Wanted, 2001 (7. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1-2. szám
Fokozódik... 44th London Film Festival 2000. november 1-16. London, ha mondom, segít a gondon. Ismét. Tartottam tőle, hogy nem találok elég engem érdeklő új munkát a brit főváros szokásos november eleji filmfesztiválján, hiszen két héttel az előtt a bécsi Viennale is túl nagy átfedést mutatott a nála néhány nappal korábbi budapesti Titanic Fesztivállal, de Londonban már egy nagyon erős új művészfilmeresztés várt. Az általam befogott tíz napos intervallumot két kliprendezőből filmrendezővé átigazolt angol versenyző első nagyjátékfilmjeihez igazítottam: a reptérről a fesztiválközpont érintésével rögtön JAMIE THRAVES (Radiohead: Just, Neneh Cherry: Woman, Goldie: Temper Temper stb. - interjú: Wanted 98/3) The Low Down című filmjére estem be, a távozásom napjának délelőttjén pedig még épp megnéztem JONATHAN GLAZER (Radiohead, Street Spirit, illetve Karma Police, Massive Attack: Karmacoma, Jamiroquai: Virtual Insanity stb - interjú: Wanted 97/10) Sexy Beast című rendezésének sajtóvetítését. Két igen különböző munka: az előbbi intim kis darab néhány húszas évei végén járó fiatal londoni művésztípusról, realista, cassavetesi ihletésű, improvizatív cucc ismeretlen színészekkel, míg a másik egy zseniálisan kézben tartott, szuggesztív képvilágú gengszterfilm egy spanyolországi nyugdíjából egy bankrablás erejéig hazarángatott angol bűnözőről (Ray Wirtstone újabb briliáns alakítása, de a pszichopatát adó Ben Kingsley is félelmetes). A két film között mintegy további negyven. Sade márkiról például rögtön kettő is: érett férfikoráról a Sade című francia szomorkás (címszerepben a kiváló Daniel Auteuil), utolsó éveiről pedig a Quills című amerikai komoly (rendező: PHILIP KAUFMAN, főszerepben: Geoffrey Rush, plusz Kate Winslet és Michael Caine - ez utóbbi kettő személyesen is ott van a premieren, óriási tömeg várja őket az Odeon West End előtti kordonok két oldalán). Kettő van fiatal lány hírnévvel való találkozását követő áldokumentumfilmből is: famous, Stardom. Mindkettő igen szórakoztató, igazi sztárok cameóival (rövid jelenéseivel) teli. A sztárság most menő téma, a Majdnem híres című rockfilm is idevág (CAMERON CROWE, a rockújságíróból lett filmes újabb igen szimpatikus munkája önéletrajzi ihletésű: 1973-ban egy tinédzser zsurnaliszta nyomon követ egy turnézó amerikai rockbandát). A Spinal Tap filmből és poénzenekarból(!) ismert CHRISTOPHER GUEST meg egy újabb fergeteges áldokumentumfilmmel jelentkezett, ezúttal egy amerikai kutyakiállításról (Best In Show), míg a Crime And Punishment In Suburbia vetítésén a film zeneszerzője, Joey Santiago, a Pixies egykori szólógitárosa is jelen van, és folyosómelléki beszélgetésünk során elárulja, hogy mostanában is gyakran találkozgat és zenélget Frank Blackkel, akivel egy közös betétdalt — egy kvázi új Pixies-számot - is írtak és rögzítettek a filmhez. Aztán eljön a szombat este, és Londonnak döntenie kell, hogy — és itt most csak a négy legfontosabb variációt említem meg - Robbie Williams műsorát tekinti-e meg, vagy a Smashing Pumpkins angliai búcsúkoncertjét a Wembley Arénában, Pa ul Wellert az Earls Courtban (előzene: Finley Quaye, Toploader), vagy a Mansunt a Shepherds Bush Empire-ben. Nekem ez utóbbira van jegyem, és nem bánom meg: a Mansun továbbra is az egyik legjobban szóló angol koncertzenekar, és az új album, a Little Kix (lásd Wanted 00/10) ugyan finomabb, kevésbé dögös anyag, de Paul Draper és zenészei a műsor kétharmadát a „régi" slágerekből (Take It Easy Chi cken, Stripper Vicar, Wide Open Space, She Makes My Nose Bleed, Being A Girl stb) állítják össze, és ezektől mindenki megbokrosodik, ahogy kell. Hazafelé, éjfél felé, a Metropolitan metróvonal Wembley Park-i állomásán goth invázió van: véget ért a Smashing Pumpkins, itt a szó minden értelmében (másnap ugyanazidőtájt teljesen eltérő az ott felszálló tömeg összetétele: Mel C-re sokkal kevesebb golh jár). A hatodik zónában lakom egy fiatal skót-magyar családnál, de mivel általában hajnali egyre érek oda ki és reggel fél 9-kor már indulok vissza a sajtóvetítésekre, sajnos alig látom őket, ám egyszer azért együtt nézzük a Sky One-on a South Park vadiúj epizódjainak egyikét, melyben Szaddam újra előkerül, hogy megkísértse a Sátánt, aki addigra már kiegyensúlyozott homoszexuális partnerkapcsolatban él egy szemüveges értelmiségivel (egy másik részben meg Cartman és társai botgruppot alakítanak, de Kennyt fellépés előtt összelapítja egy lift, ómájgad). A fesztiválközpont videoszobájában durva tejeskávéadagokkal tartom ébren magam, és pótolom, amit moziteremben nem tudok megnézni. Feldob, mikor a Picadilly Circusnél lévő Virgin Megastore előtt száz méter lányt látok sűrű, tömött sorokban, Westlife dedikálásra várva. A tizedik születésnapját ünneplő Jazz Caféban még épp tudok jegyet venni a folk-dzsessz-soul-legenda Terry Callier (Wanted 99/10) koncertjére, hát az egy álom. Az elutazásom előtti napon meg elviszem egy szintén fesztiválozó magyar barátomat a Brixton Academybe, az Embrace (Wanted 00/6) koncertjére, de a motozáskor találnak nálam egy... ööö... izé... szóval egy szendvicset, és azt szigorúan tilos bevinni — ott esszük meg szégyenszemre a bejáratnál (a koncert igen jó, a McNamara fivéreknek több slágerük van, mint emlékeztem, barátomnak ismeretlenül is nagyon bejön, „többet tud, mint az Oasis” - mondja). A tíz nap alatt látott filmek mezőnye meghökkentően erős volt, más kérdés, hogy a kedvenc filmemet ez idő alatt nem is a fesztivál programjában láttam, hanem a helyi mozikínálatban: a Following című filléres fekete-fehér krimijével az 1999-es Rotterdami Fesztivál díját elnyerő brit CHRISTOPHER NOLAN Amerikában forgatott új munkája, a szintén nagyon kis költségvetésű, de már ismert színészeket (Guy Pearce- vagy a mátrixos Carrie-Ann Mosst) is használó Memento egy felesége gyilkosan bosszút állni akaró férfi története, akinek helyzetét nehezíti, hogy a tragédia óta állandó emlékezetkiesésben szenved (elfelejti, ami egy-két percnél régebben történt vele), ezért testére tetoválja, illetve Polaroid-fotókkal dokumentálja nyomozásának újabb és újabb eredményeit, s a film mindezt visszafelé felsorakoztatott, színesben forgatott történetblokkok és egy normális irányban, feketefehérben zajló hotelszobás telefonbeszélgetés egymásba vágásával mutatja be, és ahogy ezek mennek egymással szembe, ahogy közelednek - tudjuk, hogy egyszer össze fognak érni -, egyre csak fokozódik a drámai feszültség... Déri Zsolt (Külön köszönet Anett, Fiona és Alex Fortysh , illetve a Titanic F i l m # e 1 7 t i v á l » e * 11 i é * e é r t)