Wanted, 2000 (6. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 12. szám
Nine Days: The Madding Crowd ... Epic/Sony Amerikai újságok, például a Billboard, cikkeznek mostanában ezekről (ahogy ők nevezik) modern rock zenekarokról: a Nine Days mellett példának okáért a Vertical Horizonról, a Third Eye Blindról meg a Creedről beszélnek, és arról, hogy ezek a zenekarok jelentik az alternatívát a rap-metálhoz és a nyálpophoz képest, és hogy hurrá, újra fókuszban a dalszerző-típusú zene. Na, ezzel azért nem vagyunk beljebb. A Nine Days - melynek Absolutely című száma egész komoly rádiósláger lett az utóbbi időben - például nekem tényleg jobban tetszik, mint ezek a (szerintem) műdepressziószaknyos rap-metalisták és jobban, mint, mondjuk, az N'Sync, de attól még azt írom ide, hogy róluk is (csakúgy, mint a fent említett többi zenekarról) azt gondolom, túlzottan egydimenziósak a dalaik. Lendületesek a számaik meg minden, tisztességes a produktum és nincs kamu, de nincsenek olyan pillanatok sem, ahol a zene megmozdulna egy kicsit, nincsenek olyan zenei vagy szövegi szituációk, ahol a dalok kilépnének magukból, amitől túlzottan oda kéne figyelni. Ha a Nine Days szól a rádióban, nem kapcsolok át, a lemezt meg végig bírom hallgatni. Ennyi Hener-The Pretenders: Greatest Hits ... Warner A Chrissie Hynde vezette, az elmúlt több, mint 20 évben több inkarnációban is létezett Pretenders nálam egy erős akaratú nő által irányított korrekt, de nem túl érdekfeszítő rockzenekar, nem egy Patti Smith Group, az biztos (nem), de messze nem tucatzene. A főnökasszony mozgalmas életpályájának rezüméjét a legutóbbi sorlemez, a Viva El Amor kapcsán már e rovatban elhintettük, így hát nem marad más, mint a kevéssé izgalmas megállapítás, miszerint, (1) amit hallunk az az 1979-től íródott összes Petenders-albumsláger egy csokorban, melyek közül kettő a Kinks-vezér, Ray Davies, egy pedig Bob Dylan szerzeménye (plusz van egy a Moodswingsszel elkövetett Chrissie Hynde név alatt futó Vangelis/Jon Anderson-átirat meg a UB40-val elkövetett két sláger, a Sonny és Cher-féle I Got You Babe és a Breakfast In Bed), meg, hogy (2) a Pretenders így visszatekintve már a new wave korszakban is épp csak egy viszonylag konzervatív (és még egyszer: korrekt, de érdektelen) rockzenekar volt és tulajdonképpen nem is lett aztán sem több, mint megbízható poprock kombó. Igazi VH1 sztenderd, ha értitek, mire gondolok Hener R.L. Burnside: Wish I Was In Heaven Sitting Down::: Fat Possum/Epitaph/HMK A Fat Possum már korábban is előrukkolt néhány egészen kiváló blueslemezzel, hiszen főleg erre szakosodott labelje az Epitaph-nak. R.L. Burnside egy hetvenhárom éves bácsi, egy blueslegenda a Mississippi vidékéről. Egy olyan zenész, aki többet érdemel a Wantedtól, mint hogy a Fülbemászóban megeresszen róla pár sort. Burnside-ra a kilencvenes évek elején figyeltek fel egy blues dokumentumfilm révén, addig afféle local herója volt a bluesrajongóknak. Too Bad Jim című lemeze a kilencvenes évek legfontosabb blueslemezeként került be a szakirodalomba, és olyanok társaságában kezdett turnézni, mint a Jon Spencer Blues Explosion. 1998-as Come On In lemezén már feltűnik az elektronika is Tom Rothrock producer (Beck, Elliot Smith) segítségével. R.L. Burnside idei lemeze is ezzel a hangzással ránt a Mississippi-blues amúgy is életveszélyes örvényébe. Slide gitár, dob, basszus keveredik modern loopokkal, Pro Toolsszal, régi wurlitzerrel, zongorával, szkreccsel - és egy élet sűrűsödik Burnside méltóságteljes hangjába (pl. apját, testvérét, bácsikáját Chicagóban meggyilkolták). John Lee Hooker, Tom Waits - velük teljesen egyenrangú művész R.L. Burnside, aki 2000-ben is képes tudatosítani bennünk, hogy mi a blues: farkasszemet nézni a halállal II -bébé-Fastball: The Harsh Light Of Day:.: Hollywood/Record Express Az 1998. szeptemberi számunk interjúrovatában bemutatott texasi rocktrió, a Fastball, mely The Way című slágerének köszönhetően platinalemezes lett Amerikában, mostanra készült el harmadik albumával. Megnövekedett hírnevüknek köszönhetően olyan vendégeket hívhattak meg a felvételekhez, mint Billy Preston, aki a You’re An Ocean című számban zongorázik jóízűt vagy Brian Setzer, aki a Love Is Expensive And Free-ben penget. 12 korrekt dal, melyeken kábé fele-fele arányban osztozik a két dalszerző-énekes, a gitáros Miles Zuniga és a basszista Tony Scalzo, de most igazából nem tudom eldönteni, melyikük a tehetségesebb, ami nem feltétlenül jó jel. Egy The Way-hez mérhető nagy sláger mindenesetre hiányzik Hódzsó-Midge Ure: Move Me ... BMG Midge Ure: a hetvenes évek második felében tagság a Thin Lizzyben és az ex-Sex Pistol, Glen Matlock által alakított Rich Kidsben, aztán 1979 áprilisától Ultravox, new romantics; emlékezetes dalok: Vienna, Dancing With Tears In My Eyes, Hymn estébé - nagyjából ennyit a skót énekes-gitáros-dalszerző fontos éveiről. A nyolcvanas évek második fele óta aztán mintha elvágták volna, ha hallottunk is róla, hát nem sok köszönet meg jelentőség volt benne. Ure legutóbb Breathe címmel hozott ki egy írskót folk elemekkel megtűzdelt, tökéletesen érdektelen albumot, turnézott az ír népzenét játszó Chieftainsszel, esetleg eszünkbe juthat a Breathe című dalának felhasználásával készített Swatch-reklám. Hát, kedves olvasó, ha most aztán már kivonatokra értesült Ure művész elmúlt dolairól, akkor tudja meg azt is így a végén, hogy a Move Me című új album amolyan „felnőttorientált", cizellált, elektronikus alapokra gitárokkal megpakolt unalmas pop-rockzene, ami nem bánt, nem színvonaltalan, csak éppen se invenció, se semmi Mit mondjak, nem lepődtem meg Hener-Sziámi: Egyszerű teremtés :.. 1G/Warner Kínban vagyok ezzel a lemezzel. Kiesett nekem a Sziámi egy ideje, a „Ha előrelátó csecsemő lettél volna...” volt az utolsó, az meg nagyon régen jelent meg, és mégis. Az új lemezzel ott folytattam, ahol annak idején abbahagytam. Mondhatnám, ezen a lemezen MP Sziámi sokszor önmagát nyúlja, és az mindig szomorú, ha egy öreg rockszörny önmagához nyúl (ott van például Hobo, de maradjunk ennyiben). A kezdet egészen biztató, a lemezborító ötletes, sok idióta piktogrammal, és az első zeneszám a Gének tanácsa is kifejezetten. Legalábbis jó a dob! Azért meg kell jegyeznem, hogy a „szilikon-ikon” és az „angyalok kara-oké vokál” típusú szóviccektől mindig rosszul leszek, de lehet, hogy csak nekem gyenge a gyomrom. A továbbiakban pedig ez az új Sziámi, a régi Sziámi, egy gondolatrendszereken túli világban, ahol már minden filozófia és ideológia megbukott, a társadalom ironikus és abszurd jellemvonásokat vett fel, úgyhogy mindenki magába zárkózva személyes megváltásra vár, és mindössze a túlélésre tör. Nyugi, feltámadunk! Ez az összegzése a borítón elhelyezett szentbeszédnek is. Kínos dolog ez, mert hát aki szereti a Sziámit, annak úgyis tetszeni fog, aki nem szereti, annak meg nem fog tetszeni, és slussz. Miről beszéljek akkor? Aki meg nem ismeri a Sziámit, az hallgasson . réz Kampec Dolores: A bivaly hátán ... Bahia Egy bivaly hátán ülve biztosan nem ugyanazt a világot látjuk, mint egy injektoros BMW-ben terpeszkedve. Egy bivaly hátán ülve a lassúság fékezi a gondokat, jótékony szellemek és bosszúálló démonok irányítják a sorsodat, a tetteknek súlya van, a színek élesebbek, a csend csöndesebb, ez nem a szuperfrusztrált magyar élet kísérletező kedvű lemez, ami felvonultat indiai népdalt, török derviséneket, és mégsem világzene. Nem a tapasztalati úton szerzett tudásra épül, hanem az érzékenységre, mégis lehet belőle tanulni, például néhány kis csalást. Van itt egy címadó dal, meg a Testet öltött, csak ezek Kenderesi Gabi magyar szövegével, meg a címadó dal rádióverziója, és hét perc néma csend. Csendet rakni a lemezre kockázatos vállalkozás, Frank Zappa, vagy a magyar példa, a Bizottság féle Infarktus zenekar után, még akkor is, ha itt nem poénról van szó, csak a lassítás része a hallgatás. A rádióverzió meg a csend nélkül 44 perc lenne a lemez (így 54 perces), nem szégyen az, nem kötelező minden cédének hetven percesnek lenni. Elgondolkodtam azon is, mi lenne, ha egy a török vagy egy indiai hallgatná az éneket, de mondjuk a holland The Ex csinálta meg a legjobb Hidegen fújnak a szelek népdalfeldolgozást, és az akcentus csak javított az éneken. A hetedikhez érve, amely a Felhőcske címmel szerepel, olyan mekegésben lehet részünk, mintha Markos György vezérnyelné az első magyar Menő Manó hangutánzó-bajnokságot, bár van hasonló ötletre példa (Éva Bittová és az ő hegedűje, vagy tévedek?), a Felhőcske 2-ről pedig a Korai Öröm ugrott le, de mivel kedvelem a KÖR-t, ez egyáltalán nem zavart. A borító lepusztult fekete-fehér fényképes, a forgalmazás pedig az Egyesült Királyságban, az Egyesült Államokban, és a korántsem egyesült Japánban is megtörténik, jó esélyünk van, hogy a külhoni vásárlóknak eztán egy Afganisztán és Irán között táborozó török népcsoport jusson eszébe a magyar névről, de lehet, hogy pont ez volt a cél. Mert az egy kicsit barbár, de egzotikus és vonzó. És hát mi sem érzünk másképp, a felvétel minden előnye és hátránya abból származik, hogy kívül került azon, amit manapság magunk körül tapasztalunk , réz Klezmer Magic::: BMG Ciki, vagy nem, nekem a borítóról tizenéves korom egyik kedvenc édes-bús filmmusicalje, a Hegedűs a háztetőn jut eszembe. A borítón ugyanis egy nagykalpagos, kaftános hosszú vörös hajú hegedűs ropja a táncot. Igaz, hogy a film kezdő képsorában látható zenész kis kalapot és zakót visel, és mellesleg rövid haja van, de az asszociáció eme kis fogaskerekén nem csúszunk el. A lemezt nyitó Purim-Finale hegedűszólója mindjárt visszailleszti azt a kis darabkát, megjelenhet a film főcíme, és mosolyogva dőlhetek hátra a karosszékben forró teámat szürcsölgetve a +10 fokos lakásban. A második, Der Heysher Bulgar című szám már ledobatja velem a hálózsákot, amiben idáig kucorogtam, s Reb Tevje reumás lábait megszégyenítő tánceffektekbe kezdek - szembe-szomszédaim nagy örömére. De mit is hallgatok, tehetitek fel jogosan a kérdést. Na szóval, gépemben egy klezmerválogatás muzsikál, kis hazánkban működő klezmerzenekarok (Budapest Klezmer Band, Pannónia Klezmer Band, David Klezmer Quintet, Odessa Klezmer Quintet, Tikva) adnak elő hangulatosnál hangulatosabb dallamokat. Most szó! „A hétnegyvenes vonat”, tudjátok, az a taatata tatatata, ami annyiszor ment már a rádióban. Szomorkás és nagyon szép a Yerushalaim, a Bölcsődal, és a Donna-Donna. Hogy napjainkban is élő műfaj a klezmer, mi sem bizonyítja jobban, mint a Tartar Dance, vagy a DJ Haszid. Rettentően tetszik a Roman’ye című számban pár másodpercre felbukkanó Füles Mackó mond most nektek szép meséket gyerekek dallam (egy az egyben az, és nem csak én hallom ki belőle!), amely az 5 perces szám végén több stílus-mérföldkő után a Kardtánc című klasszikusba ível át. Ha valaki még ezután sem jön tűzbe, megkapja a Hava Nagilát, melynek feldolgozása a Shalom Alehem! mellett a nyolcvanas évek diszkóvilágának jellegzetes össztánca volt. Persze utolsó számként az sem hiányozhat! Nem lehet egyhelyben maradni, kérem szépen! A takarékoskodás legjobb módja: fűtés helyett klezmer, fagyás helyett ez kell! Hvic 50 rms ZENEI HtREK, WflNTED-ElÖFlZETÍS http;i>l‘lnd»x.hu.,uMintrd S Z . I AM I £ Z Z