és Sting-lemezeken is közreműködő sztárproducer, Hugh Padham irányította, a borítófotókat pedig a sztárfotográfus Anton Corbijn készítette. Okos és ihletett könnyűzene plusz tuti produkció. Ötös Hener- Bryan Ferry: Slave To Love (The Best Of The Ballads)::: Virgin/EMI Roxy Music: The Early Years ::: Virgin/EMI Megint lehet nosztalgiázni vagy álmodozni, valami ilyesmiről szól a romantika is, a kicsit hosszúra nyúlt és éppen ezért már fájdalmasan unalmas kilencvenes évek puritanizmusa után üdítően hatnak az élénk színek, a csillogás és a szokatlan formák. A glam mint divatirányzat újbóli eljövetele és uralkodása persze már régóta napirenden van, csak kellettek hozzá olyan ikonok, akik elviszik a tömegekhez - és akkor persze elő lehet venni az oridzsinált, adni neki szép új csomagolást és pótolni a leadott mennyiséget. És az Early Years semmit nem veszít az értékéből akkor sem, amikor úgy adják el: minden álomotthonban kell lennie egynek. Ez ugyanis a Roxy Music első olyan válogatáslemeze (van már több tucat), amely szigorúan a zenekar első két évére koncentrál, ahogy a semmiből két év alatt csúcsra járatták magukat: három nagylemez + két kislemez (Virginia Plain és Pyramarama). Egytől egyig hibátlan dalok, klasszik felállásban, egészen az első két lemezig Brian Eno hangterápiájával és persze végig Bryan Ferry egyéniségével (amely akarva-akaratlanul a Velvet Goldmine-ban is jelen van, legalábbis külsőleg, Christian Bale személyében). 1973-tól kezdve aztán kuszábbak a szálak, a lényeg az az, hogy a két lemezt az előadókon kívül nem köti össze semmi, hangulatilag tehát teljesen különbözőek. Ferry balladás gyűjteményén főként már a nyolcvanas és kilencvenes években írt/előadott szerelmes dalok vannak, köztük egy újonnan felvett dal, Craig Armstrong This Love-ja, ezen kívül a Diana hercegnő emlékére elénekelt 18. szonett Shakespeare-től. És még 16 másik, amely kicsit hazudik, elvarázsol és ettől Ferry az igazi H -kbe- Sasha and John Digweed: Communicate ::: INCredible/Sony Nemrég olvastam valamelyik hazai újságban, hogy Sasha már nem a régi, derevei, Digweeddel készített új, dupla mixlemezük kapcsán így hát elővettem a Northern Exposure-t, egy korábbi remeküket, és meghallgattam azt. Ami azt illeti, valóban nagy a különbség a két lemez között. A régi elszállósabb cucc, az a fajta trance, amelyikre partyn inkább csak tágra repesztett szaruhártyával toporgunk a fény felé irányzékolva magunk, ahelyett, hogy táncolnánk, de azt nem tudunk, túl sok és túl bő lére eresztett a heroikus dallam. A mostani lemez viszont, ha nem is végig, de az, amit fentebb már említettem szinelés De irdatlan in szinelés_____________________________________ szarozás nélkül egy pillanat alatt, mint Xena a diót, a Communicate (és a szögelés) ezt pedig úgy teszi, hogy közben egy percre se érzem úgy, hogy butulnék, mint ahogy azt sokan gondolják. A lemez nyitása olyan erős, amilyet ritkán hallani (Jaimy&Kenny D. Like A Bitch). Megtalálták a megfelelő számot, mellyel annyira felkeltették az érdeklődésemet, annyira hangulatba hoztak pillanatok alatt, hogy nem szálltam ki egy percre se, csak pauzáltam egyet hetven percnél, mikor kicseréltem az egyes lemezt a kettesre a cd-magam, rávertem egy újabb menetet, de persze előtte elemcsere miegymás megvolt, nem bírtam volna szusszal. Most ott tartok, hogy elzártam a Communicate-et magam előtt, mert nem lennék szép látvány erre a zenére, amikor felkeres a főbérlő a havi törlesztésért. Részemről nem baj, hogy Sasha nem a régi Hwg Midnight Oil: The Real Thing ... Sony Nyilván senkit sem érdekel a lemezkritikus hanyagsága, de én, ettől függetlenül bevallom, hogy, bár fél szemmel azért észrevételeztem létezésüket, pár évvel ezelőtt szem elől vesztettem Peter Garrett énekes-zenekarvezető-környezetvédő-politikus öttagú zenekarát - ha jól emlékszem az Earth and Sun and Moon című albumot hallgattam meg utoljára úgy rendesen - pedig (ráadásul) kifejezetten szimpatizáltam/szimpatizálok a Midnight Oil szikár és lendületes rockzenéjével, főleg pedig egy-egy igazán emlékezetes dalával, ha nem is gondolom kiemelkedőnek és korszakalkotónak az ausztrál együttes munkásságát. A The Real Thing most úgy új lemez, hogy valójában csak egy kicsit az 5 4 erősen közepes új dalt tartalmaz, mellette pedig 10 jó levegőjű régi koncertfelvételt, köztük a mai napig legnagyobb Mindnight Oil slágert, a Blue Sky Mine-t - melyek felvételek közül 7 egy sydney-i koncerten, 3 akusztikusabb hangzású pedig az MTV Unplugged New York-i felvételén került rögzítésre 11 -ener it elhíresült Every Day Should Last Junkie On Earth-re emlé nük a jóbarátomnak, aki szerint Scorpions. Arra a fajta „kocka”is írható hősies-féle, enyhén harogva amely még a jó ízléssel is M2 FulBEmOSSÓ UMOrOKTÓBER