Wanted, 2001 (7. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 10. szám
Wanted: Gratulálok az új albumhoz, igazán „báró” lett. Felemelő, vagy ahogy egy interjúban fogalmaztál: „remélhetőleg szárnyra kap tőle a képzelet.” Habib Koite: Örülök, hogy tetszik. Úgy gondolom, ez az eddigi legjobb lemezünk. W: Kell, hogy legyen valami, amiért ennyi világzenei sztár érkezik Maliból. Csak a legismertebbeket említve is igen tisztességes a névsor: Salif Keita, Mory Kante, Ali Farka Touré, Oumou Sangare, Toumani Diabate, Rokia Traoré és természetesen a zenekarod. HK: Flazánk zenéjének történetét a középkori Manding birodalomig érdemes visszavezetni, amibe az idő rövidsége miatt most ne menjünk bele. A lényeg, hogy ennek a birodalomnak az örökségei a mai zenéink és táncaink, mivel az őseink egyfolytában énekeltek és ünnepeltek. W: A szomszéd afrikai országoktól eltérően Maliban rengeteg különféle ritmus és stílus él egymástól távol eső területeken, nincs egy meghatározó irányzata az ország zenéjének. Ez a fajta sokféleség is magyarázza a megannyi tehetséges előadó felbukkanását? HK: Valóban számtalan stílus létezik a viszonylag elzárt falvakban és kisvárosokban, és a zenészek általában a saját ritmusukat, a hagyományos műfajokat játsszák. Csupán a népszerűbb gitárnyelveket tekintve (wassoulou, bobo, bambara, senufo, songhai, takamba stb.) is zavarba jöhet az ember, ha össze kellene őket számolni. Másrészt viszont ez a százféle kultúra mégis képes találkozni, hiszen egyazon országban gyűlnek össze, s engem ez különösen motivál. Én egy pán-mali felfogást képviselek, minden stílusból merítek. Ezt fejezi ki a zenémet jelző két szó, a danssa és a doso párosítása is: a danssa a legpopulárisabb aktuális honi ritmus, a doso pedig Mali egyik legrégebbi zenei tradícióját, a vadászok zenéjét jelöli. Igyekszem úgy összefűzni a különböző játékmódokat, hogy valami újszerű jöjjön létre belőlük. Ez lenne a küldetésem. .: „Végre valaki összehozta az afrikai folk trenszes, vég nélküli ritmusköreit a tökéletes dalírással” írja egy kritika. Gitárosnak vagy dalszerzőnek tartod inkább magad? HK: Hát gitárosként éppen nem tartom magam valami nagyra, a technikámat tekintve semmiképp. Azt mondanám inkább, hogy rengeteg zenei gondolat merül fel bennem, s ezeket vagy a hangszerrel vagy a hangommal fejezem ki. W: Ennek a „szerénykedésnek” azért némileg ellentmond, hogy Mali Nemzeti Művészeti Intézetében az egyik első számú gitártanárként működtél. HK: Jó gitárosnak lenni és a gitározást tanítani két különböző dolog. Úgy érzem, nagyon jó fülem van, tudok egy kicsit gitározni, egy kicsit énekelni, s ezek a képességeim elégnek bizonyulnak a dalíráshoz. W: Mennyit rögtönzöl a koncerteken? HK: A műsor zöme előre megírt részekből áll, de egy kisebb hányadot mindig improvizálunk. W: Az instrumentális zenét tekintve, sok afrikai muzsikus szólójában érzem azt a fajta „dzsesszt”, amely nem akad el, mintha minden következő hang a helyén lenne és a „virgázások” nem csapnak át magamutogatásba. Csak az itteni fellépők példájából merítve említeném még tavalyról Salif Keita fekete gitárosát vagy idén Ifang Bondi gitárosát. Valahogy nem tudtak mellényúlni. Egy afrikai mesterdobos mosolyogva közölte Count Basie-, Miles Davis-, és Coltrane-felvételek hallatán: „Tehetséges gyerekek, de miért nem adtak melléjük mestert? Nem forog a zenéjük”. Hogy látod mindezt? HK: Ki mondta, hogy Davis nem ismeri a zenét? W: Egy öreg afrikai, de ő úgy fogalmazott, hogy nem forog. Biztos ismered Ray Lemát, Zaire egyik első számú hangszeresét. HK: Persze. W: Miután az eltérő felfogású muzsikusok öszszeegyeztethetetlen játékmódja miatt megcsüngött Zaire nemzeti zenekarának megszervezésével, elha-