Wanted, 2001 (7. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 5. szám

ből vettem, hátra kellett dobni a fejem fölött. Ez volt a koreográfia. Azt akarták, hogy úgy nézzek ki, mint a Nina Hagen, fogalmam sem volt róla, ki az a Nina Ha­gen. A produkció után rettentő büszke volt rám a menedzser, hisz’ neki az volt a célja, hogy felfigyelje­nek rám. És tök jó volt, mert egy egész ország meg­utált. Én pedig úgy éreztem, inkább szeressen nagyon kevés ember, minthogy nagyon sok utáljon. Ezután négy évre abba is hagytam a zenélést, soha többé nem akartam gitározni. Gyógyszertárban dolgoztam asszisz­tensként, majd volt egy olyan megérzésem, hogy ne­kem a rádióban kell dolgoznom. Hirdettek egy raktárosi állást, de nagyon nem akartak felvenni, mindenféle ki­fogást kerestek, azt mondták kicsi vagyok és gyenge, meg hogy fiúkat keresnek, én pedig azt mondtam, hogy itt akarok dolgozni. Akkor felvettek a zenei archí­vumba, ott gépeltem sokáig... Wanted: Az első lemez ott született. NYM: Hát az azért sikerülhetett, mert mindig van a Rádióban szabad stúdióidő, és felajánlották nekem, hogy menjek be, játsszak. Fölvettem egy dalt és megmu­tattam. Azt mondták, vegyek fel még párat, mert akkor kiadják kazettán. Nagyon jó volt. Nem kellett fizetnem a stúdióért, nagyon jó barátaimmal, dzsessz-zenészek­­kel játszhattam. A legklasszabb az volt, amikor bemen­tem délben a stúdióba, előző nap feloszlott a zeneka­rom, el voltam keseredve, de megnyugtattak, hogy nem kell elkeseredni, nem lesz semmi baj, menjek be másnap délután kettőre, és ott lesz egy zenekar. Bementem, és valaki zongorázott, a válla eltakarta a billentyűket, gyönyörűen játszott, és kiderült, hogy ő Pleszkán Fri­gyes. Azt sem tudtam, mit csináljak örömömben, né­hány számba belejátszott, aztán jött Vasvári Pál is, ő is segített. Aztán másnapra írtam két új számot, hogy végre valami dolguk is legyen. Olyan számokat, mint a Hamm-hamm csiga, csak nem fogok nekik odaadni, hogy játsszák föl! Megírtam a Follow me!-t, ami kicsit dzsesszes volt, beleraktam egy háromnegyedes ütemet, mintha értenék hozzá, de hát nem értettem hozzá. Szó­val elkészült a kazetta, aztán kiadták... Wanted: És az „Én kis bigbendem”? NYM: A „Kis bigbend” teljes mértékben a Kolibri Színháznak köszönhető. A Kolibri Pince sörözőjének a ve­zetője hívott fel, hogy ha van kedvem, játsszak ott. Én a sörözőben nem akartam játszani, erre mondták, hogy na jó, a színháznak az első alkalomért még nem kell fi­zetni, legyen ott a koncert. És legnagyobb meglepeté­semre teltház volt, pedig nem hívtam oda aput-anyut! A Kecskével (Kecskeméti Gáborral), aki most fuvolázik, még a rádióban dolgoztam együtt. Külső zenei szerkesz­tő volt, folyton hozta a szintetizátoron megírt reklám-, és aláfestő zenéit. Majd’ tíz év múlva derült ki, hogy fuvola szakon végzett a Zeneakadémián. Akkor elvittem egy koncertre, és azóta együtt játszunk. Wanted: Ő is közreműködött az első kazettán. NYM: Igen, de még szintetizátoron. És azt hiszem, ő a tenger meg a nevetés. Wanted: Zotya hogy került a bigbendbe? ő, ha jól tudom, játszik egy másik zenekarban is. NYM: Igen, ő hivatásos zenész lesz, elhatározta. Van egy Komisz kenyér nevű zenekara, versmegzenésí­téseket és népzenét játszanak. Elhívtak egyszer a klub­jukba, Hidegkútra. Mondták, hogy nagyon sok dalomat tudják, játszhatnánk együtt. Áthívtam őket hozzám, hogy azért nézzük meg, hogy is megy ez, hátha valami szörnyűség. Feljöttek, játszottak egy saját számot és elájultam tőlük, milyen jók. Egy-két számot feldolgoz­tunk, én is énekeltem velük két népdalt, és a koncert nagyon jól sikerült. Én a Zotyát már a próbán kiszúrtam, mert úgy hegedült, hogy az tiszta mese volt. Nem virtu­óz, nem dzsesszes, egyszerűen olyan mese volt! Elhív­tam zenélni, kiderült, hogy basszusgitározik és bőgőzik is. Csak mi vagyunk a Gáborral ilyen kevésbé univerzá­lis emberek, én csak gitározom és énekelek, a Gábor csak fuvolázik. Azért vagyunk mi hárman együtt, mert mind a hárman gyerekek vagyunk belül, nem veszzük az egészet véresen komolyan. Nem baj, ha nevetnek raj­tunk, sőt, az a jó, ha nevetnek. Wanted: Előfordult olyan, hogy megrendelésre ír­tál zenét? NYM: Talán egyszer vagy kétszer. De ez azért elég bocsánatos bűn, mert nem volt pénzem egy rendes hangszerre, és hogy annak idején, talán ’82-ben a Béke­dal Fesztiválra jelentkeztem, annak is ez volt az oka. Az első helyezett az Európa lett Varga Miklóssal, a második helyezést megosztva kaptam Berki Tamással. Viszont kaptam érte 4.500 Ft-t, ami akkor rengeteg pénz volt, és 8.000 Ft-ért vettem meg az akkori gitáromat. Egy rádiós szerkesztő, aki hallott engem Fehérváron tizenegy éves koromban, beajánlott a Mafilmhez, és egy filmhez ren­deltek tőlem dalokat. Ezért a hat dalért kaptam meg a gitárom másik felét. Ebből vettem meg a gitárom, megdolgoztam érte! Aztán ellopták... Nem baj, most már van egy másik, egy Senorita. Igazi női gitár, min­denhol kisebb, és ez tök jó, mert a színpadon nem lát­szom olyan picinek, mindenki azt hiszi, egy magas nő vagyok, legalább 170-nek látszom, pedig nem vagyok több 150-nél. Egy 300 Ft-os gitáron kezdtem, azt még já­tékboltban lehetett kapni, Cremona volt, hangolhatat­­lan. Aztán utána már 600 Ft-ért tudtam venni egy másik Cremonát, de mindig úgy, hogy el kellett adnom az elő­zőt, a különbözetet pedig meg kellett rá keresni. Wanted: Úgy tudom, gyermekkorodban a zenélé­sen kívül más műfaj is vonzott. Mostanában vannak másfajta ambícióid az éneklésen kívül? NYM: Igen sok mindennel próbálkoztam, volt egy színjátszó kör, rajzolgattam, jártam biológia szakkörre, állatorvos is akartam lenni, de az előadóművészség nem jutott eszembe. A színjátszó körben is inkább rendezni akartam. A dalokat azért írtam, mert zeneszerző és szö­vegíró akartam lenni. De az volt a legkézenfekvőbb, hogy én játszom el az általam megírt dalokat. Egyébként most a Kolibri Pincében játszom egy zenés darabban, a Spárga tengeralattjáróban, mint verébzenész. A dara­bot Békés Pál írta, Török Ági és Szívós Károly rendezte, készítette a díszleteket, és játszanak is benne, nagyon univerzális, tehetséges emberek. Hívtak, hogy írjak zenét és játsszak én is. Verébruhában ülök egy ágon, nézem, hogy a moszattal hogy harcolnak, aktívan részt veszek a dologban, bár szerencsére nem kell leszállnom az ág­ról, inkább gitározom. De igazából más önkifejezési mód már nem érdekel... Harmincéves koromban végre rájöt­tem, hogy zenész akarok lenni, és nem akarok többé mással foglalkozni. Mondjuk, sajnálom is azt az időt, amit nem ezzel töltöttem! Én most már zenész leszek, ha törik, ha szakad­­uk­ fotó: flódib­ u/ANTID mÁJUS : 61 INTIRJÍl

Next