Wanted, 2000 (6. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 12. szám

Nine Days: The Madding Crowd ... Epic/Sony Amerikai újságok, például a Billboard, cikkeznek mostanában ezekről (ahogy ők ne­vezik) modern­ rock zenekarokról: a Nine Days mellett példának okáért a Vertical Ho­­rizonról, a Third Eye Blindról meg a Creedről beszélnek, és arról, hogy ezek a zene­karok jelentik az alternatívát a rap-metálhoz és a nyálpophoz képest, és hogy hurrá, újra fókuszban a dalszerző-típusú zene. Na, ezzel azért nem vagyunk beljebb. A Nine Days - melynek Absolutely című száma egész komoly rádiósláger lett az utóbbi idő­ben - például nekem tényleg jobban tetszik, mint ezek a (szerintem) műdepressziós­­zaknyos rap-metalisták és jobban, mint, mondjuk, az N'Sync, de attól még azt írom ide, hogy róluk is (csakúgy, mint a fent említett többi zenekarról) azt gondolom, túl­zottan egydimenziósak a dalaik. Lendületesek a számaik meg minden, tisztességes a produktum és nincs kamu, de nincsenek olyan pillanatok sem, ahol a zene meg­mozdulna egy kicsit, nincsenek olyan zenei vagy szövegi szituációk, ahol a dalok ki­lépnének magukból, amitől túlzottan oda kéne figyelni. Ha a Nine Days szól a rádió­ban, nem kapcsolok át, a lemezt meg végig bírom hallgatni. Ennyi H­­ener-The Pretenders: Greatest Hits ... Warner A Chrissie Hynde vezette, az elmúlt több, mint 20 évben több inkarnációban is léte­zett Pretenders nálam egy erős akaratú nő által irányított korrekt, de nem túl érdek­feszítő rockzenekar, nem egy Patti Smith Group, az biztos (nem), de messze nem tucatzene. A főnökasszony mozgalmas életpályájának rezüméjét a legutóbbi sorle­mez, a Viva El Amor kapcsán már e rovatban elhintettük, így hát nem marad más, mint a kevéssé izgalmas megállapítás, miszerint, (1) amit hallunk az az 1979-től író­dott összes Petenders-albumsláger egy csokorban, melyek közül kettő a Kinks-ve­­zér, Ray Davies, egy pedig Bob Dylan szerzeménye (plusz van egy a Moodswings­­szel elkövetett Chrissie Hynde név alatt futó Vangelis/Jon Anderson-átirat meg a UB40-val elkövetett két sláger, a Sonny és Cher-féle I Got You Babe és a Breakfast In Bed), meg, hogy (2) a Pretenders így visszatekintve már a new wave korszakban is épp csak egy viszonylag konzervatív (és még egyszer: korrekt, de érdektelen) rockzenekar volt és tulajdonképpen nem is lett aztán sem több, mint megbízható poprock kombó. Igazi VH1 sztenderd, ha értitek, mire gondolok H­­ener­ R.L. Burnside: Wish I Was In Heaven Sitting Down::: Fat Possum/Epitaph/HMK A Fat Possum már korábban is előrukkolt néhány egészen kiváló blueslemezzel, hi­szen főleg erre szakosodott labelje az Epitaph-nak. R.L. Burnside egy hetvenhárom éves bácsi, egy blueslegenda a Mississippi vidékéről. Egy olyan zenész, aki többet érdemel a Wantedtól, mint hogy a Fülbemászóban megeresszen róla pár sort. Burn­­side-ra a kilencvenes évek elején figyeltek fel egy blues dokumentumfilm révén, addig afféle local herója volt a bluesrajongóknak. Too Bad Jim című lemeze a kilenc­venes évek legfontosabb blueslemezeként került be a szakirodalomba, és olyanok társaságában kezdett turnézni, mint a Jon Spencer Blues Explosion. 1998-as Come On In lemezén már feltűnik az elektronika is Tom Rothrock producer (Beck, Elliot Smith) segítségével. R.L. Burnside idei lemeze is ezzel a hangzással ránt a Missis­­sippi-blues amúgy is életveszélyes örvényébe. Slide gitár, dob, basszus keveredik modern loopokkal, Pro Toolsszal, régi wurlitzerrel, zongorával, szkreccsel - és egy élet sűrűsödik Burnside méltóságteljes hangjába (pl. apját, testvérét, bácsikáját Chi­cagóban meggyilkolták). John Lee Hooker, Tom Waits - velük teljesen egyenrangú művész R.L. Burnside, aki 2000-ben is képes tudatosítani bennünk, hogy mi a blues: farkasszemet nézni a halállal II -bébé-Fastball: The Harsh Light Of Day:.: Hollywood/Record Express Az 1998. szeptemberi számunk interjúrovatában bemutatott texasi rocktrió, a Fast­ball, mely The Way című slágerének köszönhetően platinalemezes lett Amerikában, mostanra készült el harmadik albumával. Megnövekedett hírnevüknek köszönhetően olyan vendégeket hívhattak meg a felvételekhez, mint Billy Preston, aki a You’re An Ocean című számban zongorázik jóízűt vagy Brian Setzer, aki a Love Is Expensive And Free-ben penget. 12 korrekt dal, melyeken kábé fele-fele arányban osztozik a két dalszerző-énekes, a gitáros Miles Zuniga és a basszista Tony Scalzo, de most igazá­ból nem tudom eldönteni, melyikük a tehetségesebb, ami nem feltétlenül jó jel. Egy The Way-hez mérhető nagy sláger mindenesetre hiányzik H­ódzsó-Midge Ure: Move Me ... BMG Midge Ure: a hetvenes évek második felében tagság a Thin Lizzyben és az ex-Sex Pistol, Glen Matlock által alakított Rich Kidsben, aztán 1979 áprilisától Ultravox, new romantics; emlékezetes dalok: Vienna, Dancing With Tears In My Eyes, Hymn esté­­bé - nagyjából ennyit a skót énekes-gitáros-dalszerző fontos éveiről. A nyolcvanas évek második fele óta aztán mintha elvágták volna, ha hallottunk is róla, hát nem sok köszönet meg jelentőség volt benne. Ure legutóbb Breathe címmel hozott ki egy ír­skót folk elemekkel megtűzdelt, tökéletesen érdektelen albumot, turnézott az ír nép­zenét játszó Chieftainsszel, esetleg eszünkbe juthat a Breathe című dalának felhasz­nálásával készített Swatch-reklám. Hát, kedves olvasó, ha most aztán már kivonatok­ra értesült Ure művész elmúlt dolairól, akkor tudja meg azt is így a végén, hogy a Move Me című új album amolyan „felnőttorientált", cizellált, elektronikus alapokra gitárokkal megpakolt unalmas pop-rockzene, ami nem bánt, nem színvonaltalan, csak éppen se invenció, se semmi Mit mondjak, nem lepődtem meg H­­ener-Sziámi: Egyszerű teremtés :.. 1G/Warner Kínban vagyok ezzel a lemezzel. Kiesett nekem a Sziámi egy ideje, a „Ha előrelátó csecsemő lettél volna...” volt az utolsó, az meg nagyon régen jelent meg, és mégis. Az új lemezzel ott folytattam, ahol annak idején abbahagytam. Mondhatnám, ezen a lemezen MP Sziámi sokszor önmagát nyúlja, és az mindig szomorú, ha egy öreg rockszörny önmagához nyúl (ott van például Hobo, de maradjunk ennyiben). A kez­det egészen biztató, a lemezborító ötletes, sok idióta piktogrammal, és az első zene­szám a Gének tanácsa is kifejezetten. Legalábbis jó a dob! Azért meg kell jegyeznem, hogy a „szilikon-ikon” és az „angyalok kara-oké vokál” típusú szóviccektől mindig rosszul leszek, de lehet, hogy csak nekem gyenge a gyomrom. A továbbiakban pe­dig ez az új Sziámi, a régi Sziámi, egy gondolatrendszereken túli világban, ahol már minden filozófia és ideológia megbukott, a társadalom ironikus és abszurd jellemvo­násokat vett fel, úgyhogy mindenki magába zárkózva személyes megváltásra vár, és mindössze a túlélésre tör. Nyugi, feltámadunk! Ez az összegzése a borítón elhelyezett szentbeszédnek is. Kínos dolog ez, mert hát aki szereti a Sziámit, annak úgyis tetsze­ni fog, aki nem szereti, annak meg nem fog tetszeni, és slussz. Miről beszéljek akkor? Aki meg nem ismeri a Sziámit, az hallgasson . réz Kampec Dolores: A bivaly hátán ... Bahia Egy bivaly hátán ülve biztosan nem ugyanazt a világot látjuk, mint egy injektoros BMW-ben terpeszkedve. Egy bivaly hátán ülve a lassúság fékezi a gondokat, jóté­kony szellemek és bosszúálló démonok irányítják a sorsodat, a tetteknek súlya van, a színek élesebbek, a csend csöndesebb, ez nem a szuperfrusztrált magyar élet kísérletező kedvű lemez, ami felvonultat indiai népdalt, török derviséneket, és mégsem világzene. Nem a tapasztalati úton szerzett tudásra épül, hanem az ér­zékenységre, mégis lehet belőle tanulni, például néhány kis csalást. Van itt egy címadó dal, meg a Testet öltött, csak ezek Kenderesi Gabi magyar szövegével, meg a címadó dal rádióverziója, és hét perc néma csend. Csendet rakni a lemez­re kockázatos vállalkozás, Frank Zappa, vagy a magyar példa, a Bizottság féle In­farktus zenekar után, még akkor is, ha itt nem poénról van szó, csak a lassítás ré­sze a hallgatás. A rádióverzió meg a csend nélkül 44 perc lenne a lemez (így 54 perces), nem szégyen az, nem kötelező minden cédének hetven percesnek lenni. Elgondolkodtam azon is, mi lenne, ha egy a török vagy egy indiai hallgatná az éneket, de mondjuk a holland The Ex csinálta meg a legjobb Hidegen fújnak a sze­lek népdalfeldolgozást, és az akcentus csak javított az éneken. A hetedikhez érve, amely a Felhőcske­­ címmel szerepel, olyan mekegésben lehet részünk, mintha Markos György vezérnyelné az első magyar Menő Manó hangutánzó-bajnoksá­got, bár van hasonló ötletre példa (Éva Bittová és az ő hegedűje, vagy tévedek?), a Felhőcske 2-ről pedig a Korai Öröm ugrott le, de mivel kedvelem a KÖR-t, ez egyáltalán nem zavart. A borító lepusztult fekete-fehér fényképes, a forgalma­zás pedig az Egyesült Királyságban, az Egyesült Államokban, és a korántsem egyesült Japánban is megtörténik, jó esélyünk van, hogy a külhoni vásárlóknak eztán egy Afganisztán és Irán között táborozó török népcsoport jusson eszébe a magyar névről, de lehet, hogy pont ez volt a cél. Mert az egy kicsit barbár, de egzotikus és vonzó. És hát mi sem érzünk másképp, a felvétel minden előnye és hátránya abból származik, hogy kívül került azon, amit manapság magunk körül tapasztalunk , réz Klezmer Magic::: BMG Ciki, vagy nem, nekem a borítóról tizenéves korom egyik kedvenc édes-bús filmmu­sicalje, a Hegedűs a háztetőn jut eszembe. A borítón ugyanis egy nagykalpagos, kaf­­tános hosszú vörös hajú hegedűs ropja a táncot. Igaz, hogy a film kezdő képsorában látható zenész kis kalapot és zakót visel, és mellesleg rövid haja van, de az asszoci­áció eme kis fogaskerekén nem csúszunk el. A lemezt nyitó Purim-Finale hegedűszó­lója mindjárt visszailleszti azt a kis darabkát, megjelenhet a film főcíme, és moso­lyogva dőlhetek hátra a karosszékben forró teámat szürcsölgetve a +10 fokos lakás­ban. A második, Der Heysher Bulgar című szám már ledobatja velem a hálózsákot, amiben idáig kucorogtam, s Reb Tevje reumás lábait megszégyenítő tánceffektekbe kezdek - szembe-szomszédaim nagy örömére. De mit is hallgatok, tehetitek fel jogosan a kérdést. Na szóval, gépemben egy klez­­merválogatás muzsikál, kis hazánkban működő klezmerzenekarok (Budapest Klez­mer Band, Pannónia Klezmer Band, David Klezmer Quintet, Odessa Klezmer Quintet, Tikva) adnak elő hangulatosnál hangulatosabb dallamokat. Most szó! „A hétnegyvenes vonat”, tudjátok, az a taatata tatatata, ami annyiszor ment már a rádióban. Szomorkás és nagyon szép a Yerushalaim, a Bölcsődal, és a Don­na-Donna. Hogy napjainkban is élő műfaj a klezmer, mi sem bizonyítja jobban, mint a Tartar Dance, vagy a DJ Haszid. Rettentően tetszik a Roman’ye című számban pár másodpercre felbukkanó Füles Mackó mond most nektek szép meséket gyerekek dallam (egy az egyben az, és nem csak én hallom ki belőle!), amely az 5 perces szám végén több stílus-mérföldkő után a Kardtánc című klasszikusba ível át. Ha valaki még ezután sem jön tűzbe, megkapja a Hava Nagilát, melynek feldolgozása a Shalom Ale­­hem! mellett a nyolcvanas évek diszkóvilágának jellegzetes össztánca volt. Persze utolsó számként az sem hiányozhat! Nem lehet egyhelyben maradni, kérem szépen! A takarékoskodás legjobb módja: fűtés helyett klezmer, fagyás helyett ez kell! Hvic 50 rms ZENEI HtREK, WflNTED-ElÖFlZETÍS http;i>l‘lnd»x.hu.,uMintrd S Z . I AM I £ Z Z

Next