Wanted, 2001 (7. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11. szám
Suzanne Vega: Songs In Red And Grey: Universal A Nő, akibe mindannyian szerelmesek vagyunk picit. Okos, érzékeny és kedves, ráadásul még a bátorsága is megvan az élethez - jó pár zenetörténeti klasszikus fűződik a nevéhez, ő volt a magányos énekesnő '80-as évekbeli prototípusa, aztán mert váltani és (férje, Mitchell Froom produceri közreműködésével) fejest ugrani egy gépiesített, ezernyi ritmussal lüktető környezetbe, mindezt anélkül, hogy bármit is veszített volna dalainak varázsából. (Sőt!) Az elmúlt években ez a (zenei és magánéleti) korszak is lezárult, a szövegeiben főként az eltelt időszakra és a párkapcsolatok buktatóira reflektáló új album az angol Rupert Hine segítségével készült és - bár nem tér egyértelműen vissza az első két album csupasz hangzásához - a reflektorfényt azért visszamozdítja kicsit az akusztikus gitár felé. A versek éppoly’ okosak, mint mindig, a hang pont annyira elragadó, a dalok ugyanolyan törékenyek - ez az a lemez, ami a tízes skálán elfogultság nélkül kilencest kap. De ki beszél itt elfogulatlanságról? : Robert Paulsen Marti Fellow: Smile :: Mercury/Universal Jobb érzésű zenerajongók számára nyilván teljesen ismeretlen Marti Pellow neve, bevallom, én is csak az albumhoz mellékelt leírás alapján tudtam meg, hogy mások által jóképűnek mondott hősünk hangjával a Wet Wet Wet rajongóit hódítgatta mostanáig. Persze, az előítélet csúnya dolog, és az élet gyakran rá is cáfol a felületes, elhamarkodott véleményformálókra: ezen a lemezen például - a borítófotókról ránk meredő, szívbe markolóan ábrándos, de szükség szerint akár titokzatossá is varázsolható férfipillantások ellenére - valódi, vérbő, funkkal átitatott rockzene hallható, lüktető, vibráló, váratlan zenei megoldásokkal és sok humorral fűszerezve. Na jó, csak vicceltem. De sajna nem a fotók kapcsán. Marti most is pontosan olyan nyálas haj- és bájgúnár, mint korábban bármikor, a lemezen található négy, nagy (és elképzelni sem tudom, honnan származó) jóindulattal közepes tempójúnak nevezhető dal szinte punkos loholásnak hat a többi között, a melódiák pedig néha már annyira túlcsordulóan nagyívűek, hogy a CD-játszó lézersugara a spájzban kell, hogy pásztázzon a zongorát követő vonások után. Ráadásul a pasinak még arányérzéke sincs, legalábbis erre enged következtetni az, hogy a dalok átlagos hossza 1 minutum híján eléri az 5 percet. Ha én az ízlésrendőrség lennék, arra ítélném ezt a hol öltönyben, hol atlétában, hol szívre tett kézzel, hol piercinggel fényképezkedő, pozőr barmot, hogy minden egyes nedves alsóneműs lemezvásárlójával együtt kelljen töltenie három napot és éjszakát egy lakatlan szigeten. Higgyétek el, leszokna arról, hogy olyan lemezeket csináljon, mint ez a mostani. Ha rövid akarnék lenni, azt mondanám: nyet, nyet, nyet ! Robert Paulsen Mercury Rev: All Is Dream :: V2/BMG A Mercury Rev a kilencvenes évek elején ilyen kaotikus zajrock-zenekarként indult, majd az idők során átalakult. Donahue 1995-ben vette át az énekesi posztot, mögötte a „zajokat” folyamatosan egyre finomabb hangokra cserélték, a káoszból pedig musical-eket idéző csilingelő és fülbemászó dallamok lettek. Mindez a zenekar előző, Deserter’s Songs című lemezére érett be, amellyel szinte minden kritikusi elismerést begyűjtötték, többek között Jack Nietzsche (Neil Young, Rolling Stones ill. filmzenék) hangmágus ígéretét, hogy közreműködik a soron következő lemezen. Egy évvel ezelőtt azonban Nietzsche hirtelen elhunyt, ennek ellenére a zenekar - emlékének tisztelegve - magával vitte a stúdióba szellemét, ahol is rajta kívül néhány dalban Tony Visconti (Bowie, Marc Bolan) segített Dave Friedmann producernek, a zenekar egykori basszistájának, (ő, mióta kivált a zenekarból többek között a Flaming Lips-szel és a Mogwai-jal dolgozott együtt). A varázslat, ha ez egyáltalán lehetséges, most még nagyobb hatásfokkal sikerült az All Is Dream elődjénél kidolgozottabb, finomabb hangszerelésű munka, egy valószerűtlenül lebegő cukorkás doboz telis-tele mindenféle apró díszítésekkel. Történetileg is egységesebb, köszönhetően annak, hogy Donahue a szövegeket szinte mindig hajnalban, félálomban írta és így a dalok mindegyike ugyanazt a képzeletbeli teremtményekkel benépesített borongós, ugyanakkor tökéletesen nyugis hangulatot idézi. Amúgy teljesen véletlenül épp reggel volt, amikor először meghallgattam a lemezt. Mostanában a felhőknek eszük ágában sincs megakadályozni, hogy az őszi „aranyfény” mindent betöltsön, így a díszletek is rendben. Visszafeküdtem, hogy megnézzem az előadást. A The Dark Is Rising nagyon erőteljes indítás, valami olyasmi, mint a XIX. században játszódó western szappanoperák és hajós teleregények főcímzenéje, felívelő vonósokkal és persze az elmaradhatatlan mellotronnal (Nietzsche öröksége). Aztán Jonathan Donahue elkezd énekelni csodálatos falsetto hangon, hogy közeleg a sötétség - becsukom a szemem, hogy lássam és maradok félálomban, időtlen időkig, de legalábbis 50 percig. Mielőtt bal lábbal kelnétek fel, amúgy meg kötelező 11 -kbe- Arabic Groove: Compilation :: Putumayo World Music/lndie Go lemezbolt < Gumiarábikum sem ragaszthatta volna jobban e korongra egymáshoz az észak- 01 afrikai és közel-keleti, Párizsban, Londonban stb. élő emigráns arab előadókat. Amellett hogy megőrizték hagyományos dallamaikat, ritmusaikat, hangszereiket, énekstílusukat, a nyugati popzene az irány: funky, hiphop, soul, rhythm & blues, diszkó, dzsessz, latin és a kortárs elektronikus tánczene keveredik a sajátjukkal. Khaled és Natacha Atlas már megfordult nálunk, de a többiek nincsenek annyira képben. Abdel Ali Slimani rai énekes gyökereit groove-os, trance-os alapra helyezte, míg a nagy ígéretként elkönyvelt Cheb Tarik a Kool & The Gang Let’s Go Dancin’-jét arabosította, így amerikai ízű diszkó, rap tördelések és népe zenéje között lavírozik, a Fadela & Sahraoui házaspár afroritmusokkal, R&B- és dzsesszelemekkel, vokálkarral operál. Sant El Atlas rai zenéjéhez pedig franciás funkys popjegyeket váltott. Az egyiptomi Amr Diab flamenco gitárra és afrocuban ritmusokra épít popdalában, a hasonlóan odavalósi, édeskés énekdallamai révén ismert Hisham Abbasnál is belép a flamenco, de nem gitáron, hanem a bűzök nevű mandolinfajtán. A líbiai, de Kairóban letelepedett Hamid El Shaeri lendületes arab táncdallal állt elő, a marokkói Abdy a maghreb hagyományokat francia rappel és funky groove-okkal léptette fúzióra. A különleges hajlításokkal daloló libanoni Dánia a nomád beduinoktól merített, amit aztán a Transglobal Underground remixelt mesterien. Igazi műfaj- és stíluskavalkád, egzotikum, na ez a világzene H -sAt -Habib Koité & Ramada: Baro: Putumayo World Music/Indie Go lemezbolt Találó egy cím, hisz’ idén a Szigeten báró egy koncertet nyomott Mali követeként 12 csapatával a rajtafonatos gitáros-énekes. A mai nyugat-afrikai világzene kiemelkedő feje természetszerűleg nagyrészt az új album dalaival nyomult. Ahogy műsora, úgy most a lemez sem okoz csalódást. Bár élőben más a hatás, mint a konzervhangzás tisztasága esetében, de ez nemcsak hősünk esetében igaz. Viszont a kis finomságok így jobban észlelhetők, s egy ilyen akusztikus-, illetve ritmushangszer dömpingnél ez sem mellékes szempont, no meg vissza-vissza lehet lapozni, egy-egy szimpatikus rész újból fülelése okán. Akusztikus gitárok, fuvola, hegedű, harmonika, balafon (xilofonszerűség), kamalen’goni (hathúros hárfácska) és ütőhangszerek sokasága (tamani, tamaba, güiro, dum dum, kongák, bongók, harangocskák stb.) keltik az izgató érzeteket. A főnök saját szerzeményeiben jócskán nyomot hagytak a fekete kontinens különböző dallamai, de érezhető a városias törekvés, meg popzenei ihletés is, valamint az, hogy pályája elején angolszász és francia rockkal, dzsesszel is próbálkozott. Tipikusan afrikai lebegős gitárpengetés/szólamvezetés jellemzi játékát, a táncra késztető ritmusorgiák (Batoumambe, Sin djen djen) mellett érzelmes melódiák (Mali Sadio, Wari) és a némi hip-hop elemeket is (Cigarette Abana) felmutató dalok teszik változatossá a korongot, utóbbiban még a no more cigarettes sorok is felhangzanak, ezen önpusztító élvezet káros hatásaira irányítva a figyelmet. A Baro azonban ezen felül is abszolút medicina H - Kos - Rabih Abou-Khalil: The Cactus of Knowledge :: Enja Records < Rabih főhős lemeze, hasonlatosan az eddigi Enja kiadványokhoz, igen igényes 03 csomagolásával kelti fel érdeklődésünket. A „külcsín és belbecs dinamikus egysége" ezúttal sem hagy kívánnivalót maga után. Az alapvető arab motívumok, dzsesszes és helyenként kortárs beütésekkel izgalmas élvezetet okozhatnak a nyitott fülű hallgatónak. A lemez egyik gyöngyszeme a Got To Go Home, közel kilenc percben egy történetet tár elénk. Egy szaúdi mese, melyben a hangszerek a szereplők, a partitúra a történet és a hallgató a megfejtő. Azért a többi sem rossz . rastamás Jamaica: Compilation :: Putumayo World Music/Indie Go lemezbolt Hogy miért is vagyok egy rastafej? A reggae elkapta a lelkemet. 04 Két dalcím a válogatásról, mely a jamaikai zenék között próbál rendet vágni olyan alapelőadókkal, mint a gospel, soul és rhythm & blues elemekkel operáló Toots and the Maytals, a roots reggae emblematikus csapata a Culture, vagy a szintén trió Black Uburu és az Israel Vibration. Olyan szólisták is szerepelnek, mint Joe Higgs, a Bob Marley tanítómestereként is ismert jamaikai zenepionír, vagy Rico, aki az angol Specials skabandában fújta harsonáját, Augustus Pablo meg melodikájával a dub világát színesítette, a nagyágyúk közül pedig Jimmy Cliff és a tragikusan elhunyt Peter Tosh. Bob Marley kimaradt, mert a liszencjog megszerzése nehézségekbe ütközött, de azért elég árnyalt a kép a klasszikus reggae bizsergető sokszínűségéről, amely a világ legnépszerűbb zenei stílusaira is hatással volt/van Hzit - TÜlBEmfiS20 | NOUlmBiRluib? DJ