Wanted, 2000 (6. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7. szám
IF111BEÁS2Ó J£f WANTED : JÚLIUS I David Holmes: Bow Down To The Exit Sign :.. Go Beat/Universal David Holmes, a belfasti dj már régóta a filmzenék bűvöletében él. Első - még Disco Evangelists név alatt készített - számát Robert De Niro címre keresztelte. This Film's Crap, Let’s Slash The Seats (Szar ez a film, vagdossuk szét a székeket!) - mondta első technolemezének címe, 1997-es Let’s Get Killed című második - már inkább hiphopközpontú - albuma pedig úgy hangzott, mint egy képzeletbeli New York-i film zenéje, ráadásul tartalmazta a James Bondmozik főtémájának átdolgozását is. 1998-ban aztán végre valóra vált David Holmes nagy álma, Hollywood filmzenét rendelt tőleaz Out Of Light című remek krimihez, mely Mint a kámfor címen került a magyar mozikba. Holmes és zenészbarátai a hetvenes évek hangulatában rögzítettek finom, szellemes aláfestő zenét, visszafogott hiphopos alapokkal). Harmadik soralbuma ismét filmzene, csak film még nincs hozzá. Borítótervezőjével és annak írónő csajával dolgozták ki a Living Room című forgatókönyvet, melyben egy ártatlan vidéki srác egy nagy metropoliszba érkezik, hogy megtalálja eltűnt bátyját, s útja egy lerobbant negyedbe vezet, művészek, kábítósok, kurvák és őrültek közé. A film akár még el is készülhet a jövőben, főleg, hogy már ilyen jó zenéje van rögtön. A Bow Down The Exit Sign ugyanis zseniális lemez, kábé félúton a tavalyi Death In Vegas és az idei Primal Scream között (mindhárom lemez közös pontja Bobby Gillespie, a PS énekese!), de rokonságot mutat az új Recoillal is, sőt ha a nyitó hiphopgospelt vesszük, még az utolsó Mobyval is. Soul, funk, gospel, voodoo blues, dzsessz, punk, hiphop és beteg pszichedélia keveredik sötét, fülledt koktéllá (maga Holmes a Performance filmzenéjét, Dr Johnt, Miles Davist, Sun Rát, a Last Poetset és a Cant említi), melyhez az ismét Iggy-hangulatban lévő Bobby G mellett Martina (Tricky ex-csaja), Jon Spencer, valamint egy brooklyni feka költő, Carl Hancock Bux és annak vokalistanői adják az énekhangot, míg a hangszeresek között a Sabres Of Paradise és az Aloof volt zenészeit, illetve Kevin Shieldset (My Bloody Valentine) és Andrew Innest (Primal Scream) találjuk, meg a filmzeneszerző David Arnold vonósait. És hogy mit csinál az egészben David Holmes? Miért, mit csinál Richard Fearless a Death In Vegasban? Vagy 3D és Daddy G a Massive Attack azon rengeteg számában, ahol nem rappelnek? Hát amit a filmrendező egy forgatáson. A film az övé 11 -déli-DJ Food: Kaleidoscope ::: Ninja Tune/HMK A Ninja Tune kiadó egyik első - és korszakalkotó, stílusformáló satöbbi nagyágyújának (nem egy dj-ről van szó, hanem projektről, aminek a hátterében számos bakelit-junkie dolgozik) felállása sokat változott abban az 4-5 évben, ami a legutóbb megjelent hanghordozó és a Kaleidoscope megjelenése között eltelt. Zeneileg sem ott tartanak, ahol akkor, a triphop definiálása - recsegő dob groove-ok és elfelejtett rare groove hangminták bólogatásra ingerlő kombinációja helyett, sötét hangzású absztrakt zenei tájképet festenek: egy ezer darabra vágott - és dzsesszel kombinált - hiphopszöveg után rögtön az ötvenes évek visszafogott krimizenéit idéző dallamokra meséli el egy Hitchcock-filmekbe illő hang a lassan felnövő fiatal lázadó szomorú, de tanulságos történetét, majd egy sereg hasonlóan cinematikus, az ambient és Twin Peaks-i hideglelés határán egyensúlyozó kompozíció és elmosódott szövegminta vezet el minket a végkifejletig (az ötvenes évek exoticáját értelmezik újra meglehetősen meggyőzően). Nem egy party-album, de experimentalizmusa a vasárnap hajnalban hallgatható (és kellemes) tartományon belül marad, amivel nagy jót tesz velem, meg a hasonló vájtfülűekkel. A többiek meg hallgassanak Fatboy Slimet H shuriken Babybird: Bugged ::: Echo/Record Express Stephen Jones, alias Baby Bird, a sheffieldi nótáfa (Wanted 98/11) ismét visszatért Babybird nevű - időközben kissé átszerveződött - zenekarával. Az Ugly Beautiful sikeralbum (1996) után hősünk kissé elmélyültebb, komolyabb, magába fordulósabb lett a There’s Something Going On (1998) lemezen - persze anélkül, hogy dalai gyengültek volna - , vadonatúj albuma meg valahol a kettő között áll. Ez fickó, akinek bámulatos hangja egy szimpatikusabb Bonót idéz, istenadta tehetség, szellemi rokona Jay-Jay Johansonnak vagy a Divine Comedy-s Neil Hannonnak a nagyívű melódiák terén, a pulpos Jarvis Cockernek a gúnyos szövegek terén, sőt - ha amatőr múltjának barkácsesztétikáját tekintjük - Becknek is. Az új lemezen 10 (+1 rejtett) dal, lüktetnek, táncolnak (néhol olyanok, mint a Happy Mondays, csak sokkal jobbak), szerelmesen andalognak, részegen imbolyognak, hol fúvósok, hol xilofon, hol 50-es éveket időző vokálok színesítik őket, de mindig remekül kivitelezettek, megkapóak, gyakran kifejezetten gyönyörűek Hdzsinesz-Flanger: Templates :.. Ninja Tune/HMK Akik az olyan kísérleti zenére pörögnek, ami másodpercenként elgondolkoztatja őket, hogy most vajon a hifijükben ment valami tönkre vagy ez a zaj, pattanás, gerjedés, sípolás valóban a CD-re van préselve, az semmiképpen ne hagyja ki a német avant-noise-dzsessz duó bemutatkozó albumát. Én ilyen kifordított, de mégis érdekes zaj elektrot, drillin’basst és subliminal techno-t ennyi dzsessz érzéssel már régen hallottam. Ez persze nem jelenti azt, hogy gyakran és szívesen hallgatnék ilyesmit, ugyanakkor a kortárs noise, no wave és egyéb földönkívüliek számára készülő műfajok rajongóinak tiszta lelkiismerettel ajánlhatom A shuriken Len: You Can’t Stop The Bum Rush ... Work/Sony A változatosság kedvéért újabb fehér srácok, akik hiphoppolni akarnak. A tavalyi Go! filmzenelemezről nagy slágerré vált Steal My Sunshine-ban ugyan nem rap volt, hanem ének, de a Marc Constanzo vezette (és annak hugicáját, a kis Sharont is tagjai között tudó) kvintett szíve igazából az oldschoolé és az elektróé, amit mi sem bizonyít jobban, hogy meghívják vendégreppelni Biz Markie-t és Kurtis Blow-t (aztán a lemez utolsó harmadában rockolnak is, például a Poison-gitáros C.C. DeVille-lel, meg easyt listeningelnek, meg gospelkórust hívnak be, ja, és ne feledkezzünk meg a német nyelvű szintipop-paródiáról sem). Könnyed, kedves, szellemes lemez, kicsit hasonlít-amolyan kistestvér szinten - a Bran Van 3000-hez, ami nem meglepő, hiszen a Lenis kanadai -bandzsi-Big Pun: Yeeeah Baby ... Loud/Sony A Nagy Büntető a síron túl is követi a hasonló testi adottságokkal megáldott Notórius B.I.G.-t, hiszen Biggie-hez hasonlóan ő is már a második albumával jelentkezik, mióta eltemették. Más kérdés, hogy Big Pun kb. ötször jobb arc volt, mint Puffy kalapos példaképe. A Fat Joe (D.I.T.C) által produkált album nem sokban különbözik a New York-i mainstream hiphoptermés vállalhatóbb részétől (lásd: Busta Rhymes, Wu-Tang és a többiek), fenyegető interlude-ok, a rocktól az operáig merítő alapok, amik döngölnek, fasza szövegek, az r&b faktor alacsony szinten tartva, és 1-2 igazán jó szám is (jelen esetben a Nigga Shit). Big Pun kubai gyökerei is megjelennek néhol zeneileg, de ettől egy Buena Vista-rajongó sem kerül közelebb az extázishoz. A CD megvásárlásának legnagyobb előnye, hogy így a birtokunkba kerülhet a lemez mögé bújtatott utolsó vacsora fotó, amin Big Pun egy reneszánsz csarnokban tömi műanyag-dobozos kínai junk fooddal iszonyú nagy fejét mogorva kinézetű haverjai kíséretében. Nem lettem volna ott a boncolásnál shu The King: Return To Splendor::: EMI A világ legsikeresebb Elvis-imitátora, a német EMI-jal szerződésben álló ötgyermekes dublini családapa másfél évvel ezelőtti Gravelands albuma (Wanted 98/12) után újabb halott popzenészeket keresett ki a lexikonból, hogy az igazi Király hangját utánozva énekelje egykori slágereiket. Az efféle vicc egyszer még szórakoztató, másodszorra már elég erőltetett, főleg ha King az elhunyt RHCP-gitáros Hillel Slovak előtt olyan számmal „tiszteleg” például, amelyet már annak utódjával, John Frusciante-val írt és vett lemezre az együttes (Under The Bridge). Halott tagot felmutatni tudó zenekarból persze akad bőven, hősünk tehát ezúttal Led Zeppelin-, Sex Pistols-, Rolling Stones-, Beach Boys és Queen-számokat énekel korrekt modern rockhangszerelésben, mi meg közben lassan elfelejtjük, miért is teszi az egészetaz előző lemezen, mintha jobban ment volna az Elvis-imitáció) 11 -dzsombigud-George Clinton: Greatest Hits ..: Capitol/EMI A cím csalóka. A válogatás a funky atyaúristenének a Capitol Recordsnál eltöltött éveit reprezentálja a nyolcvanas évek elejétől 1990-ig. Ez az az időszak, amikor Clinton a Parliament(és)Funkadelic nélkül folytatta tovább karrierjét, amely számomra kevésbé jelentős a hetvenes évek meghatározó lemezei után, hiszen ez az évtized a legjobb tanítványnak, Prince-nek a tündöklését jelenti. Ezek azok a kőkemény, mániákus-monotonul lüktető funky slágerek, amilyeneket nem hallhatsz egyik magyar rádióban sem. Ez azt jelenti, hogy a kevésbé bátrak számára nem igazán érdemes leírnom azt, hogy a kedvencem a Do Fries Go With That Shake és a Loopzilla. A merészebb fiatal hiphopperek azonban szembesülhetnek azzal is, hogy Clintont idézi még Snoop Doggy Dogg és MC Ducky is (how wow wow, yippie yo, yippie, ye - Atomic Dog). A Greatest Hits mellé kiegészítésképpen mindenképpen ajánlom Clinton hetvenes évekbeli klasszikus lemezeit, a Let’s Take It To The Stage-et és a többit 11 -bébé-