Wanted, 2000 (6. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 11. szám

MO Richard H. Kirk & Peter Hope: Hoodoo Talk .:: HMK Én például teljesen bekattantam, amikor beindult a Hoodoo Talk. Felhúztam a tízéves fekete Martensem, meg a fekete farmert, és körözni kezdtem a la­kásban, mert péntek este Mode klub van a Pecsában, de el lehet húzni Cse­pelre a Gödörbe is, meg ott van a Lyuk, melyiket válasszam? Egyiket sem választhattam, mert nem péntek este volt, és nem 1987-et írunk. A lemez vi­szont '87-ben jelent meg eredetileg, és ezt senki le se tagadhatná. Régente a fent említett helyeken ugyanis a Mode, a DAF, a Nitzer Ebb és a Cabaret Voltaire számaira mozogtunk. Helyesebben a Cabaret Voltaire zenéjére nemigen lehetett mozogni, viszont nagyon szigorúan szólt, ezért a buli előtt és után megadta az alaphangulatot az érkező, illetve eltávozó vendégek szá­mára. A Cabs egyik törzstagja volt Richard H Kirk, aki már a hetvenes évek közepe óta borzolta a hallgatók idegeit Sheffieldben, végül is a nyolcvanas években megindult észak-angliai poszt-punk robbanás után vált ismertté, sőt meghatározó előadóvá, már amennyire a zajokkal terhelt indusztrialis­­ta minimálzenével ismertté lehet válni. A Hoodoo Talk akkor készült, ami­kor a Cabs megtorpant, és Kirk új utakat keresett. A hangzás csaknem azo­nos, de - a szintén sheffildi illetőségű - Peter Hope hangja sötétebbé és élesebbé színezi a zenét, néhol a Mark E. Smith-féle Fallra emlékeztető énekstílusban. A „nagy szám“, a Leather Hands három változatban is rajta van a lemezen, az eredeti mellett két mix, de itt persze nem az újmódi tech­­nomixekre kell gondolni. A Hoodoo Talk gyűjtőknek és nosztalgiázóknak kötelező feladat, aki pedig két perc után kivágja a lejátszóból, az soha nem fogja megérteni a nyolcvanas éveket . rez Loud Rocks:.. Epic/Sony Ha Amerika két nagy ellenállója, a rap és a HD összefog, akkor általában ér­demes odafigyelni. A két stílus találkozása mindig robbanásveszélyes helyze­tet teremt (erre utal a borítón látható bárgyú képregény is, a lemez egyetlen rosszpontja), hát még ha azt látjuk, hogy közös számot jegyez a Sevendust és Xzibit, a Sick Of It All és a Mobb Deep, Sugar Ray és a Tha Alkoholiks, Ozzy Osborne, Tony Iommi és a Wu-Tang Clan... A Loud Rock szervezője, a tengerentúli hiphop ügyeletes zsenije RZA, aki legutóbb Jim Jarmusch Szellemkutyája alá szolgáltatott tökéletes műve­ket, és a filmben is feltűnt vagy tíz másodpercig, csak hogy a beavatottak felvisítsanak a nézőtéren. Ennek megfelelően RZA csapata, a Wu-Tang Clan jelentős szerepet vállal a lemezen, az első számot az Los Angeles-i örményekkel, a System Of A Downnal adják elő, a címe Shame, de senki­nek nem kell szégyenkeznie. Mindjárt az elején magasra teszik a mércét, és később sem adják alább. Jobbnál jobb attakok követik egymást, van „karibi kapcsolat“ is, hiába Amerikában ma már muszáj spanyolul is szó­lam. A hasonló lemezeknek egyetlen veszélye van, könnyen megeshet, hogy két szék között a pad alá esik a produkció, vagyis egyik stílus fana­tikusainak sem jön be. Nahát ez nem ilyen lemez, bár az a sanda gyanú bujkál bennem, hogy honos földön a helyi harkóverek inkább rázzizzennek majd. A Loud Rocks laza és helyenként eszelős hibrid Amerika legjobb fi­aitól. Kösz AZA H­OGY VAST: Music For People ::: Warner A név rövidítés, teljes formában Visual Audio Sensory Theater, és már eb­ből is következtethetük néhány dologra. A Music For People a VAST má­sodik lemeze, és Free című számuk slágerré vált, állítólag sokat játszák a zenei adók is, nekem még nem sikerült ráakadnom, de biztos úgy van. Két éve jelent meg az első lemezük és intellektuális rockzenét játszanának, a nyolcvanas évek stílusából táplálkozva, a U2, a Talking Heads nyomdoka­in haladva. A feltételes mód azért szükséges, mert a WAST második leme­zén még nem találta meg a saját hangját, annyira nem, hogy a felvételt hall­gatva helyenként elpirultam, a What Else Do I Need például - hogyan is fo­galmazzak - szemérmetlenül hasonlít néhány U2-számra. A lemez végére azonban beindul a gépezet, és reményteli jövőt sejtet. Majd a következő le­mezen. Aggodalomra mégsincs ok, mivel Jon Crosby a VAST frontembere úgy néz ki, mint a HIM-énekes szelídített kiadása. Szóval biztosak lehetünk benne, hogy amíg járnak szépséges kékharisnyák a gimnáziumokba, addig a VAST megsüti a maga pecsenyéjét. Lapzárta után érkezett a hír, miszerint Lars Ulrich Metallica dobos nagy rajon­gója a zenekarnak. Lelke rajta. Adolf Hitler például Wagner úrért rajongott, és ettől Wagner nem lett jobb zeneszerző. De rosszabb se­m réz The Wallflowers: Breach ... Universal A Dylan-fiú, Jacob által vezetett Wallflowerst kis agyamban nagyjából a még vállalható amerikai rockzenekarok közé, persze jóval a Beck-Cake-Eels-Fun Lovin’ Criminals-G. Love vonal, sőt, a jobb újtradicionalisták, például a Grant Lee Buffalo és mondjuk a Counting Crows mögé helyeztem el, mint amolyan Tom Petty and The Heartbreakers juniort. Persze nem gondolom, hogy a Wall­flowers ismertsége csak a frontember felmenőjének köszönhető, de az biztos, hogy a Jacob Dylan-Bob Dylan reláció, már ami a hasonló ihletettséget illeti, nem hasonlítható a Jeff Buckley-Tim Buckley vérvonalhoz; egyébként meg két korrekt, de nem túl bizsergető, ám kétségtelenül sikeres album (The Wallflo­wers, 1992; Bringing Down The Horse, 1996) és a Godzilla filmzenealbumra rögzített egész jó Bowie-feldolgozás (Heroes, 1998) az, amit még a zenekar kapcsán feljegyezhetünk. A tízszámos Breach - melyen, mint hangszerelő, Mit­chell Froom és, mint vokalista, Elvis Costello és Frank Black is közreműködött - végül is ismét csak annyi amennyi - tradicionalista-rock Amerikából, co­­untry-rockos ízek, hallgatható hallgatnivaló, normális kis dalok, csak éppen azon a kicsi, de lényeges és alapvető izék nélkül, amitől teszem azt a hasonló alapvetésből kiinduló Wilco zseniális tud lenni H­­ener-Texas: The Greatest Hits :.. Universal A mostanság már kizárólag csak az imádnivaló Sharleen Spiteri énekesnővel megszemélyesített Texas bluesos-R&B-s gitárzenétől a kimódolt, soulos pop­zenéig (példaként: az I Don’t Want A Lovertől az In Our Lifetime-ig) ívelő bő év­tizedes kerek kis pályafutásának korrekt módon szerkesztett keresztmetszetét hallhatjuk a zenekar legnagyobb sikereit kivonatoló gyűjteményes albumon. Mit is mondhatnék: wantedos diszkográfunkban már átfutottunk a Texas élet­művén, egyébként pedig akinek amúgy is bejött a Texas-cucc, annak külön öröm, hogy egymás hegyén hátán hallhatja a slágereket - ráadásul kis plusz­nak két új szám, a TLC zeneszerzőjével, Dallas Austinnal írt - valljuk be: felejt­hető- In Demand és az egyszemélyes ex-New Radicalsszel, Gregg Alexander­rel kalákában alkotott Inner Smile, valamint a volt Texas tag - azóta vonós hangszerelői munkájáról elhíresült - Craig Armstronggal újrahangszerelt Say What You Want és a Wu-Tang Ciannál elkövetett Say What You Want eddigi csak maxin megjelent hiphopos változata. Mivel minden (sőt fokozott) szimpá­tiám ellenére sem gondolom, hogy a Texas dalparkjából még egy ilyen ütős B- válogatott is összejönne, ezért aztán praktice külön jól jön ez a besztof H­­ener-The Step Kings: Let’s Get It On!:.. Record Express Nem igazából az én zeném az, ami erről a horror-képregénybe csomagolt le­mezről szól. Lehet köpködni, de én azért maradnék a dallamoknál. Mindazonál­tal, a háromtagú, New York-i illetőségű Step Kings néhány dala - elsősorban a nyitó Vibe és az azt követő Right Is Wrong - még nekem is kínál valamifajta élvezetet. (Mondjuk, egy kis adrenalinfröccsöt.) Aztán befárad a dolog, vagy én nem bírom a gyűrődést, a Pink Floyd Another Brick-jének feldolgozása kimon­dottan idegesít. Düh, düh, düh - ez a rövid sommázat, egy lemez azoknak, akik bírják a tektonikus mozgásokat . Dad Buddy Vertical Horizon: Everything You Want::: BMG Kinek a pap, kinek a papné - engem spéciei ezek az efféle amerikai gitárpop­­rockzenekarok nagyon tudnak fárasztani. Egyszerűen csak arról van szó, hogy ezeket az egyébként egyáltalán nem nyálas zenekarokat (pl. Matchbox Twenty, Lit stb.) ötlet- és humor- és szellemességmentesnek találom (asszem, ezt már úgy 568 alkalommal leírtam...). Nos, egyébként egy négytagú, háromlemezes, nyolc éve létező zenekarral van dolgunk, erről a lemezről - mely Amerikában egyébként már 1999-ben megjelent - a címadó dal (kislemezként) listavezető volt, amúgy egyáltalán nem borzalmas, amit hallok, csak épp kevés benne a spiritusz ahhoz, hogy igazán tessék D­­ener-Liquido: At The Rocks ... Virgin/EMI A tavaly a Szigeten is járt angolul éneklő német gitárpopzenekar (Wanted 99/8), mely a Narcotic című slágerrel futott be a germán kultúrkörben és annak von­záskörzetében, nem tétlenkedett sokat második lemezének felvételével. Az első szám olyan nyílt nyúlás a Blink 182-től, hogy még a hallgató is meghökken, de aztán Schrödlék inkább visszatérnek a régimódibb powerpophoz (Pixies, Wee­­zer, stb), ahol néha szintetizártérhangok irritálnak kissé, a Play Some Rock cí­mű kislemezdalban pedig gyermekkórus nagyon. A Tired című dal meg olyan felépítésű, mintha afféle indie-Queen próbálna lenni 11 -dzsermen- TlllBtmfiSSO UllliNOUímBíR

Next