Wanted, 2001 (7. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 1-2. szám

Fokozódik... 44th London Film Festival 2000. november 1-16. London, ha mondom, segít a gondon. Ismét. Tartottam tőle, hogy nem találok elég engem érdeklő új munkát a brit főváros szokásos november eleji filmfesztiválján, hi­szen két héttel az előtt a bécsi Viennale is túl nagy átfedést mutatott a nála néhány nappal korábbi budapesti Titanic Fesztivállal, de Londonban már egy nagyon erős új művészfilmeresztés várt. Az általam befogott tíz napos intervallumot két klipren­dezőből filmrendezővé átigazolt angol versenyző első nagyjátékfilmjeihez igazítot­tam: a reptérről a fesztiválközpont érintésével rögtön JAMIE THRAVES (Radiohead: Just, Neneh Cherry: Woman, Goldie: Temper Temper stb. - interjú: Wanted 98/3) The Low Down című filmjére estem be, a távozásom napjának délelőttjén pedig még épp megnéztem JONATHAN GLAZER (Radiohead, Street Spirit, illetve Karma Police, Massive Attack: Karmacoma, Jamiroquai: Virtual Insanity stb - interjú: Wanted 97/10) Sexy Beast című rendezésének sajtóvetítését. Két igen különböző munka: az előbbi intim kis darab néhány húszas évei végén járó fiatal londoni művésztípusról, realista, cassave­­tesi ihletésű, improvizatív cucc ismeretlen színészekkel, míg a másik egy zseniálisan kézben tartott, szuggesztív képvilágú gengszterfilm egy spanyolországi nyugdíjából egy bankrablás erejéig hazarángatott angol bűnözőről (Ray Wirtstone újabb briliáns alakítása, de a pszichopatát adó Ben Kingsley is félelmetes). A két film között mintegy további negyven. Sade márkiról például rögtön kettő is: érett férfikoráról a Sade című francia szomorkás (címszerepben a kiváló Daniel Au­­teuil), utolsó éveiről pedig a Quills című amerikai komoly (rendező: PHILIP KAUFMAN, főszerepben: Geoffrey Rush, plusz Kate Winslet és Michael Caine - ez utóbbi kettő személyesen is ott van a premieren, óriási tömeg várja őket az Odeon West End előtti kordonok két oldalán). Kettő van fiatal lány hírnévvel való találkozását követő áldo­kumentumfilmből is: famous, Stardom. Mindkettő igen szórakoztató, igazi sztárok cameóival (rövid jelenéseivel) teli. A sztárság most menő téma, a Majdnem híres cí­mű rockfilm is idevág (CAMERON CROWE, a rockújságíróból lett filmes újabb igen szimpatikus munkája önéletrajzi ihletésű: 1973-ban egy tinédzser zsurnaliszta nyomon követ egy turnézó amerikai rockbandát). A Spinal Tap filmből és poénzenekarból(!) ismert CHRISTOPHER GUEST meg egy újabb fergeteges áldokumentumfilmmel jelent­kezett, ezúttal egy amerikai kutyakiállításról (Best In Show), míg a Crime And Pu­nishment In Suburbia vetítésén a film zeneszerzője, Joey Santiago, a Pixies egykori szólógitárosa is jelen van, és folyosómelléki beszélgetésünk során elárulja, hogy mostanában is gyakran találkozgat és zenélget Frank Blackkel, akivel egy közös be­tétdalt — egy kvázi új Pixies-számot - is írtak és rögzítettek a filmhez. Aztán eljön a szombat este, és Londonnak döntenie kell, hogy — és itt most csak a négy legfontosabb variációt említem meg - Robbie Williams műsorát tekinti-e meg, vagy a Smashing Pumpkins angliai búcsúkoncertjét a Wembley Arénában, Pa­­ ul Wellert az Earls Courtban (előzene: Finley Quaye, Toploader), vagy a Mansunt a Shepherds Bush Empire-ben. Nekem ez utóbbira van jegyem, és nem bánom meg: a Mansun továbbra is az egyik legjobban szóló angol koncertzenekar, és az új al­bum, a Little Kix (lásd Wanted 00/10) ugyan finomabb, kevésbé dögös anyag, de Paul Draper és zenészei a műsor kétharmadát a „régi" slágerekből (Take It Easy Chi­­ cken, Stripper Vicar, Wide Open Space, She Makes My Nose Bleed, Being A Girl stb) állítják össze, és ezektől mindenki megbokrosodik, ahogy kell. Hazafelé, éjfél felé, a Metropolitan metróvonal Wembley Park-i állomásán goth invázió van: véget ért a Smashing Pumpkins, itt a szó minden értelmében (másnap ugyanazidőtájt teljesen eltérő az ott felszálló tömeg összetétele: Mel C-re sokkal kevesebb golh jár). A hatodik zónában lakom egy fiatal skót-magyar családnál, de mivel általában hajnali egyre érek oda ki és reggel fél 9-kor már indulok vissza a sajtóvetítésekre, sajnos alig látom őket, ám egyszer azért együtt nézzük a Sky One-on a South Park vadiúj epizódjainak egyikét, melyben Szaddam újra előkerül, hogy megkísértse a Sátánt, aki addigra már kiegyensúlyozott homoszexuális partnerkapcsolatban él egy szemüveges értelmiségi­vel (egy másik részben meg Cartman és társai botgruppot alakítanak, de Kennyt fel­lépés előtt összelapítja egy lift, ómájgad). A fesztiválközpont videoszobájában durva tejeskávéadagokkal tartom ébren magam, és pótolom, amit moziteremben nem tudok megnézni. Feldob, mikor a Pica­­dilly Circusnél lévő Virgin Megastore előtt száz méter lányt látok sűrű, tömött sorok­ban, Westlife dedikálásra várva. A tizedik születésnapját ünneplő Jazz Caféban még épp tudok jegyet venni a folk-dzsessz-soul-legenda Terry Callier (Wanted 99/10) koncertjére, hát az egy álom. Az elutazásom előtti napon meg elviszem egy szintén fesztiválozó magyar barátomat a Brixton Academybe, az Embrace (Wanted 00/6) koncertjére, de a motozáskor találnak nálam egy... ööö... izé... szóval egy szendvicset, és azt szigorúan tilos bevinni — ott esszük meg szégyenszemre a bejáratnál (a koncert igen jó, a McNamara fivéreknek több slágerük van, mint emlékeztem, barátomnak is­meretlenül is nagyon bejön, „többet tud, mint az Oasis” - mondja). A tíz nap alatt látott filmek mezőnye meghökkentően erős volt, más kérdés, hogy a kedvenc filmemet ez idő alatt nem is a fesztivál programjában láttam, ha­nem a helyi mozikínálatban: a Following című filléres fekete-fehér krimijével az 1999-es Rotterdami Fesztivál díját elnyerő brit CHRISTOPHER NOLAN Amerikában forgatott új munkája, a szintén nagyon kis költségvetésű, de már ismert színésze­ket (­Guy Pearce-­ vagy a mátrixos Carrie-Ann Mosst) is használó Memento egy fe­lesége gyilkosan bosszút állni akaró férfi története, akinek helyzetét nehezíti, hogy a tragédia óta állandó emlékezetkiesésben szenved (elfelejti, ami egy-két percnél régebben történt vele), ezért testére tetoválja, illetve Polaroid-fotókkal dokumen­tálja nyomozásának újabb és újabb eredményeit, s a film mindezt visszafelé felso­rakoztatott, színesben forgatott történetblokkok és egy normális irányban, fekete­fehérben zajló hotelszobás telefonbeszélgetés egymásba vágásával mutatja be, és ahogy ezek mennek egymással szembe, ahogy közelednek - tudjuk, hogy egyszer össze fognak érni -, egyre csak fokozódik a drámai feszültség... Déri Zsolt (Külön köszönet Anett, Fiona és Alex F­o­r­t­ys­­­h , illetve a Titanic F i l m # e 1 7 t i v á l » e * 11 i é * e é r t)

Next