Wanted, 2000 (6. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 12. szám
Mint egy ázott tehénke, pont úgy néz ki Mel C, miközben a bécsi Triest Hotelben tájékoztatja a sajtót. A lemezborítók és koncertplakátok csalnak, itt egy slampos Melanie-t kapunk, a haja katasztrófa, az ujjatlan póló sem javít semmin, minden kiló látszik. Pedig az egykoron „Sportosaként aposztrofált Spice Girl vehetne fel olyan ruhát, amiben előnyösebben nézne ki, de csak azért sem. Leszarja, neki így is jó, gondoljon mindenki, amit akar. Mikor a vége felé megkérdezem, mivel magyarázza, hogy ilyen gyakran változik az imidzse az elmúlt egy évben, minden kislemezborítón és videóban másképp néz ki, a mostani személyes tapasztalásról nem is beszélve (a terem szélén álló sajtófőnöknő végig párában van a kérdés alatt, hátha túl durva lesz). Melanie azt feleli, hogy még fiatal, és oly sok mindent kipróbálhat, kísérletezhet, főleg hogy elsőrangú sminkesek meg fodrászok állnak rendelkezésre, ha kéri. Az utóbbi napokban valószínűleg nem kérte. Azért még így is csípem, adok neki egy Wantedet, amiben a telefoninterjúja van, mire azt mondja, nem tud magyarul, de majd nézegeti a képeket. A sajtótájékoztató után elmegyek moziba. Neil Labute új filmje, a Nurse Betty perfekt krimivígjáték, hollywoodi sztárokkal, de indie kezelésben. Mikor szemtanúja lesz, hogy férjét egy feka apa-fiú bérgyilkospáros (Morgan Freeman, Chris Rock) megskalpolja és megöli, a kisvárosi asszonyka (Renée Zellweger) sokkot kap, és kedvenc szappanoperájába képzeli magát, elindul hát, hogy megkeresse szerelmét, a főszereplő orvost, a fekák meg utána... lényeg a lényeg: lekésem a koncert elejét. Fél órával korábban kezdődött, mint a lemezcégnél mondták (a többi magyar újságíró még nálam is jobban elkésik). A bejáratnál a helyi erők megmutatják a setlisten, hol tart a műsor, kábé az ötödik számnál (Why). De szerencsém van, még minden sikerdal hátra van. „Akartok rokkolni?” — kérdi Mel C, és jön a Goin’ Down meg a Ga Ga, a két női és három férfi zenész kíséretében fellépő énekesnő néha kitolja farmeres seggét és csapkodja. Az apukák nyakában ülő négy-öt éves kislányok életük első rockkoncertjét abszolválják. A soron következő kislemezdalról (If That Were Me) megtudjuk, hogy a hajléktalanoknak megy a bevétele. A Suddenly Morning beates tinglitanglija alatt Megtáncikál egy kicsit, emelgeti sonkácskáit, jó béna, de láthatólag jól érzi magát a bőrében. Ez a titka. Lehet szimpla butaság is, de a legnépszerűbb lányegyüttes egyik tagja nem törődik semmivel, kinéz, ahogy kinéz, csinálja, amihez kedve van, például egy héttel a Spice Girls-album megjelenése előtt egy kis klubkoncerten bohóckodik Bécsben. Bal a The Same Agah^^Mnségénekel^^fek rafflHB house^HKióban To You. A taangzijtel, Spice Girls-szam sem. Én meg már aij|S||^B|o^p|[y két IflHva ugyanebbe a klubba jövök Waters^^^H|^^^^ *;;wsi J B k HU m JW 1 Sei SECCREPACSI Melanie C Bécs, Planet Music 2000. október 30. KOMOLY ÉS MULATSÁGOS - Cseh Tamás Annyira nyilvánvalónak tűnik minden, ahogy ott ülök a Bárka Színház vívótermében a pótszék gyanánt a sarokba lerakott párnák egyikén, úgy egy méterre az alacsony színpadra állított tonettszéktől és mikrofonállványtól, kicsit távolabb, de még mindig intimnek nevezhető közelségben a tonettszék és a beállított mikrofonok mellett felállított egy-egy másik mikrofontól. Cseh Tamás felváltva állva és ülve dalol 1974- es dalaiból. A Bárkában jó ideje futó tematikus Cseh Tamás dalest-sorozat aktuális epizódjáról van szó, a ’74-es évről, amikor én magam még csak két éves voltam, de ez utóbbi egyáltalán nem érdekes. Nemcsak azért nem érdekes, mert ugye nem szerzőjéről szól a cikk, hanem azért sem, mert sok más mellett az is nyilvánvalónak tűnik, hogy az ember a Cseh-Bereményi-dalokat hallgatván simán teleportálja magát abba az évbe, abba a korszakba és abba a közegbe, amikor és ahol a dalok születettek, illetve amelyről (korról és helyről) a dalok szólnak. Ha már a leélt évekről esett szó, hát mellékmondatként idepöttyinteném, hogy a közönség jelentős része nem, hogy két éves nem volt a ma esti dalok születésekor, hanem - kifacsarva egy szólást - még csak gondolat sem volt. No de, hogy miért is nyilvánvaló és kerek a világ fapadlón kucorogva (plusz párna) a Bárkában? Megmondom én a frankót. Nem kell itt a költészet felől okoskodni. A Bereményi-Cseh Tamás dalcsokor bár bizony nagyon is költészet, de közben mintha, mittudomén, a dalok nem is akarnák magukról tudni, hogy ők költészet, argó és a köznapi beszéd szavai állnak össze nevetésre és nem-nevetésre egyszerre ingerlő meg kifejezetten borzongató szövegekké, az előadóval pedig ugyancsak ez van, mintha nem akarná tudni vagy gondolni magáról, hogy ő akárki egyszemélyes spontán színház plusz komoly és félszeg, hunyorog, izzad, konferál, bénázik, néha kihúzza magát, néha lezserkedik, leül, feláll, hangol, vizet iszik, elrontja a dalt, újra kezdi és lábával veri a taktust. Nekem amúgy szinte mindegy, az ezen az estén elhangzó ’74-es Cseh-Bereményi-dalokat is nagyon bírom, a Shakespeare William-eset, a Koós Ildikósat, a Beát, a Szőke volt, aztán barna lett című dalt, a Hitler halálát, a Horváthországot (azt nagyon) meg az összes többit. Cseh Tamás úgy másfél órát játszik, a koncert utolsó dala alatt, előtt pedig — a harmadik ráadásnál — a színpadra már Bereményi Gézával tér vissza, aki némi meghajlások után az énekes számára kikészített székbe ül le és ott csücsül, miközben Cseh utolsó dalát adja elő. Mulatságos. És nagyon is komoly. - e n e r - HAZAI TEREPEN - Sziámi-lemezbemutató Sajnos (egyes híradások szerint szerencsémre) a szigeti Sziámi-koncertet elmulasztottam, de a szélsőséges és még a Wantedben is idézhetetlen, homlokegyenest ellenkező vélemények, valamint a régi ismeretség egyaránt indokolták, hogy egyszer személyesen is meggyőződjek Müller Péter és Gasner János ismételt egymásra találásáról. A lemezzel kicsit zavarban voltam, sok remek ötlet csúszott el a struktúrateremtés vékony, képzavaros jegén, és a brutálisan hangosra kevert ének gyakran háttércincogásra késztette a különben kitűnő zenekart. Ezenkívül ott van Müller népnevelő-világmegváltó attitűdje, aminek megítélése már tényleg csak habitus kérdése. Nekem nincs különösebb gondom vele, sőt szerintem a sokak által erőltetettnek tartott, kényszermodernkedőnek bélyegzett SMS-es, faxos sorok is megfelelő szövegkörnyezetbe kerültek. Ettől persze még sokakat irritálhat az egocentrizmus érzete, és bélyegezhetnek anakronisztikusnak énekes-ideológusi megnyilvánulásokat, de azt azért mégsem lehet elvárni, hogy Müller hirtelen átmenjen partyállatba. Kábé ilyen háttérrel indultam el a koncert helyszínére, némi prekoncepcióval. Nem igazán bírom az olyan rockkoncerteket, mivel bunkó vagyok, ahol nem lehet rágyújtani, sört (hm) kortyolgatni, netán széket törni, és merő véletlenségből női seggeket fogdosni, bizonyos maligánsok elérése után. Azt azonban már az első szám után elismertem, hogy Müller jól döntött, mikor az általa olyannyira preferált színházi környezetbe helyezte át erre a bő másfél órára zenekarát. A számok agyalós, néha talán túlságosan is összetett jellege valóban odafigyelést igényel. Az egyszerű, de hatásos színpadkép, az árnyékként a háttérben néha elementárisan táncoló leányzók, és Müller Péter a helyszínhez illő ,visszafogott előadásmódja egy kellemes, sőt azt is megkockáztatom, emlékezetes estét eredményezett, és a zenekar is sokkal jobban szólt, mint a kissé elkevert lemezen. A végén persze azért volt Száz bolha is, a hálás publikum meg ünnepelt. A Sziámi tehát hazai pályán 1-0-ra győzött, de erősen kétséges, hogy idegen környezetben (fesztiválok, klubok) is hasonló fogadtatásra talál az új műsor. Ez meg egy rockzenekar esetében nem túl bíztató perspektíva, de lehet, hogy én vagyok a hülye, és a zenekari agytröszt már kidolgozta a közönséghódító stratégiát. Ilyeneken gondolkoztam utána az Aloéban, míg be nem rúgtam teljesen. - Őz - Thália Színház, 2000. október 20. Bárka Színház, 2000. október 31. M1