Wanted, 2000 (6. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 11. szám
ITülBEMASZÓ fi HOHAP lift Marilyn Manson: Holy Wood (In The Shadow Of The Valley Of Death) ::: Nothing/Universal Manson idén nem versenyezhet a ki-készít-szebbdurvábbfelkavaróbb-lemezeket-szuicid hajlamúaknak bajnokságban, ugyanis előző havi nyertesünk, a Placebo, vagy ebben a hónapban a Radiohead magasan veri őket, az Antikrisztusát. Manson revelációhányadosa az idő múlásával egyre csökken, és ha zeneileg így folytatja, akkor ezt a folyamatot nem is tudja megállítani. A Holy Wood nem az az aprólékosan megtervezett konceptlemez, mint ahogy előző két albuma, az Antichrist Superstar és a Mechanical Animals volt, sokkal inkább egy hagyományos értelemben vett rocklemez, bár tegyük hozzá, a dalok sorrendisége itt is fontos szerepet játszik, megjelennek az ellentétpárok (The Lone Song, The Death Song). Manson az Antichrist zenei világához tér vissza elsősorban, illetve az Antichristnál lényegesen sikertelenebb Mechanicalról is jól ismert glames rockzúzáshoz. Az érdekes pillanatok akkor jönnének el, amikor Manson más zenei környezetbe kerül (ezért szerettem a Mechanical Animalst), de ebből kevés van: ilyen a kéttételes Coma Black például. A többit már hallottuk a korábbi évekből, és hát lássuk be, Manson hosszú távon (tizenkilenc szám a mostanin) fárasztó egy figura. A lemez befejezése azonban igen sokkoló hatású: egy orosz rulettet játszó ember csattintgatja fejénél forgótáras pisztolyát. De lehet, hogy csak rosszak az idegeim 11 -bébé- Pj Harvey: Stories From The City, Stories From The Sea ::: Island/Universal Két évvel legutóbbi, Is This Love? című albuma után jelentkezik új lemezzel az elmúlt évtized egyik legkarakteresebb női előadója, P. Harvey, aki amúgy sem túldíszítettségükért szeretett dalainak füzérét ezúttal 12, talán még a szokásosnál is szikárabb hangzású számmal toldja meg. Az előző lemez viszonylag népes kísérőgárdájából mostanra csak névrokona, a Nick Cave (Polly korábbi szerelme) mellől is ismert Mick Harvey, és a dobos Rob Ellis maradt meg, az énekesnő velük dolgozott a megszokottnál jóval rövidebb idő - mindössze két hónap - alatt felvett anyag munkálatain. Az eredmény egy abszolút időtlen, klasszikus rocklemez, állat gitárokkal és határozott ritmusszekcióval, olyan húzós, erőteljes darabokkal, mint a Kamikaze, a This Is Lone, vagy a nyitó Big Exit, olyan lassúkkal, mint a Beautiful Feeling és a Horses In My Dream, aztán ott van még a magával ragadó Place Called Home, a hangulatos, ringatózós You Said Something meg az abszolút favorit This Mess We're In, amelyben, megannyi más előadó lemezén való vendégeskedés után hősnőnk ezúttal a saját mikrofonját osztja meg a mostanság amúgy is duettes kedvében lévő (Björkkel is együtt éneklő) Radiohead-vezér Thor Yorke-kal. A nyilvánvaló, de sehol sem zavaró Patti Smith-párhuzam mellett egyszer-egyszer mintha Robert Smith kócos árnya is feltűnne, s mikor a We Float Xa I véget ér a lemez, megállapítom: az ilyen háromnegyed órákért valóban érdemes zenét hallgatni . ifj. Kovács Peti VSfi Radiohead: Kid A ::: EMI Aki figyelemmel kísérte a Wanted hírrovatát, tudja, hogy az elkövetkezendő fél év során kettő, azaz kettő Radiohead-lemez is megjelenik. Aki pedig veszi az adást, tudja, itt a beígért első, a Kid A. Egy Radiohead-rajongói zene iránt fogékony, mindenképpen aktív zenehallgatóként tudok elképzelni, aki képes be/elfogadni azt az experimentális-pszichedelikus-elektrósdzsesszes-hárfás-stb. valamit, amit mostanában jobb híján poszt-rockként definiálnak a Radiohead új lemezével kapcsolatban (jómagam utálom ezt a szót, szerintem már a poszton is túl vagyunk régen). Már az általam igen nagyra becsült OK Computer sem volt az a hagyományos angol gitárzenés ajándékkosár, sőt, Thom Yorke és az oxfordi fiúk mégis e lemez révén kerültek be a díjakkal övezett popikonok csarnokába, de a Kid A még jobban elrugaszkodott az angol slágerlisták kliséitől. Mint egy jó pszichedelikus zenekarnál, mondjuk egy Hawkwindnál, oly folyékonyak a számok - szándékosan tartózkodnak a dal kifejezéstől, mert a hagyományos verze-refrén-verze építkezés csak nyomokban lelhető fel, mint ahogy kevés számban szólal meg gitár, viszont a National Anthemben (ezt kapd ki, Torgyán Viktor) egy komplett fúvósszekció bukkan fel. Ettől a Kid A még persze lehetne rossz is, de nem az. Megzenésített belső monológ, énkeresés, valahogy így lehet összegezni, egyszerre zaklatott, felkavaró, csupasz és bonyolult, éteri és zajos, benne motyogás és éneklés. Az utolsó szám egy régi Radiohead-kalózlemezről ismerős, a Motion Picture Soundtrack, ez a kapocs a múlt és a jelen között. A lemez borítója egészen gyönyörű, a hozzá tartozó booklet a CD alatt van elrejtve. A következő menet fél év múlva: biztos 180 fokos fordulat H -bébé-Roni Size Reprazent: In The Mode :.. Talkin’ Loud/Universal Roni Size régóta várt Reprazent projektje ismét akcióban, ahogy előző havi interjúnkból is megtudhattátok. A dob és basszus lüktetése a New Forms dupla albumon megszokott iramban folytatja, és úgy érzem, hogy erre a nagylemezre még van annyi szufla a Roni Size Reprezent kreativitásában, hogy még mindig érdekes, aktuális legyen. A drum’n’bass akár a jelen dzsessz-rockja is lehet, de lehet akár hideg csupasz ritmus gépfegyversorozat-szerű reppeléssel, soulos női énekkel, negatív utópiafilmeket illusztráló hangeffektekkel, ami keményebb lehet, mint egy mai metálzenekar, szürreálisabb, mint Pap Rita egy horrorfilmben. Róni Size ezt mind tudja, meri, teszi. Dinamit emszt ismét hű fegyvertárs, hangja továbbra is a legfekább, és itt vannak a vendégek, Method Man a Ghetto Celebrityben, Rahzel az In Tune With The Soundb&n, Zack de la Rocha a Centre Of The Storm ban (személyes kedvenc) H -bébé- límtztí I UJU:NOUtmBER FreshFabrik: Drive My Hand ::: 1G Records/Warner Ha nem is egyértelmű, hogy az anyámmal hallgattatnám meg elsőként a FreshFabrik új lemezét, az biztos, a barátnőm elől legalább nem kell elzárnom. Kicsit érthetőbben: a zenekarnak hallhatóan jót tett az elmúlt egy esztendő pörgése, az amerikai hangmérnök által kevert új lemez, ha nem is kimondottan rádióbarát (sebaj!), mindenesetre - erős képzavarral élve - a megszokottnál lágyabb húrokat penget. És teljesen rendben van. Persze nem tűnt el a zúzás, aki erre vágyik, megtalálja, de Pityesz, az új énekes több alkalommal is elmozdul a szövegmondástól az éneklés felé, és a korábbinál dallamosabb alapok is határozottan jót tesznek a produkciónak. Személy szerint a Pure Hearts a kedvencem, de igazából sehol nem tudok nagyon belekötni a dologba, mondom, rendben van, annyira, hogy ha valaki felületesen hallgatja a lemezt, néha akár azt is hiheti, a Faith No More szól, és - bár emiatt picit morogni is lehetne - ezt most vegyük dicséretnek. A hangzás egyébként nyugat-kompatibilis, vagyis még akármi is történhet, ha nagyon ködös akarok lenni. (Csak zárójelben: én azért a zenekarnál borúlátóbb vagyok a külhoni esélyeket illetően, de szívesen veszem a cáfolatot!) ígéretek helyett bizonyíték: a nagy akarásnak nem mindig nyögés a vége. Check Mother - ahogy a lemez záródala is tartja 11 Dastardly !