Wanted, 2000 (6. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám
FÜLBEMÁSZÓ WANTED Blondie: Livid ::: Beyond Music/BMG A hetvenes években, a punk virágzása idején közismert volt, hogy Hitler kutyáját Blondinak hívták. A zenei újságok tele voltak horogkeresztekkel, azok virítottak a címlapokon is. A Harmadik Birodalom kifejezetten feltámadt néhány évre a kreatív, heroinnal és sörrel felspécizett tudatú fiatalság agyában. Malcolm McLaren, a Pistols ördögi menedzsere állt persze a fasiszta sikk mögött, s mögötte Vivien ne Westwood nagyon british divatcége, a World’s End. Ebben a rohamcsizmás, karlendítős miliőben tűnt fel a New York-i Blondie banda, élén Deborah Harry, Amerika válasza az X-Ray Spexre. Debbie Harry hosszú időre eltűnt a nyolcvanas évek közepén, elhízott, gyakorlatilag meghalt. Most újra él, visszajött a sírból, karcsú és szép, mint volt, a trademark magassarkú szandálban és szűk szoknyában. Újra játssza a Blondie-lemezeket a rádió. Milyen remek hangzás annyi értelmetlenség között! Az üveghang elmélyült. Új dimenziókkal gazdagodott, sokkal örömtelibbé, expresszívebbé vált az előadás. Már nem Marilyn Monroe-ra, hanem inkább Marlene Dietrichre emlékeztet Debbie. A BLONDIE LIVID lemez 1998-99-es koncertek élő felvételeit tartalmazza. Örömmel fedeztem fel Chris Stein nevét a zenészek között. Ezek szerint túlélte a rákot, amely a nyolcvanas években, amikor leállt a Blondie, megtámadta szervezetét. A Blondie zenéjéből, show-jából, Debbie Harry coolnál is coolabb attitűdjéből nőtt ki többek között a B’52, a Plasmatics és egy sereg női mod-punk group, Courtney Love Hole-jáig bezárulva. Rövid, célratörő popdalok, abból az időből, amikor a CBGB még fontos hely volt, a Chelsea Hotelben Warhol barátai laktak és New York még nem volt homogenizálva. Amikor „a” városban még mindig bármi megtörténhetett, Debbie Harry sztriptíztáncosnőként kezdte és kulturális ikonná vált, a bulizó, stílusos, hedonista, bohém New York szimbólumává, a városé, ami már soha sem lesz HML Fiona Apple: When The Pawn...::: Work/Sony Marilyn Manson és a nyerses Czutor Zoltán kedvenc modern amerikai énekesnője három év után második albumával jelentkezik, a teljes címét azért sem írom ki, 90 szóból áll, vélhetőleg világrekord. Az 1996-os Tidal című debüt már nagy tehetséget mutatott az akkor 18 éves csajnál, de még nem volt egységesen erős, ám ezen az új lemezen akárhogy is keresek, nem találok gyenge vagy közepes pillanatokat. Csak hangszerelési és effektötletek garmadáját, az alaphangszerek mellett arányosan használt vonósokat és fafúvósokat, rengeteg ritmusváltást (az egyik dobos Butch az Eelsből), perfekt produceri munkát (Grammy-díjat Jon Brionnak!), és persze Fiona izgalmas, energikus aktját és feszült szövegeit („Hibát fogok elkövetni, direkt fogom csinálni, elbaszom újra, tévútra térek, mit bámulsz rám, nem vagyok jó matekból, aztán ha visszataláltam, akár maradhatnék is, vagy mégsem, valóságos hajlamot fejlesztettem ki a jól kivitelezett tévedésekre”). A klasszikus összetevők modern sémába igazodnak és egy teljesen új hangzás születik. Kate Bush óta - tehát bő húsz éve - nem volt ekkora egyéniség és tehetség a zongorista-énekesnők között, és remélem, ennek a lemeznek a hallatán mindenki megbánja, ha valaha is Tori Amost hallgatott. Igen, ennyire jó... (Ajánlott hallgatnivaló még tavalyról a Pleasantville filmzenelemeze is, melyen Fiona két feldolgozást énekel, az egyik a Beatles-féle Across The Universe.) Hpídzséharvi- Garth Brooks: In The Life Of Chris Gaines ::: Capitol/EMI A világ legtöbb példányban fogyó countryénekese még többre vágyik: David Bowie-nak képzeli magát. A 37 éves, tokás, pufi, kopaszodó Brooks új lemeze borítóján a Dr. Moreau szigete című filmen is dolgozó sminkmester segítségével egy Chris Gaines nevű fiktív 32 éves rocksztárrá alakul át, akinek fiktív besztoflemezét kapjuk kézhez, fiktív életrajzzal, fiktív lemezborítókkal, fiktív korabeli fotókkal - a nyolcvanas évekbeli metálhajaktól a posztgrunge frizuig -, fiktív sztorikkal a dalok keletkezési körülményeiről. Bevallom, nagyon szórakoztató az ötlet, csak az az egyetlen baj, hogy a zene is csak fiktív rock, ahogy Nashville-ben elképzelik, mi a cool... Bár ha úgy vesszük, végül is olyan lett, mint a mainstream-profi amerikai rock: szar H -dzsonikes- Belinda Carlisle: A Place On Earth - The Greatest Hits::: Virgin/EMI A Go-Go’s nevű újhullámos csajzenekar (1978-1984) énekesnője, a vörös Belinda 1987 óta aratja szólósikereit. Ezen a válogatáslemezen 13 régi és 3 új dal van, kábé a felére emlékszem is a rádióból meg a tévéből, a Heaven Is A Place On Earthre még biztos ti is (egy alternatív poplexikon „szürreálisnak” nevezte, annyi lopott Bon Jovi-motívumot sűrít magába). Debbie Harrynél rosszabb, Kim Wilde-nál jobb, de e helyett a mainstream parádé helyett inkább a pajkos Go-Go’s-dalokban hallgassuk őt H -mel dzsí-Tracy Chapman: Telling Stories ::: Elektra/Warner Az 1987-88-as női áttörés (csak az emlékeztető kedvéért: Suzanne Vega, Tanita Tikaram, Michelle Shocked, Toni Childs, Gail Ann Dorsey, Lucinda Williams, Victoria Williams, Sam Brown stb.) egyik kulcsfigurája, a tömzsi, göndör, fekete Tracy sok társnőjéhez hasonlóan úgy tűnt, eltűnt a süllyesztőben óriási sikerű bemutatkozó albuma (Tracy Chapman, 1988) után, ám New Beginning című negyedik albumával (1995) tényleg képes volt újrakezdeni: a Give Me One Reason című sláger meghozta az időközben rasztafrizát növesztett gitáros-énekesnő karrierjének negyedik Grammy-díját, az album pedig nyolcmillió példányban fogyott a világon, még Slash is áradozott róla Wanted-interjújában. A csaknem öt éve várt folytatás az első két lemez egykori producerével készült ugyan, ám azok protest songjaitól már messze vagyunk. Tracy kevésbé direkt, inkább szimbolikus, hazugság és igazság, jó és rossz viszonyát fejtegeti, míg zeneileg sem olyan minimalista már, a lemez eleje hagyományos pop/rock hangzású, hangsúlyos orgonaháttérrel, a közepe felé pedig (visszafogott) programozott alapok, illetve R’n'B-s vokálok is feltűnnek. Ám a végére folkosabb, dobros, steel gitáros hangulatok a jellemzők, tehát végül az is megtalálja a számítását, aki azokat kereste Hodzsoanbaez-Ben Christophers: My Beautiful Demon :.. V2/HMK Ben Christophers elsőlemezes angol fiatalember, angol és kenyai szülők, Wolverhamptonból Londonba, pornómagazin- és pornóvideó-csomagolás, csavargások Euróbán, hogy csak amúgy dióhéjban fussunk át Ben barátunk dolgain. Ezt az egyáltalán nem hibátlan, ámde jócskán figyelemreméltó lemezt zsánerileg, valahová Jeff és Tim Buckley, Nick Drake, David Sylvian és a Radiohead dolgai mellé rakom majd a zenepolcra, akusztika és ízléses elektronika van benne, csupa szép lassú, epikus dal (külön kiemelendő az albumzáró Skyscrapers), fekete-fehér mozi a színvak előadótól, aki számára „a londoni metrótérkép csak egy vicc”. Lám-lám, még humora is van. Keep in touch 11 -ener- Hefner: The Fidelity Wars::: Too Pure/INDIe GO Az essexi Darren Hayman gitáros-énekes-dalszerző vezette Hefner trió 1998-ban tűnt fel egyszerű, minimalista, de egyéni hangú és szövegű dalaival, olcsó, ám ötletes videoklipjeivel. A Breaking God’s Heart című bemutatkozó album után hamar nekiláttak a második lemeznek, melyet - akárcsak elődjét - egy olyan stúdióban rögzítettek 12 nap alatt, ahol a zenészek válaszfalak nélkül, egy légtérben, egyszerre játszhatnak. Ezúttal besegített nekik egy háromtagú fúvósszekció is, továbbá néhány barátjuk: Peter Astor (ex-Weather Prophets) gitározott és Chris Andrews (Cuba) szkreccselt egy-egy számban, Gina Birch (ex-Raincoats) pedig duettet énekelt a Hefner dobosával, Antony Hardinggal - a végeredmény mégis minimalista maradt, bájos és szellemes, fülbemászó indiedalokkal (két jellemző dalcím: Himnusz a cigarettákhoz, Himnusz az alkoholhoz), melyeket Darren fura - lelkesen kieresztett, kölykösen lüke - énekhangja tesz még egyénibbé Hvírídzsa- Travis: Why Does It Always Rain On Me? EP ::: Independiente/Sony A Radiohead-iskolába tartozó skót Travis együttesé (Wanted 99/9) volt tavaly a legtöbb példányban eladott rocklemez Nagy-Britanniában, sőt még 2000 februárjában is vezették a brit listákat bő fél éve piacon lévő The Man Who című második albumukkal, szóval még messze nincs vége... Ez a nálunk most forgalomba került ötszámos EP az album harmadik kislemezslágerét, és az eredetileg a két hozzá tartozó maxin megjelent bónuszdalokat - két koncertfelvételt, egy Joni Mitchell-feldolgozást és a Village Man című anti-rockdalt - gyűjti egybe a kontinentális közönség számára. Azóta már megjelent a Turn című új kislemezük is, melynek bónuszpoénja a Britney-féle Baby One More Time ál-fájdalmasan előadott akusztikus gitáros verziója! H -dzsonigrínvúd- Pat Metheny: A Map Of The World ::: Warner Persze akkor történt velem mielőtt szigorú drogtörvényünk született volna, és természetesen csakis ott ahol e törvény nem volt hatályos, de megvallom előfordult velem, hogy egy spangli után Metheny gitárjának hangja artikulált emberi beszéddé alakult. Összefüggő rendes magyar beszéd volt rendes magyar szavakkal. Mókás történeteket mesélt amiket együtt éltünk át, helyekről szólt ahol együtt jártunk, filmekből idézett amiket együtt láttunk, ahogy ez a lemez is.Hehe mércius 0 The Cure - 1 Rollins Band — 2 Khaled - 3 The Bloodhound Gan? - M Rosszfiúk - S Fi?ht Club — 6 ITtacy Gray - ? Oasis - 8 Basement Jaxx— 9 Klmnovak 42