Wanted, 2001 (7. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 6. szám
mideQ PONT OLYAN NINCS KEGYELEM AZ AMERIKAI NAGYBÁCSI Billy Idol 2001. április 24., Bottom Line, NYC Mégis mire lehet számítani, amikor az embert a főszerkesztője elküldi egy Billy Idol „best of" promóciós koncertre New York egyik legkisebb étterem-klubjába huszonöt évvel a punkrobbanás után... Billy Idol a hetvenes évek közepén bukkant fel a londoni Kings Roadon, Siouxie, Steve Severin és még egy rakás külvárosi punk társaságában a „Bromley Contigent”, azaz a „bromleyi részleg” nevezetű klikk tagjaként. Mint mindenki, ő is zenekart alapított, Chelsea néven, amelyet pár hónap múlva Generation X-re keresztelt át. Blondie-hoz hasonlóan számomra valahogy ő is mindig másodlagos maradt a punkmozgalom szempontjából. A ’80-as évek kezdetével viszont fordult a kocka, Idol szólókarrierje által az újhullám és az évtized kulcskarakterévé vált. Szóval, a „best of” party kényelmetlen székeken, kényelmetlen asztaloknál indul. A zenekar beáll, fel-le szaladgál a színpadról, majd egyszer csak ott marad. Egyedül a zeneszerzőtárs-gitáros Steve Stevens képviselteti magát az eredeti felállásból, még mindig a tizenvalahány évvel ezelőtti tupírozott-focista-glaniszter frizurájával. És egyszer csak a Cradle of Love taktusaira beviharzik az egykori nagy kan, Billy Idol. Pár nappal Joey Ramone halála után megborzongat a gondolat, hogy itt ez az alak, aki a kedvenc „történelmi időszakom" részeseként együtt vegyült az összes ideálommal és még mindig makkegészséges, ömlik belőle a hang és jobban néz ki, mint valaha. Hihetetlen. Pontosan ugyanúgy fest, mit tizenvalahány éve a tetőtől talpig bőrben feszítő műmacsó klipekben, csak még egy fokkal férfiasabb. Az Eyes Without the Face-t akusztikusban nyomják, a White Wedding alatt a bepózolás, az ökölbeszorított kéz, a szájcsücsörítés pont olyan, mint az ominózus videóklipben. Már a koncert első pillanatától van valami a levegőben, egyes nőnemű egyedek elhagyják ülőhelyeiket, egyre közelebb nyomulnak a színpadhoz. Az egyikük megragadja Billy vádliját, Idolnak tetszhet a dolog, mert hirtelen lesmárolja a nőszemélyt. A sajtó megjelent képviselői, merthogy azok vannak többségben, mosolyognak. A Rebell Yell után lekerül a bőrdzseki, mialatt az énekes intenzíven kommunikál a közönséggel. Nagyon jók a beszólások, a számok közötti összekötő kommentárok. A Flesh For Fantasy alatt a már említett szerencsés hölgyemény feszülő bőrnadrág slicce felé jár. A még mindig az asztalokhoz szögezett zeneipar megbolydul. Öv kigombol, cipzár lehúz. Az újságírósereg őrjöng. Idol észbe kap és meghátrál. A Sweet 1- nél gitárral a nyakában jelenik meg, a Dancing With Myselfet már az eredeti verzióban játssza. Megdöbbentően jól szól a koncert, a fiatal zenészek nagyon jól betanulták a best of válogatást. Sajnos másfél óra múlva elfogynak a slágerek, négy ráadás után a könnyűzenei estély a Doors L.A. Womanjével zárul. Nahát kérem szépen, lehet köpködni és okádni, de Billy Idol, született Billy Broad akkor is az egyik legjobb túlélő torok. Konklúzió kettő, igen is van valami ebben a csípőriszáló, keménykedő, kissé olcsó szexualitásban. Olyannyira, hogy üzenem Marilyn Mansonnak, itt az ideje, hogy lemondjon a God Of Fuck titulusáról, merthogy van itt valaki, aki jobban megérdemelné. Blind Myself 2001. április 16., E-kliib Mindenki kíváncsian mustrálgatta az E-klub előterében felbukkanó Blind Myself tagjait, mennyit változtak az eltelt egy év során. Gergő lefogyott, de ugyanolyan udvarias fiatalember, mint mindig, Gábor levágatta a haját és szakállát, és ugyanolyan kisfiús mosollyal üdvözölt mindenkit, ahogy régen. Igazából minden ugyanaz, de mégis egy kicsit más. A közönség, a haverok, az ismerősök, a „zenész konkurencia”, mindenki itt van, terveket szőnek, hogy ők is kimennek Amerikába, ők is megpróbálják. Dirikdarabokra szedik a begyűjtött információkat, megvitatják, ők hogyan csinálnák másképp, hogy élnek a fiúk hatan-heten-nyolcan-százan egy brooklyni szobában, ki pizzafutár, ki nem tanult meg rendesen angolul, hogyan szedték össze a hangszereket és a cuccot, hol lépnek fel, milyen zenészekkel, újságírókkal, kiadósokkal ismerkedtek össze, melyik havert kellett kirúgni a pecóból, mert meglopta őket és náci lett, és most az az életcélja, hogy felrobbantsa a Dohány utcai zsinagógát, miért nem adja ki a magyar iG/Warner-es lemezt az amerikai anyavállalat. Kemény egy év NY-ban, és a Blind Myself talán keményebb, mint valaha - gondolom, amikor jelenlegi kedvenc magyar rockzenekarom, a Very Bad Things után nekirontanak a körülbelül ötszáz főnyi hallgatóságnak -, de az is igaz, hogy egyszerűen hiányzik egy hasonló kaliberű társaság a magyar metálszíntérről. A kezdést követő majd' egy óra egy pillanat pihenőt nem engedélyez nekünk, a nagyrészt a Heaven’t lemezre és a korábbi Horrofied by the Sun kazettára épülő (úristen, hány éve is volt már?) program mellett eddig ismeretlen új számok is ránk zúdulnak. Ilyenkor kérdőn a mellettem álló Pityeszre nézek, aki csak lelkesen bólogat, és időnként bekiabálja a régi számok címeit. A publikum lehet, hogy tényleg elszokott ekkora dózistól, mert bár örül a Blindnak, a színpad felé viszonzott reakció nem olyan elementáris, mint amilyen a műsor maga. (Dózis: összetett brutálzúzás, amiből persze élőben nem igazán jönnek ki azok a finomságok, amiket lemezen élvezhetünk) A műsor felénél úgy érzem, fárad a fülem, elkélne egy kis lélegzetvételnyi idő, dinamikai váltás, lazítás, és most már megkockáztatom, Gergő akár énekes témákat is beletehetne az új számokba. Mégis bátran állíthatom, ez magasan a legprofibb, legelszántabb Blind Myself-koncert, amelyen valaha voltam, márpedig elég sokat láttam, és bár a pár nappal későbbi debreceni, állítólag már igen lelkes fogadtatású koncert jobbnak ítéltetett a zenekar részéről, úgy gondolom, elegendő bizonyíték ez az E-klubbeli buli arra, hogy tovább drukkoljunk nekik, hogy elegendő akaraterejük legyen, hogy elviseljék egymást kint, hogy meg tudják próbálni a nyugati parton is, hogy sokat játsszanak jó zenekarokkal, szerződést kapjanak, és hogy ne csak mi foglalkozzunk velük egyszer egy évben rokonlátogatáskor. -bm- Hollywoodoo, Zoli Band 2001 május 8., Trafó klub, Gödöllő Szerencsétlen nap ez a kedd, talán a Süss Fel Napban még elmegy, de Gödöllőn kockázatos dolog, alaposan meg kell hirdetni, hogy elegendő számú néző gyűljön össze, majd időben be kell fejezni a koncertet, hogy akik HÉV-vel jöttek, haza tudjanak menni. Úgyhogy nem voltunk sokan, százötvenen-kétszázan talán, arcra majd’ mindenki ismerős, HD névsorolvasás. Téglás Zoli turnén van ismét, de már másik projektjével, a Zoli Banddel, ami magyar fülnek elég hülyén hangzik: ha nem amerikai zenekarról lenne szó, akkor nevük alapján a Szigeten a Bahia színpadon keresném őket valamikor a kora délutáni órákban a Sajnos Batár és a Jutott Neki között. Bár a Zoli Bandre az Ignite-rajongók jöttek el, ez a produkció inkább a nyolcvanas évek gitárzenéire hajaz, néhol komoly Cure-, U2-hatással. A Hollywoodoo-t nem látom, mentségemre legyen mondva, két nappal korábban remekül szórakoztam funkos-rockos műsorukra a Zöld Pardonban, majd közösen nagyot örültünk, hogy csak koncert után áztunk szarrá. Tehát Zoli Band, őszintén szólva, a tavaly megjelent lemez elsőre egyáltalán nem tetszett, éppen ezért fura azt tapasztalni, hogy ez a kicsit érzelmes zene élőben működik. Téglás személye a megoldás kulcsa: egy magával ragadó figura, aki egy naiv-őszinte, de erőteljes alakot testesít meg, akinek a szájából nem hangoznak elcsépeltnek olyan verssorok, mint például hogy heroinozni rossz dolog és belehalhatsz. Azt hiszem, ezért nem karikaturisztikus, amikor néhol bonosan vagy Klaus Meinesen maníroz hangjával. A zenekar határozottan jó, izgalmasan és változatosan játszanak, a HD-arcok meg beindulnak az együtténeklős számokra, pedig a U2 szelleme lebeg a pincében, 1985-öt írunk. Zolitól ezt is elfogadják, persze, szerintük is hiteles arc. Az énekes többször akusztikus gitárt vesz elő, majd feljönnek a vendégzenészek, a hegedűs Szabados Györgyi, aki két nappal később utoljára játszik zenekarában, a Trottel Monodreamben, illetve a csellista Szilvi, a Zeus Flash-ből. Bár fent nem hallanak magukból semmit, láthatólag élvezik az együttzenélést. Mintha házibuliban lettem volna, a búcsúzkodás körülbelül másfél óráig tart, de hát megy a szokásos zenészhaverkodás. Meg is van az eredménye, a Dawncore Németországba, a Bandanas Belgiumba, a Superbutt Lipcsébe utazik az Ignite-tal néhány koncertre.feldp uinur. billyidol.com WANTED JUNIUS 35