Wanted, 2001 (7. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 5. szám

Nyeső Mari lassan öt éve játszik a Kolibri Pincé­ben, de kisebb-nagyobb megszakításokkal immáron húsz éve részese a magyar zenei életnek. Mivel úgy érzem, én is tagja lehetek a klubnak, úgy gondoltam, muszáj egy kicsit jobban megismernem ezt a mesés embert. Beszélgetésünk előtt, közben és után Marinak egyetlen kérése volt, hogy ne legyen szomorú az in­terjú. Nem tudom, mit fog gondolni, ha elolvassa a cikket, de szerintem megnyugodhat. Ez az interjú mindenből egy picit ad, picit merengős, picit szo­morkás, picit kacagós. Épp olyan, mint Nyeső Mari. Wanted: Nagyon korán kezdtél dalokat írni... Nyesi Mari: Az első dalom hat éves koromban született, de erről nem szívesen beszélek, mert akkor még nem tudtam magyarul írni, csak külföldi halan­dzsa nyelven. A nővéreim sajnos betéve tudják őket, és ha rosszat akarnak nekem, eléneklik őket. Akkoriban sok mindent egész másképp gondoltam egy-egy da­lommal kapcsolatban, de ez most is sokszor így van. Elgondolok valamit, megírok egy dalt, a végén meg teljesen más jön ki belőle, és már nem érdekel. Aztán fél év múlva rájövök, hogy mégsem volt olyan rossz. Wanted: A család támogatta az elképzeléseidet? NYM: A szüleim nem haragudtak rám, hogy zené­lek, de ők ebben semmilyen komoly dolgot nem láttak, otthon nem nagyon hangzott el, hogy én majd zenész leszek. Pedig n évig hegedültem is, meg zongoráztam. Például a középső nővéremben sokkal több tehetséget láttak anyuék, őt rögtön beíratták a konziba, de végül nem ment el, mert asszem fájt a keze. Mostanra kiváló orvos lett belőle. Szóval ő lett volna a családban a ze­nész, szorgalmas zongorista volt, az meg nem nagyon tűnt fel, hogy én meg dalokat írok, nem is tudták, hogy van olyan, hogy könnyűzenész... Wanted: Mutattad a szüleidnek, amit írtál? NYM: Nem gyakran. Volt néhány olyan dal, pél­dául a Nálunk otthon van család című, amit a rádióból halottak először. Wanted: És hogy szerezted a dalokat? Elbújtál? NYM: Hát azért anyu titokban támogatta a művé­szetem! Kisvárosban, Nagyatádon nőttem fel. Nálunk hagyomány volt, hogy minden hétvégén ki kellett men­ni a kertbe kapálni, a három lánynak meg kellett tanul­ni, mi is az a munka. Anyu mindig elintézte valahogy, hogy otthon maradhassak, hogy sok a tanulnivalóm, meg ilyenek, és ilyenkor, amikor nem volt senki a lakás­ban tudtam zenét írni, vagy éjszaka, de akkor nagyon csöndben kellett lenni. És akkor sokáig nem nagyon mutattam őket senkinek, csak akkor hallották, amikor koncerten játszottam, vagy ha a rádióban leadták... De akkor aztán nagyon szomorú élet következett! Az egyik legrosszabb élményem a Vasárnap című dal fogadtatá­sa volt. Ez a dal arról szól, hogy mindig húst eszünk, meg húslevest, a gyümölcslevest pedig szeretem, de so­sincs otthon, meg hogy a rizibizivel lövöldözök. Azért nagyon megharagudtak rám... Aztán végül apu indít­tatására kicseréltem két sort. Wanted: Gyerekkorában az ember azért könnyeb­ben írja a dalokat... NYM: Hát igen, mostanában nem is nagyon írok... Meg aztán, amikor rájöttem, hogy nagyon sok dolog, amiről írok bekövetkezik, nagyon erős gát lett bennem. Szomorú dalt eleve nem írok! Gyerekkoromban az egésznek nem volt tétje. Nagyon sokféle hatás ért, azért van country-, blues-, folkdalom, mindent írtam, ami megérintett vagy tetszett. De volt olyan is, amikor olyanról írtam, amit nem szeretek. A Metál-Barbie pél­dául ilyen, nem szeretem a metál zenét. Akkoriban úgy született egy dal, hogy leültem, és megírtam, addig ül­tem, amíg kész nem lett. Most ezekre az ihletett pillana­tokra már várni kell! Szerintem nem lehet akarni azt, hogy jó szöveg, vagy jó zene legyen. Végül is szerintem azok a legjobb dalok, amelyek nem akarnak semmit, csak úgy vannak. Wanted: A mindentudó nagyanyó azért elég felnőt­­tes dal, a magányos nagyi, aki várja a szociális segélyt... NYM: Régen ez a dal még két versszakkal hosszabb volt, amiben tovább ecseteltem, hogy ücsörög, és vár szegény. Végül is ebben a számban nem a szociális se­gély a poén, hanem az, hogy várja a postást, és azt hin­néd, hogy a gyerekeitől vár valamit. Olyan furcsa ne­kem, hogy ez a dal még most is aktuális! Én soha nem írtam politikus dalokat, talán ez az egyetlen, amibe így belekerült a politika, hogy hogy lehet az, hogy ennyire szegény egy öreg néni. De én nem is ezért írtam, hanem azért, mert olyan egyedül van, és olyan rossz neki, hogy várja a gyerekeket, de nincs neki, vagy egyszerűen csak nem jönnek. Á, de ezt a dalt gyerekkoromban írtam a szomszéd néniről. Átnéztem a szomszédba, és mindig ott ült az ablakban egész nap. Szerintem egyébként ez a legjobb dalom! Azért a legjobb, mert a szövege olyan, hogy bármeddig folytatódhatna, viszont nincs benne rím. Ez például egy tökéletes forma, nem kell gondol­kodni rímeken... Wanted: Elég korán felvételeid is készültek... NYM: Tizenegy éves koromban mentem el először Fehérvárra a dalos találkozóra, bemutattam saját dalai­mat. Rendkívül fontos és jó dolog volt ez számomra, több száz gyerek és fiatal versenyzett együtt, 300 pro­dukció volt, 3 helyen folyt a verseny, mindenhol volt 10 fős zsűri. Volt erre pénz, minden este fellépett 5-6 profi, olyanok, mint a Kolinda, a Makám, a Muszty-Dobai, Fal­­kafolk, country-zenekarok. A zsűri is igen komoly embe­rekből állt, mint például Márta István, Göczey Zsuzsa vagy Victor Máté. Ő volt az, aki jónak ítélte, amit csiná­lok, behívott a rádióba, tizennégy vagy tizenöt éves le­hettem. Felvettek hét vagy nyolc dalt, amit aztán néha­­néha le is játszott néhány elfajult zenei szerkesztő, pél­dául a Popzene sztereóban című műsorban. Tizenegy vagy tizenkét éves lehettem, amikor a zsűriben volt La­dányi Mihály költő is. A Tersánszky Józsi Jenő című da­lom róla szól. Teljesen le voltam döbbenve, amikor az egyik épületből átsétáltam a másikba az esti koncertre, és ott volt mellettem Ladányi Mihály, akinek ugyan­ak­kor még egyetlen versét sem ismertem, de tudtam, hogy rettenetesen nagy költő. Olyan furcsa volt, hogy mire verseket olvastam tőle, és elmondhattam volna neki, mennyire tetszenek, addigra ő már sajnos meghalt. Wanted: Mikor jöttél fel Pestre? NYM: Közvetlen az érettségi után, amikor hál’ is­tennek nem vettek fel egy egyetemre. Volt akkor egy menedzserem, aki mindenképp azt akarta, hogy én popzenész legyek. Az volt az elképzelése, hogy ahhoz, hogy engem sokan meghallgassanak, nekem olyat kell írnom, amely a széles tömegek számára emészthető. Aztán ha ezek az emberek megszeretnek, akkor már kí­váncsiak lesznek arra is, amit magamtól írok. Persze ez hülyeség, de tizennyolc évesen még nem tudtam iga­zán átgondolni mit akarnak tőlem, csak nagyon rossz érzésem volt. Szerencsére azért sikerült kimásznom az egészből. Nagyon gagyi számokat akart, melyeknek nem én írom a szövegét, meg hogy öltözzek csipkeru­hába, meg jön egy imázs-tervező... Fel is léptem így, életem legszörnyűbb fellépése volt a '86-os Interpop Fesztivál, a tévé is közvetítette. Az imázs-tervező elkép­zelése szerint csipkekesztyűben kellett lennem, erre mondtam, hogy én így nem tudok gitározni, mire kita­lálták, hogy hoznak egy másik gitárost. Az első két ak­kordot lejátszottam csipkekesztyűben, aztán azt a gi­tárt, amit a saját nehezen megkeresett kis pénzecském- 1HTIRJÚ I U/flNTIO mAjtlS I gj

Next